Vetró András: A nagy mutatvány II.
Már harmadik hete járok egyetemre. Elsőéves magyar–olasz szakos vagyok.
A földszinti olvasóteremben ülök és éppen befejezem azt a szomorújátékot, amit egy ismeretlen tanárom kötelező olvasmányként írt elő a tanulmányi csoportomnak. A dráma címe: Czillei és a Hunyadiak. Becsukom a legalább százéves könyvpéldányt, felállok és előre megyek az asztalkák két sora között, az olvasók némaságában, ahol hozzám hasonló egyetemi társaim tanulmányozzák a nekik előírt könyveket. Suttogva köszönök el a könyvtárostól, elhagyom a hosszú termet. Majd cigarettára gyújtok az előtérben, ami telente ruhatárként működik, de most némán üres, sehol egy lélek. Odakint még meleg és napos a korai ősz.
Nem is tudom, hova menjek innen. Csak délután kettőkor lesz majd órám. Az előtér nagy üveglapjához sétálok, odaállok mögé, ott akarom elszívni azt a cigarettát, a Budapesti Bölcsészettudományi Egyetem kari olvasótermének földszintjén, reggel kilenc és tíz óra közötti időpontban.
Már gondolatban is el tudok igazodni a fejem fölötti négyemeletes épülettömb labirintusában. Ilyenkor éppen sok száz hallgató járkál nyüzsögve a lépcsőkön fel és alá, meg a szemináriumi szobák, az előadótermek, tanszékek és irodák, tanári szobák, fő- és mellékfolyosók között, és ha olykor közismert professzori vagy adjunktusi tekintélyek vezetnek sietve szemináriumi csoportot az irodájuk felé szűkkörű óráikra, útjukból tisztelettel félrenyílva köszönget a hallgatói tömeg. Magyar nyelv és irodalomra rengetegen járnak.
Az én másik szakom, az olasz sem kicsi, csak közepes, és a terebélyes épület negyedik emeletén székel. Hamarosan össze is ismerkedtem az olaszos évfolyamtársaimmal ott. Jól el tudok bújni közöttük. Tudtam, olaszból én sosem leszek kitűnő, nekem mégis barátian otthonos volt, miként az itáliai kultúra maga.
Tehát most a nagy üveglap mögött állok, ahonnan a Váci és a Kígyó utca sarkára látni. És számtalan járókelőre, csupa jól öltözött sétálóra, akik ügyet sem vetnek rám, pedig tetőtől talpig látszom. Cigarettázó kirakati baba vagyok, de ők inkább egymást és az egyéb újdonságokat figyelik, hisz a főváros legelegánsabb pontján, a belvárosi sétálóutcák találkozásánál járnak, ahonnan nemrég tiltották ki az autóforgalmat, és most zavartalan az eszpresszók, divatáruboltok, érdekesnél érdekesebb emberek kínálata a nehéznél nehezebb történelmi évek után. Mintha Budapesten az összes rom újjáépült volna, errefelé csakis újdonságok sorakoznak. Az én üveglapom mögül a tömeges bámészkodások utcasarkára lehet látni, hosszú ideig figyelhetem a járást és kelést onnan.
A cigarettám végéig legalábbis.
És hirtelen az is eszembe jut az üveglap mögött állva, hogy pillanatnyilag most épp egy tüntetés folyik az Amerikai Egyesült Államok budapesti nagykövetsége előtt. Az órámra pillantok, igen. Onnan tudok erről, hogy engem is be akartak szervezni abba a tüntetésbe tegnap, vagyis csütörtökön, mi másnak, mint tüntetőnek.
A tanulmányi osztályon éppen a jövő heti órarendet vettem át, amiből kiderült, hogy számomra majd szerdán lesz a XIX. század első felének irodalma szeminárium első órája, és addigra el kell olvasnom Vörösmarty Mihály Czillei és a Hunyadiak című szomorújátékát, amikor egy ismerős negyedéves megszólított, menjek vele, mert valami érdekes röpgyűlés lesz a kettes számú előadóban. Vele tartottam. És ott az akkori magyar belügyminiszter-helyettes, bizonyos Tömpe István tartott eligazítást az aktivitásra vágyó hallgatóknak. A bajuszos Tömpe a második világháborút megelőző spanyol polgárháború veteránjaként mutatkozott be, így hát beavatottként beszélt hozzánk a másnapi gyülekezési helyről, jelszavakról, az amerikaiak bombázásairól Vietnam népe ellen, továbbá az imperializmus egyéb céljairól. Világosan ismertette az Amerika-ellenes tiltakozás időpontját, helyét és célját.
