Márti mindig is szeretett úszni. A rendszeres testmozgás iránti vágy azonban csak akkor ébredt föl benne, amikor a város melletti csöndes faluba költözött. Akkor vált szokásává, hogy tavasztól őszig minden nap elfut a tóig, úszik fél órát, majd levezetésként hazakocog. Azon a napon is így tett. Ahogy hazaért a munkából, átöltözött és nekivágott. Négy és fél kilométer a partig, mindig ugyanazon az útvonalon. Először végigfutott az utcán, amelyben lakott, aztán a falu szélénél balra fordult, rá egy réges-régi dűlőútra, majd pár száz méter múlva a mezőn keresztül az erdőbe kanyarodott, ahol egy széles romantikus ösvényen tette meg az utolsó két és fél kilométert. Ritkán találkozott emberekkel. Madarakkal, pókokkal, mókusokkal, nyulakkal annál inkább. Olykor őzekkel, nagy ritkán kutyákkal. Egyszer-másszor meg is kergette egy-egy kiéhezett, elvadult eb. A múlt ősszel egy habzó szájú rókával is összeakadt, de szerencsére időben észlelte, és egy sebtiben fölkapott husánggal elzavarta. A munkatársai szerint, akiknek másnap elmesélte az esetet, nagyon bátran viselkedett. Az ösvény a tóig enyhén emelkedett. Sokszor gondolt arra, mekkora szerencse, hogy így van, és nem az úszástól pilledten kell kaptatnia, sőt amikor ernyedten igyekszik haza, a lejtő is segítségére van.
Azon a napon húsz perce úszott már, amikor észrevette a férfit. A tó partján álldogált, mélabús tekintetettel meredt a vízre. Márti abban bízott, elmegy, mire végez, de nem így történt. Gyorsan kilábalt a tóból, megtörölközött, és a dressz fölé magára kapkodta a futóruhát. Rendes körülmények között ilyenkor tornázott még öt-hat percet, amíg megszáradt rendesen a fürdőruhája. Már a cipőjét fűzte, amikor megszólalt az idegen:
− Pontosan itt történt.
Márti idegesen emelkedett föl.
− Pontosan itt történt – ismételte meg a férfi. – Ezen a ponton húzták ki a tetemet.
Márti nem tudta, mit tegyen, szó nélkül fusson el, vagy inkább mondania kellene valamit.
− Látom, megijedt – mondta a férfi. – Kérem, ne tegye. Nem ártok én senkinek.
A hangjából Márti olyan mély szomorúságot hallott ki, hogy menten elszégyellte magát.
− Bocsásson meg, én csak…
− Semmi nem történt – ingatta a fejét a férfi. – Tudja, itt halt meg valaki, aki fontos volt nekem.
− Itt?
− Vízbe fulladt. Illetve fojtották.
− Jézusmária!
− Kereken húsz esztendeje.
Én tizenkét éve járok ide, gondolta Márti. De erről sosem hallottam. Igaz, alig beszélek valakivel a faluból.
− Ne haragudjon, hogy zavartam – szabadkozott az idegen.
Márti zavarában toporgott, mint akinek sürgősen vécére kell mennie, néhányszor megkísérelt mondani valamit, végül azonban csak annyi tellett, hogy megállapítsa, ez borzalmas és hogy nagyon sajnálja, aztán nekirugaszkodott. A férfi nem szólt többet, s amikor az erdőből visszapillantott, már nem is látta sehol.
Egész este nem hagyta nyugodni a találkozás. Az internetet bújta, hogy nyomára bukkanjon a húsz évvel korábbi bűncselekménynek. De sokáig nem talált semmit. Míg végül egy régóta nem frissülő oldalon rábukkant a hírre: húsz évvel azelőtt egy fiatalember öngyilkos lett a faluban, egészen pontosan a tóba ölte magát. A régi bányatavak kiváltképpen alkalmasak erre, villant át rajta a mondat, amit egy előadáson hallott. Vagy egy beszélgetés részlete lenne? Lényegtelen. Tény, hogy őt is többen óvták a bányatóban úszkálástól.
− Kiszámíthatatlan – emelte magasba a mutatóujját a főnöke. – Teljességgel kiszámíthatatlan!
Márti semmit nem gyűlölt annyira az életben, mint a kiszámíthatatlanságot, a bányatóval mégsem volt semmi baja. De ez az idegen ott, a parton… Miről hadovált tulajdonképpen? Az a két évtizeddel korábbi öngyilkosság mégsem öngyilkosság lett volna? Egész éjjel képtelen volt szabadulni egy kellemetlen érzéstől, az álom messzire kerülte.
Másnap a munkahelyén is az eset után kutatott. De semmi újat nem tudott kideríteni. Végül fölhívta egykori évfolyamtársát, aki tizenöt éve rendőr. Elmesélt neki mindent.
− Utánajárok és jelentkezem. – A hajdani évfolyamtárs mindig is szűkszavú volt. Márti egy időben azt gondolta róla, hogy fülig szerelmes belé. Ötödévben viszont feleségül vett egy két évvel alattuk járó lányt és Márti szomorú lett. Pedig nem tetszett neki a fiú, csak a helyzet.
