Mióta a gazda feleségétől kapott papírt, ceruzát, radírt, Pista már a harmadik rajzot csinálja az istállóban a tehénről. Eleinte dugdosta a rajzait, lopva dolgozott, de már nem titkolja, hogy mit csinál, a majorban mindenki tudja, jönnek megnézni, ahogy dolgozik. Állnak mögötte, nézik, megjegyzéseket tesznek. Van, aki csak odapillant, és már megy is tovább, de van, aki hosszan ott marad mögötte, csodálja, ahogy a rajz kiteljesedik.
Most a gazda felesége ül mögötte egy fölfordított vödrön. Pista csöndben rajzol, az asszony, karcsú, negyvenes, inkább városinak látszó nő hallgat. Mással sem igen beszél, magának valónak tartják a majorban, kicsit tartanak is tőle, mert nem tudják, mit gondol, min jár az esze a sok hallgatás közben. Pista zavarban van, igyekszik, hogy jól sikerüljön a rajzolás. A tehén feje, orra nem akar jól alakulni, Pista beleradíroz, közben lopva hátra sandít, mit szól hozzá az asszony, de az inkább a levegőbe néz.
Hosszúra nyúlik a csönd, Pista el is feledkezik az asszonyról, minden figyelme a rajz felé fordul, olyan részleteket sikerül megoldania, amikkel addig sehogy sem boldogult.
– Én a kutyánkat rajzoltam sokat.
Az asszony szavára Pista csodálkozva fordul hátra. A gazdáné elrévedő tekintettel, mosolyogva folytatja. Pistának az jut az eszébe, látta-e valaha is mosolyogni.
– Meg madarakat. Azokat nagyon szerettem. Pedig nem könnyű, a madarak folyton mozognak. Különösen a kicsik.
Pista nem tudja, mit mondjon, egyáltalán mondjon-e valamit. Önkéntelenül is visszamosolyog, ettől meg is ijed, nem illetlen dolog-e egy cselédfiútól rámosolyogni a gazda feleségére. Az asszony még mindig a távolba nézve folytatja.
– Apáméknak volt egy festő barátja, vendégségben volt nálunk. Azt mondta, jók a rajzaim, érdemes lenne komolyan venni. Azt mondta, hogy tehetséges vagyok.
Pista abbahagyja a rajzolást, az asszony felé fordul.
– Folytasd csak nyugodtan, nem akarlak zavarni.
– Dehogy zavar.
Az asszony most tényleg őrá mosolyog. Pista meglepődik, milyen szépnek látja így, mosolyogva. Bátorságot gyűjt a kérdezéshez.
– Megvannak még a rajzok? Meg lehet nézni?
Az asszony fölnevet, de mindjárt meg is keményedik az arca.
– Dehogy vannak, rég kidobtam az összeset.
– Kár.
– Miért lenne kár? Nem lettem festő, gazdasszony lettem, minek nekem a rajzok?
Fölkel, indul kifelé, megáll. Pista is föláll.
– Te ne kövesd a példámat. Rajzolj tovább, mert tehetséges vagy. A legjobb az lenne, ha találnál egy mestert, aki tanítana.
Elgondolkodik.
– Szeretsz rajzolni?
– Én nagyon.
– Akkor ne hagyd magad eltéríteni tőle.
Az asszony kimegy az istállóból, Pista áll a láda mellett, amin a rajzlap fekszik, néz utána. Különös asszony, gondolja. Jó volna lerajzolni, mosolyogva is, meg szomorúan is. Vajon mit szólna, ha megkérné rá?
Ezen elmosolyodik. Visszaül a ládára, maga elé igazítja a papírlapot, a tehén felé fordul.
– Gyere, Rózsi, folytassuk!
Az hátrafordul, ránéz Pistára, aztán kérődzik tovább.
Pista úgy elmélyül a rajzolásban, hogy Katit csak akkor veszi észre, amikor az megszólal mellette.
– Mit akart a nő?
– Milyen nő?
– Ne tettesd magad. A gazdáné. Láttam, itt ette a fene egy órán át.