Aztán én megmondtam a negyedéves filozófiaszakos meghívómnak, hogy nekem más dolgom lesz az adott időpontban, mire ő egoistának nevezett. Én meg vitába szálltam vele, hogy én nem egoista vagyok, hanem individuális. Ami azért nagy különbség. Ő meg: „Mi az a nagy különbség?” „Az, hogy mások a veszélyei” – válaszoltam. Ő erre, hogy ő inkább lenne egoista, ha választania kellene, jóval inkább, mint individuális, mert az a legmegalkuvóbb világnézet, és kifejtette, miért. Akkor határoztam el magamban, hogy én egyetemi szófejtésekbe többé nem fogok bocsátkozni, inkább a kari olvasóterem, Vörösmarty meg a Czillei és a Hunyadiak szomorújátéka.
És miközben épp az a tüntetés folyt az amerikai követségnél, ki is kölcsönöztem az olvasóteremben a nekem és a csoportomnak a Pándi Pál nevű irodalomtörténeti tanár által feladott szomorújátékot. Elolvastam, majd azt írtam egyik füzetembe: „Három év múltán történelmi apályba érkeztem egy pápai kollégiumból, majd a katonai szolgálatomból Orosházáról Budapestre, hála szerencsémnek.” Majd visszaszolgáltattam a Vörösmarty-gyűjteményt, amiben a c betűket cz-ként nyomtatták, elhagytam az olvasótermet, és az előtérben a talpig érő üveglap mögé álltam cigarettázni.
Tulajdonképpen tetszett nekem az a régi színdarab, világosak voltak benne a korabeli személyes ellentétek, vagy ahogy az én tankönyveimben illett nevezni: a feudális konfliktusok. Vörösmarty szomorújátéka „tisztán kirajzolódó dramaturgiával haladt”, „a tragikus végkifejlet irányába”, „a szereplők származása, neveltetése, érdekellentétei által meghatározva” – gyűjtögettem magamban a szakirodalomból eltanult kifejezéseket. „Érezhetően egy nagy romantikus költő első színpadi próbálkozása, de máris érezni benne a klasszikus nagyságot.” Ezt feltétlenül hozzá fogom tenni, ha az ismeretlen Pándi Pál majd a személyes véleményem iránt is érdeklődne jövő héten. „A Czillei és a Hunyadiakon, bár kezdő színműíró műve, mégis átsüt a kivételesen nagy tehetség.” Ezzel kellene befejeznem mint zárómondattal. Igen, zárómondatnak ez szabályosan megfelelne majd.
És akkor láttam meg az üveglap mögött Juditot és Virág Attilát.
A Kígyó utca forgalmából bukkantak elő. Külön-külön ismertem őket, sokszor gondoltam rájuk, de ők talán arra sem emlékeztek, hogy ki vagyok én.
Virág Attila három évvel idősebb volt nálam, építészmérnöki szakra járt. Az öccse, Virág Géza nekem elemista padtársam volt évekig. A szüleik tanárok voltak. Az apjuk nem örült, ha látogatóban jártam náluk, mert szerinte rossz hatást gyakoroltam Gézára. Attila viszont kegyesen elfogadott, olykor nevetgélt is rajtam. Ő most épp harmad- vagy negyedéves építész lehet a műszaki egyetemen. Még azt is tudtam róla, hogy jó barátja Judit bátyjának, aki jelenleg Párizsban tanul. A lényeg, hogy ismeretlen okból számomra felejthetetlenül jelentek meg ők ketten Judittal a Kígyó utcából a többi járókelő közül.
