Esteledett, egy óra lehetett zárásig. Az ablaknál voltam, az utcai lámpa narancsos fényében hólyagzó tócsákat figyeltem, esős volt ez a hét is. Egyszer csak abbamaradt a számítógépek kerregése, és elsötétedett minden. Visszabotorkáltam a helyemre, tanácstalanul néztem körül. Egy árny jelent meg az ajtóban.
Látom, elvették a villanyt, toppant be Elvira néni. Éppen itten jártam a környéken, hoztam Siklódi Manyikának egy tál képviselőfánkot, hazafele jövet meg eszembe jutott, hogy estére nincsen vérnyomáspirulám. Azért léptem be. Nem fél, lelkem, egyedül ebben a sötétben? Hagyja el, na, megvárom magával, hátha hamar visszaadják, tette hozzá meg se várva a válaszom, bár tényleg nem bántam, hogy ott marad. Bebotorkált ő is, leült egy székre.
Néhány percig szótlanul bámultuk, ahogy a falon vándorol az elsercegő autók fénye. Még szerencse, hogy múlt héten Portugáliában nem ilyen időt fogott ki, szólalt meg Elvira néni elgondolkozva. De akárhogy is, májusi eső aranyat ér. Vetettem egy kis salátát meg spenótot a blokk háta mögé a kertbe, de csak egy-egy sort, mert hanem Erzsike a negyedikről elkezd vartyogni, hogy a közös kert virágoknak van, mit csúfítom el, s hogyan gondolom, hogy ottan magamnak termelek, pedig az akkora egy trehány fehérnép, egyszer a rózsát meg nem metszette, s egy burjánt nem tépett ki soha a harangláb közül. Szóval olyan szépen kelt a salátám, pedig idén tettem először. Jó sűrű a sor, s szép húsos a levele. Locsolom is rendesen, de az eső, az más. Ilyenkor úgy nő minden, mintha húznák. Feltéve, hogy van mi nőjön, élénkült meg a hangja hirtelen. Kérdőn néztem rá, amit a sötétben nem láthatott, de talán megérezte.
Miklecz járta meg egyszer, fogott bele. Tavaszon történt, miután kikelt a pityóka. Megvette a gyomirtót, valami új fajtát, amit addig nem használtak. Kivitte a mezőre a munkásoknak, azok meg hiába olvasták el, hogy kell megvegyíteni, elrontották az arányokat. Úgy bépermetezték a földjit, kisült onnét nemcsak a gyom, de a pityóka is utolsó szálig. Miklecz meg maradott a kárral.
Pont akkoriban kellett vigye a nagyapját Magyarba a reumáját kezeltetni, (…) nem is tudom pontosan, melyik városba, lényeg, hogy volt akkor ottan valami hőlégballon-fesztivál. Miklecznek úgy megtetszett, hogy kitalálta, ha már üres a földje, szervez oda ő is egyet. Május elejére, pont a választások előttre.
Mert ez kétezertizenkettőben történt, abban az évben választottunk polgármestert. Borbáth volt a jelölt, Miklecz meg a tanácsosi listán volt rajta, akkor készült béállani a politikába. Úgyhogy Borbáth még örvendett is, hogy Miklecz ilyen ügyesen időzítette a fesztivált, meg hogy milyen jókor sikerült rosszul a permetezés, mert nálunk szokás, hogy választások előtt történjen valami. Négy évvel hamarább például Zsigmond Laci, ő lett aztán a polgármester, tokányolást szervezett május elsejére a város végibe, ahová a sportcsarnokot tervezték építeni. Akkor tették le az alapkövét. Nyáron aztán ki is ásták neki az alapot, utána viszont nem történt semmi, évekig volt ottan egy hatalmas kráter. Mindenki pöszegödörként emlegette, mert Zsigmond egy cseppet pösze volt. Csak aztán beléesett egy gyermek. Kelemenéknek a kisfia, Zolika. Nem élnek már itten, kint vannak Londonban. Szóval akkor nagy volt a felháborodás, Zsigmondnak le kellett volna mondani, de nem mondott. A lyukat ugyan bétömték, de az már sokat nem segített. Szóval sokan haragudtak akkoriban rájuk, s inkább Dancsuj Gézát támogatták, ő volt a független jelölt. (…)
Mondott olyat is, hogy kémiából van az a hogyismondják? Periodikus rendszer?, kérdezte Elvira néni. Periódusos, javítottam ki, mire ő hevesen bólogatott, hogy pontosan, szóval Dancsuj azt mondotta volt, hogy itt köröttünk a hegyekben olyan fémek vannak, amik még a periódusos rendszerben sincsenek benne, s ha azokat kibányásznánk, mekkora lenne itt a jólét, csak ez a szemét városvezetés nyomorban és tudatlanságban akarja tartani a népet. Ábrahám tanár úr, a fizikatanár, aki akkor már megint ivott, mert Burdujan doktor gyógymódjának csak néhány esztendeig volt hatása, bár az is nagy dolog, szóval ő azt mondotta, ha neki tanárember létére lenne pénze, ami sajnos nincsen, nagyon szívesen béfektetne egy ilyen bányanyitásba, hogy Dancsuj Géza meg minden hozza hasonló keresgélhesse kedvire ezeket a ritka fémeket, s lehetőleg fel se jöjjenek onnan, míg meg nem találják. Tuzson meg is fenyegette, hogy kirúgja az iskolából, persze nem azért, amit mondott, hanem hogy részegen tart órát állítólag. Szóval Dancsuj mondott furcsákat, de Borbáthnak így is elég nehéz dolga volt, úgyhogy jól jött neki a fesztivál.