– Nézte, ahogy rajzolok. De nem volt az egy óra, fél sem volt. Tán nem tetszik?
– Tőlem itt töltheti az egész napot. De vigyázz, bajba sodorhat.
Pista leengedi a ceruzát, Katira néz.
– Milyen bajba?
– Magába bolondít, olyan bajba.
– Ugyan már.
Kati leül Pista mellé a szalmára.
– Mutasd a rajzot. Na mutasd már.
Kézbe veszi a lapot, nézi.
– Tényleg jó, még az előzőnél is jobb. Nem gondoltam, hogy ilyet tudsz.
Visszaadja.
– Nem jól élnek ezek az emberével.
– Kicsoda?
– Hát a nő.
– Honnan tudod?
– Tudom. Látom. Nem is illenek össze. A gazda, az egy rendes parasztember, csak gazdag, de különben ugyanolyan, mint te vagy én. De a felesége, az úrilány.
Gúnyolódva elhúzza az ú-t: úúúrilány.
– Az apja gimnáziumi tanár Kaposváron, vagyis már nem tanít, mert öreg, de azért ma is sétapálcával jár meg keménykalapban. Van egy nagy házuk, egy csomó szoba. A Janika, tudod, a Fekete Lajos kisebbik fia egyszer volt náluk, bent a házukban, az mesélte, hogy zongorájuk is van, meg csipketerítő mindenütt, meg rengeteg könyv. Én nem tudom, hogy az minek, úgysem olvassák el, na mindegy, szóval úri népek. Ez meg az egyszem lányuk. Nem hiszem, hogy paraszt feleségének nevelték.
– Akkor miért ment hozzá a gazdához?
– A pénzéért, a gazdagságáért, nyilván. Mi másért. Attól, hogy valakik úri népek, még lehetnek szegények. Csórók! Éppen az ilyen nem viseli el a szegénységet. Nekünk az semmi, de az ilyen belehal, ha nincs meg neki a jóléte.
– Én ezt nem hiszem. Már hogy csak a pénzéért. Szerintem inkább az a baja, hogy meghalt a kislányuk.
– Az igaz, hogy azóta még rosszabbul élnek. Soha egymáshoz nem érnek.
Kati a szalmában matat, összemarkol egy csomót, bábut formál belőle.
– Te! Szerintem ezek soha nincsenek úgy az ágyban sem. A Terit is azért abajgatja a gazda, mert kell neki, hogy úgy legyen. Kell az a férfinak.
Pista erre nem szól.
– Na szóval csak vigyázz. Nehogy a gazdáné meg veled akarjon úgy lenni.
Pista szélesen elmosolyodik.
– Irigyelnéd?
– Te hülye, a gazda kettéhasítana, ha csak a kezét megfognád. Ez nem vicc.
Másik szalmacsomót fog össze, a kettőt egymás mellé teszi, játszik velük. Leteszi a földre az egyik babát, ráteszi a másikat.
– Tudod te egyáltalán, mit kell a férfinak a nővel csinálni? Voltál már úgy nővel?
Pista nem válaszol.
– Nem voltál, hát persze hogy nem voltál. Egyszer majd lefekszek veled, barátságból, csak hogy tudd, hogy hogy megy az. De nem most, most nincs kedvem. Meg dolgom is van. Na Isten áldjon, művész
Pista, rajzolgasd csak a teheneidet. Pista néz Kati után, ahogy megy kifelé a félhomályos istállóból. A kinti erős fény körülrajzolja a sovány alakját. Így alakra semmi különös, nem olyan, mint a Teri, aki csupa ívelt forma, öröm ránézni. A járása, azért abban van valami, amitől jó odanézni. Pista kellemes bizsergést érez magában.
Visszahajol a rajz fölé, de nincs már kedve folytatni. Elrakja a rajzot, ceruzát, előveszi a vasvillát, rendezgeti az almot. A gazda felesége jár a fejében, hogy annak milyen lehet a ruha alatt az alakja. Kár, hogy nem figyelte meg jobban, de majd megnézi alaposan.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.