A szeptember végi napsütésben még nyári ruhát viseltek a sétálók. Néhányan legfeljebb még egy réteget, mint például Judit. Ő barna hasított bőr felsőben a zöld szoknyája fölött közeledett a Kígyó utcán aznap. Hozzá magassarkú cipő, amiben minden lépése jelentést kapott. Nyilván párizsi volt, mert értesülésem szerint Franciaországban járt Arató Judit a nyáron. Látogatóban, ugyanis az apja arrafelé volt egyetemi vendégtanár. Az üres és nagy lakásukat Juditra bízták.
Az üveglapom felé közeledtek, Attilának be nem állt a szája, jobb felé dőlve ontotta a szöveget Juditba, közben a bal tenyerével előre lökdöste a levegőt, mintha hátrafelé evezne, úgy adott hangsúlyokat poénjainak. Judit csak szórakozottan hallgatta, fejét forgatta, valakit keresett a sok ember között, lófarokba kötött sötétszőke haja ide-oda lengedezett, olykor elmosolyodott udvariasan Attila poénjain, mellesleg. Már messziről látszott, hogy igen, zöld színű a szeme. Emlékeztem rá, hogy zöld a szeme, csakhogy amikor egyszer másfél évvel ezelőtt láttam, akkor csupa könny volt, órákon keresztül önfeledten zokogott, nem hittem volna, hogy tudomást vesz rólam vagy bárki másról. De hátha mégis. Talán emlékszik rám! Másfél év óta vártam, hogy találkozzunk. Tudtam, ő is a bölcsészkarra jár, franciaszakos.
És most ott jött végre Virág Attilával.
A rengeteg sétáló között keresztben jöttek felém, át a Váci utcán, keresztül a belvárosi nézelődők tömegén.
Már egészen közel jártak. Judit meztelen alsó lábszára furcsán erős és különleges volt. Érthetetlennek tűnt, mit keresnek az olvasóteremben majd ezek itt ketten, és hirtelen ráébredtem, hogy a használaton kívüli ruhatáron túl is van egy ajtó, tehát átjárónak használják majd, de akkor már egészen közel voltak, ők sem vetettek pillantást az üveglapra, bejöttek a félkörben álló függöny mögé, már hallatszott Attila szapora beszéde is, miközben félrehajtotta Juditnak a vastag takarót. És már mentek volna tovább, amikor megszólaltam.
– Szervusz, Attila.
Ez döntő pillanat volt. Elléptem a kirakatból, mentem feléjük, ahogyan az üres ruhatár pultja előtt énfelém fordultak.
Mert jó, Virág Attila rögtön el is fogadta a kezemet, sőt meglepődésében magához is rántott egy ölelésre, hiszen az öccse révén a furcsa kis barátja voltam három-négy évnyi távolságból. Még aludtam is náluk a fiúszobában egyszer, amikor az apjuk reggel berontott, és nekem támadt: „Mit keresel te itt? Hát, fiam, én megmondom, hogy milyen élet az, amit te élsz! Még ha meg is haragszol, akkor is megmondom, hogy milyen élet. Ez tengő-lengő lófasz élet, nem egy élet!” A két fia meg nevetett az apján, a nagyhangú szakfelügyelő tanáron.
De Judit, a lófarkas Judit, az volt akkor az igazi rejtvény ott, a kari olvasóterem előterében. Kezet nyújtott, bemutatkozott: „Arató Judit. Szervusz.” Én erre: „Szervusz. Rozner Géza.” Mert akkor még úgy hívtak.
Tehát Judit nem emlékezett rám.
Pedig az életünkben több vonatkozás volt egymásra. Engem a gimnázium első osztályából eltávolítottak. Tanév végén Kislaki osztályfőnök úr közölte velem és anyámmal, hogy nem folytathatom a tanulmányaimat a Cukor utcában, az Apáczai Csere János Gimnáziumban. Így kerültem Pápára, egy nyugat-magyarországi kisvárosba, az ottani kollégiumba és iskolába. Ott is érettségiztem. Onnan vettek fel Budapesten az egyetemre. De előbb behívtak katonának tizenegy hónapra. Judit pedig, aki ugyanabban az évben született, amelyikben én, a második gimnáziumi tanévet ugyanabban az osztályban kezdte, ahonnan engem kirúgtak. Közös osztálytársaink lettek a Cukor utcában, egymás távollétében.
