Amikor Hangya gatya nélkül, ám sértetlenül előkeveredett a Dunából, megkönnyebbültünk. − Ez azonban csaknem a történet vége, ha nem is egészen az, biggyesztette le az alsó ajkát Veréb, nem kell ennyire rohanni.
Egy, a Dunakanyarban fekvő kies üdülőhely kietlen kocsmájában ért bennünket az első éjszaka. Még félig-meddig világosban tértünk be a becsületsüllyesztőbe, amelynek sarkában egy sánta pali gyúrta a billentyűket, ráadásul még énekelt is hozzá fülbántóan hamisan, s az éltes ribanc, aki föl akart csípni bennünket, nem tudta elolvasni, mennyibe kerül féldeci cseresznye, holott öles betűkkel írták ki egy hullámosra szikkadt kartonlapra, amit a pult mellé szögeltek százas szöggel, a hányásfoltos falra. Nem tudom, vajon analfabéta volt vagy csak ittasan veszítette el az olvasás képességét, mindenesetre elárultuk neki, mi mennyi, mire ő közölte, hogy cserkót inna. Megesett a szívünk rajta, meghívtuk egy cseresznyepálinkára, majd többre is, s amikor, üres órákkal később, dülöngélve elindultunk vissza, a nyaralóba, ahol háltunk, már az asztalon táncolt, szoknyája alatt a pokol egyik kapuja nyílott, ahová nemigen kívánkoztunk, annál inkább a szállásunkra, csakhogy a sok egyforma házikó között virradatig tekeregtünk, mire ráakadtunk a megfelelő vityillóra. Mielőtt azonban ráakadtunk volna, összetalálkoztunk három lánnyal. Hangya útbaigazítást kért tőlük, ám a címet, ahová tartottunk, nem tudtuk megmondani, s ha tudtuk volna, sem megyünk vele sokra, lévén, állításuk szerint, a lányok is idegenek azon a környéken. Egy szó mint száz, útmutatás nélkül maradtunk. Ekkor, hogy erőt merítsünk, jóízűt kortyoltunk a lányok felénk kínált borából, ezt követően Második Vince és jómagam illetlen javaslatokat tettünk, amelyekkel nem arattunk sikert. Sőt. Kimondottan barátságtalanul váltunk el egymástól, helyesebben a lányok tőlünk. Még legalább egy órát tántorogtunk, mire rátaláltunk a helyre, ahol végre elheverhettünk.
Másnap másnaposan és kialvatlanul ültünk hárman egy négyszemélyes kajakba, eltökélt szándékunk volt fölevezni a strandig, úgy négy-öt kilométerrel följebb, egy félsziget homokos lapályához. Evezés közben Hangya váratlanul kinyilatkoztatta, szerinte nem helyes vízlépcsőt építeni erre a szép, széles hátú folyamra. Tudniillik akkortájt valamiért grádicsokat akartak emelni a Dunára, s ha nem is láttuk világosan a célokat, vélhetően nagy disznóság lehetett az egész, nem mondtunk hát ellent Hangyának. Ezzel szemben többször is beletrafáltunk a part menti növényzetbe, s az ötödik vagy hatodik ütközés után Második Vince kajánul megjegyezte, lehet, mégse akkora gyalázat az a vízlépcső; lám-lám, csak ki kéne szélesíteni ezt a Dunát, hogy elférjenek rajta a magunkfajták is. Milyen nagy szerencse, gondoltam, hogy nem otthon kajakozunk: a Tisza jóval keskenyebb. Ki is mondhattam, ami eszembe jutott, mert abban, hogy a Tiszának végképp nem állna jól egy szélesítés, mind mélyen és hangosan egyetértettünk. Abban ugyancsak, hogy minimum az Amazonasra lenne szükségünk ahhoz, hogy ne fussunk folyvást a parti fövenyre.
Amikor végre elértük a strandot, végignyúltunk a meleg homokon, s azonmód elszundítottunk. Hiba volt.
