Borbély László: Hagyaték Indokínából

2020. szeptember 03., 10:43
Rejtő Jenő író postabélyegen – Forrás: Irodalmi Jelen

Kezdetben volt Az előretolt helyőrség?  Vagy Az elátkozott part? Talán A három testőr Afrikában? Otcsenás Péter hírlapíró erre már nem emlékezett pontosan. Arra azonban határozottan, hogy az irodalom és a képzőművészet sajátos határmezsgyéjén vonta látókörébe. Képregényben olvasta először Rejtő Jenőt. Folytatásban közölte a Füles rejtvénymagazin, amire kamaszkorában kimondottan a rajzos sztorik miatt fizetett elő a család. Hetente három történetet közöltek. A fiú gondosan kitépte és egy füzetbe ragasztotta a megőrzendő oldalakat.

Egyik nap zsörtölődve jegyezte meg, milyen kár, hogy nem tudja egy lélegzetvételre elolvasni az egészet, mire édesapja némi keresgélés után letette elé az asztalra regényt. A Magvető Könyvkiadó sárga hátú Albatrosz sorozatában jelent meg, amiért a P. Howard rajongók nem lehettek eléggé hálásak az újraközlést kezdeményező, amúgy rosszemlékű Kardos Györgynek, az egykori Katonapolitikai Osztály, majd az ÁVH alezredesének.

„Miért nem mondtad, hogy vannak Rejtő Jenő-könyveink?” – kérdezte a fiú némi szemrehányással a hangjában.

„Nem kérdezted” – hangzott a válasz.

Ami igaz, hiszen addig többnyire Karl May, James Fenimore Cooper, Jules Verne vagy Edgar Rice Burroughs könyveit falta. A Rejtő történetek azonban nemcsak olvasmányélményként jelentettek fordulatot számára.

Azokban az években kiadtak íróról is egy életrajzfélét, amiből azt is megtudta, hogy Rejtő gyakran a Japán kávéházbeli törzsasztalánál dolgozott. Általában ott vetette papírra töltőtollal a fejezetek egy részét és ha nem volt pénze, ami nála gyakran előfordult, a kézirataival fizetett. A legolvasottabb ponyvaszerzőként történetei annyira keresettek voltak, hogy a pincérek elfogadták a szövegrészleteket, amelyeket vagy az író váltott ki (mint a zálogházban szokás, ahol ugyancsak sűrűn megfordult, lévén állandó pénzzavarban fuldoklott egész életében), vagy valamelyik főúr bevitte a könyvkiadóhoz és ott fizettek érte.

P. Howard abszurd világa nagyon tetszett Otcsenásnak és alighanem befolyásolta is abban, hogy izgalmas, sok bunyóval fűszerezett történeteket kezdett írni. Ez az „irodalmi tevékenység” amiatt is kapóra jött, mert eleinte úgy gondolta, hogy erre hivatkozva talán elodázhatja a nyári szünidőre egyeztetett munkát édesapjaék szövetkezeténél.

Aztán egyik este utolérte az írói válság. Némiképpen melankolikus hangulatban ténfergett odahaza: egyrészt belátva, hogy Rejtőt még a nála képzettebb szerzők sem tudnánk túlszárnyalni, másrészt nem rendelkezik olyan élményanyaggal, mint P. Howard.

De akkor új fordulat következett, majdnem olyan értékkel bíró, mint egy kalandregényben.

Édesapja, akinek volt türelme kivárni a kedvező lélektani pillanatot, a vacsoránál, csak úgy, mellékesen megjegyezte, hogy új kolléga érkezett hozzájuk a szerszámkészítő műhelybe. Egy veterán idegenlégiós. Otcsenás szeme felcsillant. Mihamarabb jelentkezett nyári munkára.      

Annak kimondottan örült, hogy Tibor bácsi nem Afrikában szolgált, hanem Indokínában. Hiszen az még „fehér folt” – gondolta stílszerűen. Arról Rejtő nem írt. Ez hihetetlen perspektívába helyezte elkövetkezendő írói karrierjét, amelyet elképzelései szerint legfeljebb az előtte álló gimnáziumi tanulmányok késleltettek.

De Tibor bácsi Otcsenásnak sohasem mesélt sem Indokínáról, sem a francia idegenlégióról. Még arra a kérdésre is, hogy „olvasta-e Rejtő Jenő könyveit?” csak mosolygott vékonyka „jávorbajusza” alatt és szótlanul folytatta a munkát gépénél.