Aztán őt is előfelvételivel vették fel az egyetemre, vagyis ugyanabban az évben kezdtük el a bölcsészkart. És most bemutatkoztunk végre személyesen egymásnak.
Virág Attilával együtt hármasban nevettünk is ezen, amikor mindez tisztázódott.
De volt valami, amit én nem hoztam szóba. Hogy én tavaly szilveszterkor már találkoztam Judittal, ültem mellette, de ő akkor nem látott engem, egyre csak zokogott. A lakásban történt ez, ahol ő lakott, én meg föltévedtem oda, bementem abba a szobába, ahol már hosszú ideje sírt, leültem mellé, szólítgattam, de önkívületében észre sem vett. Én meg aztán rövid időre el is aludtam ott, majd fölébredtem, keresni kezdtem a sok szobában, rengeteg ember közt, és sehol sem találtam.
Másfél év óta várom ezt. Hogy másodszor is láthassam Juditot.
Legelőször szintén forgalmas utcán tűnt a szemembe. Szilveszteresti, decemberi lármában, tömeges önfeledtségben a Kossuth Lajos utcán, az első szabad estén. Amikor hídavatás volt, a kettéosztott város új hídját már felavatták a Dunába robbantása után, és a szigorú rendőri felügyelet is hirtelen megszűnt a város fölött, vagyis a lakosság a belvárosba tódulhatott új évet ünnepelni, így hát nekiszabadult a tömegösztön.
Egy csapásra támadt a vigalom, én anyámmal és egy hozzánk meghívott gimnáziumi osztálytársammal, Ambrussal belevegyültünk a rikácsoló papírtrombitákat fújó sokaságba, velük együtt keresni, hol lesz a legjobb buli.
Így akadtunk egy hosszú menetoszlopra, amelyben nőnek öltözött férfiak, börtönből frissen szabadultak, művészek és egyéb ferde hajlamúak vonultak a legjobb hely felé, ahol megfelelően őrültnek ígérkezett a buli. És a papírtrombitákból és a lármázó sokaságból is kivált egy csapat, amit egy zöld szemű lány vezetett, vállán táska, abból egy üveg nyaka állt ki. Maga elé meredt, őhozzá igyekezett majdnem mindenki, de ő erről tudomást sem vett, mert eszeveszetten szerelmes volt egy nála húsz évvel idősebb orvosba, akit égi küldöttnek tartott. Orvos volt ez a valaki, és mintegy mellesleg briliáns zongorista, híres társaságszervező, aki az akkori Budapest különc figuráit és bolondjait összegyűjtvén rávette ezt a lányt, adja oda ötszobás lakását szilveszterezni.
Egy illegális zongoraestje után bírta rá erre Juditot, miután hipnotikus játékával – aminek végén állítólag vérnyomok maradtak a hangszer billentyűin – elbűvölte őt, sőt kitüntetésként vele is aludt aznap éjjel Juditnál, abban a hatalmas lakásban. Ám a szüzességét nem vette el. Csak többféle módon kielégítette Juditot. Majd a készülődő buli híre és lakcíme robbanásszerűen terjedt el a különféle illetékesek között, ráadásul három napon át tartott, még pisztolylövéssel is tarkítva. És mi, anyámmal és pápai osztálytársammal, Ambrussal ennek első napján csatlakoztunk a tolongva ünneplő, szilveszterező lármás tömegben ahhoz a menetoszlophoz, amit házigazdaként a hipnotizált zöld szemű Judit vezetett, bár a lakásában, ami egy nagy bérház legfelső emeletén volt, már megkezdődött egy hatalmas buli, amire az egész belvárosi társaság összecsődült. És én a Kossuth Lajos utcán megállapodtam anyámmal, hogy ezzel a menetoszloppal megyünk szilveszterezni.