A Nap ugyanis magasan állt, s úgy tűzött le, hogy minden épelméjű élőlény fedezékbe húzódott a sugarai elől. Nem úgy mi. Következésképpen amikor másfél órányi szendergést követően magunkhoz tértünk, a sugárzásnak kitett testfelületeink olyanná váltak, akár a ropogósra sült kacsa. Második Vince jajgatni kezdett, Hangya sziszegett, jómagam káromkodtam. A strand bejáratánál, amelyet mi, kajakon érkezvén, elkerültünk, a tegnap esti éltes ribanc ücsörgött, nem ismert ránk, viszont címeres ökröknek és szerencsétlen hülyéknek titulált bennünket, majd elzavart az egészségházba. Sűrű fogcsikorgatások közepette érkeztünk meg a nevezett ellátóhelyre, s legnagyobb meglepetésünkre a tegnap éjszaka megismert és elriasztott három lány közül kettővel találtuk ott magunkat szemben. Gyakorlatukat töltötték az egészségügy ama bugyrában, és bizony jól töltötték, mert szakszerűen és hatásosan kezelték kenőcsökkel tűzpiros bőrünket.
Kínjaink enyhülvén, visszaoldalogtunk a strandra, s bár a fejünk zsongott, a szemünk káprázott, beültünk a kajakba, hogy hazaevezzünk. Hangya azonban csakhamar kifordult a járműből, talán napszúrást kapott, és elveszítette egy pillanatra az eszméletét. Percekig el is tűnt, s amikor, levegő után kapkodva kikapaszkodott egy uszadékfaszigetre, már híján volt fölöttébb ordenáré fürdőgatyájának. Nagyot sóhajtva behúztuk pucér cimboránkat a kajakba, s további bajok nélkül visszaeveztünk bérelt nyaralónkba.
És itt akár véget is érhetne a történet, szívott egyet az orrán Veréb, ha még aznap este nem állítanak be szállásunkra a rendőrök, és nem viszik el bilincsbe verve szegény, álomittas, zavaros tekintetű Hangyát. Kérdéseinkre nem válaszoltak, csak mogorva ábrázattal kituszkolták barátunkat az ajtón, miután mind Második Vincének, mind nekem meghagyták, hogy reggel haladéktalanul jelentkezzünk a rendőrségen, a falu közepén.
És úgy tettünk.
Hangyát nemi erőszakkal vádolták. Azon a bizonyos legelső éjjelen megismert három lány közül a harmadikat, aki nem az egészségházban dolgozott, valaki megpocsékolta a Duna árterében, nem messze a strandtól, amelyen megperzselődtünk. Értetlenül néztünk a rendőr nyomozóra, aki egy ideig hagyott főni a saját levünkben, majd elárulta, hogy Hangya azért került a látókörükbe, mert egyfelől az áldozat barátnői vallomásukban elmondták, miféle ajánlatokat tettünk nekik, másfelől a cimboránk egyedien ronda fürdőnadrágját megtalálták a folyóban, fönnakadt egy víz fölé hajló ágon, nem messze a tetthelytől. Kár a titkokat a Dunára, erre a vén rókára bízni, emelte föl a mutatóujját a detektív, s mi hirtelen nem tudtuk, a Hangyát ért komoly vádon vagy a költői megfogalmazáson döbbenjünk meg inkább.
No, és ezzel tulajdonképpen vége a sztorinak, tárta szét a kezét Veréb, bár Hangya számára még eltartott egy ideig, míg pontot tehetett az ügyre. A lényeg, hogy végül tisztázódott. A gatyáját, mondjuk, sosem kapta vissza, de nem bélyegezték erőszakolónak. S ha volt is valamiféle súlyos titka, amit a Dunára bízott, biztos helyen van azóta is.
Megjelent a Magyar Kultúra Duna-számában (2021/1)
Éjszaka szeretem nézni a Földet, amikor nem homályosítja el a Nap fénye. Általában optikai, analóg eszközöket használok, a bolygó által visszavert fényt magát fogom be, ahogy egykor az emberek nézték a csillagos eget. A látványt persze digitálisan följavítom, hogy gyönyörködhessem a kékségében, ne csak egy fénypontnak tűnjék a többi milliárd között a sötét égbolton. Akkorára nagyítom, amekkorának egy teniszlabdát látna egy ember a maga elé nyújtott tenyerén, ha még volnának emberek meg teniszlabdák. Így a kontinensek is kivehetők.
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.