Borbély László: Kőbe faragott fény

2020. május 10., 11:18
Holesch Dénes képei

„Az emberi élet is oly gyorsan mulandó, mint a harmatcsepp vagy a villám” (Akutagava Rjúnoszuke)
 
Mintha egy barbár harcos fegyverével halálos sebet ejtett volna a felkelő napon.

Nehéz és sötét idők vártak minden emberre a császárságban. Háborúk pusztítottak, szaporodtak a csapások, rablók verték fel álmukból a békére szomjazó embereket. Rommá tették a pagodákat és a kőházakat, az istenség elmélkedő arcát porba tiporták.

Egyre zsúfoltabbak lettek a fegyházak, kisebb bűnökért: lopásért, zsarolásért, csalásért sokakat fosztottak meg szabadságuktól hosszú időre, a gazemberek java része azonban szabadlábon volt. Minél több vagyonra tett szert valaki, annál nagyobb uralma volt a közéletben, míg a kegyencek közé tartozott.

Szinte mindenki félt a holnaptól. Az áldozatok és a tettesek is. A kifosztottak kétségbeesetten kapaszkodtak minden szalmaszálba, és engedték újra rászedni magukat. A vagyonosok viszont attól rettegtek, hogy megfosztják őket összeharácsolt javaiktól. A hatalmon lévők azt akarták, hogy legyen sötétség, uralomra tört a tudatlanság és a gonoszság.

Az uralkodó volt a leggazdagabb a birodalomban. Gyűlölte azt, akiben minőséget, tisztaságot, magasrendűséget, vagy jóságot látott. Utálta azt, akinek arcán észrevette a nemest, a szellemit, az istenit. Mert belőle ezek mind hiányoztak. Személyében tombolt a fortélyos ősfélelem, melynek gyökerei a teremtésig nyúlnak vissza. Amikor az egység összetört, az ember hűtlenül elhagyta isteni középpontját, s a külső sötétségbe álmodott káprázat elnyelte.

A hagyományos hősök ideje lejárt. A birodalomban éppen azok voltak hatalmon, akiknek bűnözőkre volt szükségük arra, hogy uralmukat gyakorolják. Nem kellettek olyanok, akik átélték a katarzis megtisztító tüzét, s erre másokat is ösztönözni tudtak. Meg sem kellett szólalnom, csupán a létezésem elegendő volt ahhoz, hogy gyűlöljenek.

Mindenki ki volt téve annak, hogy elpusztítja önmagát vagy belealjasodik a világba. Immár szabad emberként, a fegyházakat járva rejtőzködtem, ahogyan azt mesterem tanácsolta, amikor az elkövetkezendő évtizedek zuhanása felvillant lelki szemeim előtt.

Csak figyeltem hogyan acsarkodnak egymásra a hatalmasok, tudtam, hogy úgyis összeomlik birodalmuk egy szép napon. Minden zsarnok, minden gátlástalan önző szenvedély megbukik, miután felrepült az égre, a pokolra zuhan. Mert amikor a sötétség eléri a csúcspontját, a saját ereje végez vele. A gonosznak el kell buknia abban a pillanatban, amikor a jót majdnem végérvényesen kiirtja, mert ezzel saját fennmaradásának erőit emészti fel.

Olyan sűrű köd telepedett a fegyház udvarára, hogy csak sejteni lehetett, hol a szögesdrót kerítés és az őrtornyok. Először azt hittem, hogy több fogvatartottat is kiengedtek levegőzni a dermesztő hidegben. Néhány lépés után rájöttem, hogy Kunon, a szobrászon és rajtam kívül egy lélek sincs odakint.

– Kérlek, hagyjál békén, Tazsomaru! – szólt Kun, amikor felismert. – Most szeretnék egyedül lenni

– Mi történt veled? – kérdeztem.

Nem maradhattam közömbös iránta sem, hiszen önszántamból azért tértem vissza a fegyházakba, hogy próbáljam rendbe tenni a fejekben és a lelkekben tomboló káoszt. Mesterem szerint erre ítéltek az égiek, mert úgy hitték, hogy nekem Morinaka vezér legjobb harcosának, akit szamurájai Isteni Szélnek neveztek, talán nagyobb hatásom lesz rájuk, mint a tanítóknak és a papoknak. Négy háborút harcoltam végig, fagyott lábakkal, szélben, hóban és olyan forróságban, hogy rásült testemre a páncél. Annyi halált láttam, hogy más belevakulna, megtanultam tűrni minden elátkozott pocsék sorsot. Azt hittem, nincs lehetetlen, s mindenható vagyok, ezért vétkemet, amelyre a Rashomon, „a vihar” kapuja örökre emlékeztet, csakúgy tehetem jóvá, ha másokat sikerül lebeszélnem arról, hogy örömöt leljenek a bűnben.