Felcsődültünk a negyedik emeletre, ahol több szobában szólt a zene, rengetegen kavarogtak, de engem az első pillanattól kezdve már csak ez az őrült házigazda, Arató Judit érdekelt. Mi lehet az a hatás, ami a maga elé meredő szeméből áradt? Őt kerestem a rengeteg ember között, a sok szobában, amibe újabb és újabb csoportok érkeztek, mint megtudtam, többen egyenesen börtönből szabadulva. Csakis Juditot kerestem, utána érdeklődtem. Többek véleménye az volt, hogy hülye, mert magára szabadította ezt a tömeget, elárulta a szüleit, akik több évre rábízták az értékes lakásukat. Végül az egyik szélső szobában találtam rá. Egy kislámpa fényénél, egy duplaágyra kuporodva szakadatlanul zokogott, kifogyhatatlan könnyekkel a tágult zöld szeméből. Még akkor sem látott engem, amikor melléje ültem, újabb és újabb rohamokban sírt.
Később otthagytam. Majd vissza-visszatértem hozzá, és ő akkor sem fogyott ki a könnyekből, fáradhatatlanul zokogott. Lehetetlennek tartottam, hogy észre sem vesz.
Még később aztán bebizonyosodott, hogy valóban nem. Amikor bemutatkoztam neki másfél év múlva az olvasóterem előterében, vagyis Virág Attila bemutatott, mint az öccse volt osztálytársát, Judit kíváncsian mért végig, és csak annyit mondott: „Persze. Nekünk közös osztálytársaink voltak az Apáczaiban.”
– Igen – mondtam akkor neki. – Engem első osztály végén rúgtak ki onnan, pont mielőtt te odairatkoztál hozzájuk.
És nevettünk ezen. Hogy azért mi valahogyan mégis osztálytársak vagyunk. „Átszellemült szellemtársak” – tettem hozzá én.
És látszott rajta, hogy ez is tetszett neki.
Virág Attila akkortájt búcsúzott el tőlünk. El akarta kísérni Juditot az órájára a francia tanszékre, de én rábírtam a lányt, hogy ahelyett menjünk el moziba. Akkor látta be Attila, jobb lesz, ha lelép.
A Puskin moziban már csak az erkély utolsó sorába kaptunk jegyet mi ketten.
Szerencsémre, mert már az első képeknél szájon csókolhattam.
Így lett ő az első szerelmem.
Vagy ez már akkor eldőlt, amikor ott az ágyon önkívületben zokogott másfél évvel mindenek előtt? Közben behallatszott, ahogyan a jöttment és egyre-másra cserélődő vendégseregek összerombolják azt a különleges lakást, amit ő átengedett, amire rászabadította őket. És az a furcsa orvos, akinek a kedvéért Judit tárva hagyta három napra az ajtót nekik, már idejekorán el is távozott a feleségével. De előbb, az én távozásomkor benézett a síró lányhoz, vigasztalta, de a szüzességét nem vette el.
Így hát, amikor én másfél év múltán, a Puskin mozibeli csókolózás után a házkapunál felajánlottam, hogy felmegyek hozzá, Judit haladékot kért. Két nap türelmet tőlem. Mert addig ő elmegy valami kiállítás megnyitására, ahol el fogja dönteni, mit érez még valójában a másfél évvel ezelőtti férfi iránt. És ezt én biztatásnak vettem, amilyen én voltam akkor.
Ismételten szájon csókoltam a Tolbuhin körúton, a kapu melletti sötét zugban. Hevesen viszonozta, közben kezeink ismerkedtek egymás testével, és éreztem, hogy jó, már csak két napot kell várnom, azt féllábon is kibírom majd. Mert Judit akkor már majdnem mindent megengedett, csak fel nem mehettem a lakásba, amiről ő azt hitte, hogy két nap múlva majd megmutatja önmagával együtt nekem, én pedig már jól ismertem, mert alaposan körbejártam az összes zugát több mint másfél éve szilveszterkor, amikor körbejártam az akkori idők szabadosan őrjöngő tömegeiben.
Ma sem értem önmagamat. Ezt sose árultam el Juditnak, megőriztem az én egyetlen titkomat, hogy én ott már nála egyszer alaposan körülnéztem. Valamit meg akartam tartani magamnak talán. Mint egy virágágyásban elásott gyerekkori ólomkatonát.
(Bereményi Géza a Magyar írórezidencia program részeként alkotott Vajszlón 2022 júliusában.)