A kegyetlen kiképzési módszereiről hírhedt francia idegenlégióról sokáig úgy tartották, hogy búvóhelyet nyújt a gyilkosoknak és más bűnözőknek. A szikár Tibor bácsiról persze senki sem feltételezte, hogy bármilyen köztörvényes bűncselekményt követett el. Másoktól hallotta, amikor első keresetét megünnepelték a szomszédos borozóban, hogy „a légiós” kalandvágyból indult Franciaországba a második világháború után. Szakmunkás szeretett volna lenni a Renault gyárban, de Párizs helyett Marseille-ben kötött ki. Miután illúziói szertefoszlottak, valahogy a ponyvaregényekből ismert, Forte Saint-Jean erődbe került.

Tibor bácsi csak az idősebbek előtt tett néha utalást a fiú által irigyelt, kalandos múltjára. Szótlanságának alighanem Otcsenás volt az oka. A szerszámkészítő műhely szünidős diákmunkásaként túl fiatal volt ahhoz, hogy a harcok nyomában járó áldozatokról és az emberi szenvedések valóságáról halljon.

Másoktól tudta meg azt is, hogy részt vett a harcokban Dien Bien Phunál 1954-ben. Az ott elszenvedett vereséggel szűnt meg a francia gyarmattartók indokínai befolyása. Az is a fülébe jutott, miképpen őrzött a szakasz hadifoglyokat az őserdőben: kerítés nem kellett, csak az ivóvizet óvták, anélkül úgysem mert volna senki nekivágni az áthatolhatatlan zöld halálnak. Vagy ha mégis, hát menjen…

Ekképpen derült ki, hogy büntetőszázadban is volt, a Csontbrigádban leírtakhoz hasanló körülmények között követ tört, amiért a maga módján rendezte a nézeteltérését valamelyik haragosával. Már akkor sem lévén a szavak embere, odavágott egy gránátot.

Otcsenás látta a Renault gépkocsit, amelyikkel Tibor bácsi Franciaországból hazatért a nyolcvanas években. Végleg. Nem akarta a veterán légiósok kenyerét enni, inkább beállt melózni az erzsébetvárosi villamosipari szövetkezet szerszámkészítői közé.

Ahogyan azt Rejtő is megírta, a légiósok között alapszabály, hogy senki sem kérdez a másik előéletéről. Otcsenás hiába érdeklődött makacsul, Tibor bácsi mindig kitért a válasz elől, de a kétkezi munkáról örömmel beszélt. A zsinórokon lógó lámpák alatt mutatta meg a szakmája mesterfogásait.

Hatvanon túl is, irigylésre méltó kondícióban volt. Ezzel sem kérkedett soha. A műhelyben mindenki kiváló szakembernek tartotta. Gyakran ismételgette, hogy „az ideges munkán nincs áldás”. Idős ember volt, de szemüveg nélkül olvasta a távoli feliratokat. Kicsordult a könny az arcán, ha nagy ritkán felkacagott.

Aztán még azon a nyáron, amikor, amikor elérkezett az ideje, végkép nyugdíjba ment. Búcsúzáskor keményen szorította Otcsenás kezét, hátha a fiú felszisszen.

Otcsenás még sokáig kérdezgette édesapjától, hogy nincsenek-e új hírek felőle. Nyoma nyilván nem veszett, csak elvonult, nem tartott kapcsolatot senkivel a kollégái közül.

Halványuló emlékalakként derengett Otcsenás lelki szemei előtt, aki idővel beletörődött, hogy nem fogja megújítani a magyar nyelvű idegenlégiós irodalmat. Figyelmét elvonták tanulmányai, új barátai, a családi élet ügyes-bajos eseményei.

Úgy három vagy négy év múltán nem mindennapi küldemény érkezett a szövetkezetbe. Péter jelenlétében bontották ki az ütött-kopott katonaládát, ami dugig tele volt Tibor bácsi idegenlégiós relikviáival. A hagyaték címzettje és tulajdonosa kizárólag a fiú volt. Ezt Tibor bácsi rövid kézzel írt üzenetben adta tudomására, amelyet így fejezett be: „Fiam!, rád hagyományozom ezeket útravalóképpen, felébredett gondolataimmal együtt: minden élet szenvedés; a szenvedést a mulandó dolgok iránti vágyakozás okozza; a szenvedés véget ér; ha elutasítjuk a mulandó dolgokat; keresd hát a múlhatatlant! Isten áldjon, Otcsenás!”

 

(Karantének)