– Hadd legyek végre önmagam! – kérte Kun és faképnél hagyott volna, ha nem fogom meg a karját.

Csak hallotta volna a saját hangját! Ahogyan kihangsúlyozta, hogy „önmagam”. Csak úgy vibrált a tekintete az önsajnálattól.

– Kun, te tehetséges és okos kétkezi munkás vagy, mégis kiraboltál másokat – mondtam neki. – Láttam a műveidet e fegyház kertjében és másutt is. Láttam, miként faragtad a kőbe a fényt. Te pontosan tudod, hogy mi zajlik most benned. Ne engedd, hogy az árny kerekedjék felül. Ő nem önmagad, hanem éppen ellenkezőleg. Nem-önmagad, aki megint menekülésre biztat, hogy igyekezz megúszni a viszályt. De hiába menekülsz a válság elől. Azt neked kell megoldani. Egyedül csak te vagy képes rá. Nincs több kibúvó, itt és most végleg megszabadulhatsz minden szenvedéstől.

– Hogyan?

– Visszajössz velem a zárkába.

– Nem! – rázta a fejét Kun, a hangja egyre kétségbeesettebb lett. – Mindent letagadok! Egy lépést sem teszek. Sehova! Érted, Tazsomaru?

– Bántottak?

– Nem.

– Akkor mi bajod van?

– Nem bírom őket elviselni. Én nem vagyok bűnöző.

– De hiszen majdnem minden fegyházban ültél már.

– Igen, mert a társadalom még nem ismerte fel, hogy igazságot tettem. Megbüntettem a tolvajokat. Kiraboltam őket.

– És mi lett a zsákmánnyal? Jutott belőle a hozzád hasonló kisemmizetteknek is?

– Nem adtam én senkinek. Miért? Kellett volna?

– Tudod, hogy mi a te legfőbb vétked, Kun? Hogy nem tekintesz önmagadba, annyira mélyre, amennyire csak lehet. Ha megtennéd, rájönnél, hogy te vagy saját magad mestere, és végre szembesülnél a saját hazugságaiddal. Amíg menekülsz önmagad elől, addig szenvedni fogsz. Viszályaid társaiddal és az őreiddel mind a bensődben tomboló vihar következményei. Minden belülről jön, Kun. Amit magad körül tapasztalsz, az csak a látszat. Benned van a megoldás kulcsa.

– Tudom, Tazsomaru – mondta halkan. – De nem vagyok képes rá.

– Mert nem akarod tiszta szívből. Ha akarsz valamit, azt eléred. De ahhoz akarni kell. Minden baj gyökere a tudatlanság, és boldogságunk azon múlik, hogy mit cselekszünk most. Az ember csak annyiban tehetetlen, hogy sajnálja magát a reá nehezedő büntetés súlya alatt. Míg beleéli magát a sajnálatra méltó ember szerepébe, cselekedetei és gondolatai önzők maradnak.  Az ilyen ember örökké vágyakozik, sóvárog, szinte szomjúságot érez. Vágya elhatalmasodik, mint a kúszónövény, egyik létből a másikba rohan, mint a gyümölcsöt kereső majom az erdőben. Aki jól lakott, az egyre iszonyúbb éhséget érez. A vétkes egyre súlyosabb bűnöket követ el, azt hiszi, ezek elrejthetik őt mások elől. A gyönyört szomjazó bolond maga öli meg magát, mintha tulajdon ellensége volna. Mindegy, hogy kívánságai valóra válnak-e vagy sem. Végül úgyis vergődni fog, mint a hurokba került nyúl. A veremből csak az képes kijutni, aki megszabadul a vágyakozástól, a sóvárgástól és a szomjúságtól. Ki kell tehát ásni minden vágyakozás, sóvárgás és szomjúság gyökerét. Ám nem szabad elfeledni, hogy a fa, melyet nem gyökerestől vágtak ki, újra nő. Ugyanígy támad fel újra meg újra a szenvedés is, míg a vágy, sóvárgás és a szomj nincs megsemmisítve – végleg. Ezek kialvása jelenti minden szenvedély és szenvedés végét. Számára többé nincs se bűn, se vétek. Bármit tesz, független és szabad cselekedeteinek következményeitől. Mert nem kívánja többé a rosszat. Aki legyőzi a szomjat, arról lehull a szenvedés, mint a vízcsepp a lótuszlevélről.

Kun anélkül hallgatott végig, hogy közbeszólt volna, azután lehajtott fejjel indult el a fegyház hatalmas épülete felé, amerre ment mintha fényt hasított volna a ködben – mint akinek világtalan lelke megtelik ragyogással.

(Karantének)