Nem tudott figyelni a munkájára. A marketingcég egy légterű irodájában nem volt könnyű mímelni a munkát. De Mártinak volt kellő gyakorlata. Senki nem vette észre, hogy nem az aktuális projektjén serénykedik, hanem szörföl a neten. Amikor megszólalt a telefonja, olyan sietve kapta föl, hogy majdnem kiejtette a kezéből.
− Úgy van, ahogy olvastad – hallotta a rendőr nyugodt hangját. – Öngyilkosság volt, sima ügy. Nem merült föl idegenkezűség gyanúja, gyorsan lezárták a vizsgálatot.
− Túlaggódom? – kérdezte Márti.
− Szerintem nem érdemes ezen rágódnod – az egykori évfolyamtárs hangsúlyából kihallani vélte, hogy nem kell minden jelentéktelen dologból kalandot, titkot vagy misztikumot gyártani.
− Nem olyan sivár az életem, hogy minden piszlicsáré marhaság köré vadregényes sztorit kanyarítsak, nehogy azt hidd!
− Ez meg sem fordult a fejemben. Mennem kell, légy jó!
Meg se fordult a fejedben, na persze, vágott egy grimaszt a telefon felé Márti. Alig várta, hogy szabaduljon az irodából. Holott általában élvezte a munkáját.
Hosszas dilemma után úgy döntött, nem változtat a szokásain. Amint hazaért, átöltözött, bezárta a házát, végigfutott az utcán, amelyben lakott, aztán a falu szélénél balra fordult, rá egy réges-régi dűlőútra, majd pár száz méter múlva a mezőn keresztül az erdőbe kanyarodott, ahol a szépséges, széles ösvényen tette meg az utolsó két és fél kilométert. A tópart üres volt. Lihegett, előkotorta a kulacsát speciális övtáskájából, nagyokat kortyolt az izotóniás italból. Úszódresszre vetkőzött, és beleereszkedett a vízbe.
Már újra a parton állt, s a haját dörgölte, amikor meghallotta a férfit.
− Pontosan itt történt.
Megdermedt. Leengedte a törölközőt, az idegen felé fordult.
− Jó napot. Ne ijedjen meg. Tudja, itt halt meg valaki, aki fontos volt nekem.
Márti nyelt egyet. Fürdőruhában áll egy ismeretlen férfi előtt, kiszolgáltatottan, több kilométerre a civilizációtól. A gyomrában mocorgó félelem mégis egészen szokatlan.
− Én úgy hallottam, öngyilkosság volt – mondta alig hallható, csipogó hangon.
− Úgy – bólintott a férfi. – Úgy, úgy, úgy, úgy – ismételgette azután is, hogy sarkon fordult, és elindult az erdő, de nem a faluba vezető ösvény irányába. Márti követte a tekintetével, míg el nem tűnt a fák között.
Soha olyan gyorsan nem futotta le a hazáig vezető távot. Soha olyan gondosan nem zárkózott be. Soha annyit nem tépelődött azon, kit hívjon föl. A szülei csak aggódnának. A volt pasijai vagy kinevetnék, vagy úgy vélnék, ezzel a trükkel akarja újrakezdeni. Barátai, erre most döbbent rá igazán, nem voltak. Majdnem megcsörgette a főnökét és egy kollégáját, végül azonban egyiket sem merte. Megint nem aludt az éjjel.
Másnap reggel egy rendőrautó parkolt le a ház elé. A hajdani évfolyamtárs szállt ki belőle. Márti már fölöltözött, megette a langyos tejbe szórt müzlit, s lassan indulni készült, amikor becsöngetett az ajtaján. Amikor meglátta maga előtt, nyakában lógó jelvénnyel, határozottan férfiasabb külsővel, mint amire emlékezett, nem tudta eldönteni, hogy örüljön vagy rémüldözzön. A nyomozó nem köntörfalazott.
− Találtak egy hullát a tónál, ahová úszni jársz – elővette a fényképet, megmutatta. Márti elsápadt, bólintott.
− Ő az? – kérdezte a rendőr.
− Igen. Tegnapelőtt és tegnap is találkoztam vele.
− Úgy véljük, öngyilkos lett, de ki kell hallgatnom téged.
− Persze, kerülj beljebb.
Márti értékelte a tapintatot, hogy a régi ismerős egyedül jött.
− Ki volt az? – kérdezte, miután beszólt az irodába, hogy késni fog, és odatett főni egy kávét. – És hogyan halt meg?
− Nem tudjuk. Se ezt, se azt. Egyelőre nem utal semmi arra, hogy nem ő maga tette – ismerte be a nyomozó, és kérdezősködni kezdett.
Két hét múlva, amint hazaért a munkából, Márti átöltözött, majd végigfutott az utcán, amelyben lakott, aztán a falu szélénél balra fordult, rá egy réges-régi dűlőútra, utána pár száz méter múlva a mezőn keresztül az erdőbe kanyarodott, ahol a regényes ösvényen tette meg a hátralévő utat a tóig. A tópart szokás szerint üres volt. Mielőtt úszódresszre vetkőzött, nagyokat kortyolt az izotóniás italából. Beleereszkedett a vízbe. Élvezettel úszott fél órán keresztül.
A haját dörgölte, amikor meghallotta.
− Pontosan itt történt.
Megdermedt. Leengedte a törölközőt, a hang felé fordult.
− Jó napot. Ne ijedjen meg. Tudja, itt halt meg valaki, aki fontos volt nekem.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.