Volt is ottan minden. Sült a miccs, folyt a sör, forgott a kürtős a parázs fölött. Meg volt híva vidámpark is, céllövöldével, kisautókkal, szökdelőkkel, amit csak el tud képzelni. Sőt még ilyen gólyalábasok meg tűzzsonglőrök is voltak. Megmondom magának, én féltem is tőlük, úgy lóbálták s hajigálták a fáklyáikat, hogy a vér meghűlt bennem. Burján Sári viszont nem félt, hogy lángra kap a kontya, ott állott az első sorban, mert együtt voltunk kint a két család, én is akkor ugye még az urammal, meg Sári is Öcsivel. Alig lehetett onnét elrángatni.
Szóval volt ottan minden, csak épp hőlégballon nem. Az történt, hogy véletlenül elszállott. Mert azelőtt nap ottan volt, azt látta Csulak Erzsike a meteo állomásról. Azóta nyugdíjba ment, az ő helyibe nyomta bé Kondráth a feleségit. Azt mondják, délután próbarepülést akartak tartani, nem tudták, hogy akkora szél kerekedik, hogy elviszi a légballont vagy hatvan kilométerre. S leszállásnál meg is sérült, nem tudták egy este alatt kijavítani. Úgyhogy nem volt hőlégballon a hőlégballon-fesztiválon.
Hiába duvadt a sok nép, nem volt mire felszállani. Mert Miklecz eladott már előre egy csomó jegyet a repülésre. S mikor az emberek próbálták visszakérni a pénzüket, azt mondotta, ő a szélről nem tehet, az időjárást kérjék számon Szent Péteren. Aztán mikor látta, hogy igen nagy a felháborodás, meggondolta magát, s mindenki, aki béfizetett repülésre, kárpótlásul kapott egy ingyen tál miccset.
De akadt, aki mégsem volt egészen megelégedve. Borbáthnak abban a kampányban az volt a szlogenje, hogy „Szárnyaló Székelyföldet!”. Nem tudom, kiben lehetett annyi ambíció, de valaki éjszaka végigjárta a várost, s az összes plakáton a szöveg alá odaírta, hogy „Hőlégballont mindenkinek!”. Látott volna másnap botrányt! Azt sem tudták, hogy tüntessék el hamarabb a plakátokat. Mikleczet meg lemondatták a leendő tanácsosi helyéről, ekkor veszett össze Kondráthtal, a komájával, mert szerinte ő megvédhette volna, van elég gazember a tanácsosok között, nem ő lett volna a legnagyobb. Azóta sem állanak szóba egymással.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Dideregtek a fák is, amikor a fagyos földbe vájták a sírgödröt, apa és kamasz fia. Gomolygó felhőkkel takarta el a szemét a nap, nem akart már több temetést látni. Nincs egy hete sem, ugyanitt ástak, és a verejték akkor is jéggé fagyott a hátukon. Az apa hetedik gyermekét, az alig egy hónapos lánykát – aki a keresztségben az Éva nevet kapta – tették a szalmával puhára bélelt sírba. Háború, pince, tüdőgyulladás. Pedig ránézett a sántikáló, halállal cimboráló katonaorvos is.
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.