I.
Gyalázatos köd feküdt a vizes földön, s ha a hatvan lépésre lévő német lövőárok valamennyi fehér ördöge előrecsúszott volna a pocsolyába, amelynek vigyázását őserdők vadlesében edzett szemére bízták, akkor sem látott volna semmit belőlük a sötét olajszínű Vai-Lulao, őfelségének, a britek királyának önkéntes katonája. Ilyen időt még nem élt meg Vai-Lulao, pedig odahaza, Új-Guineában javakorabelinek számított huszonöt éves létére, hiszen két gyermeke is volt, két, nálánál is sötétebb lurkó. De sokat is tapasztalt, mert egy Fehér Atyával utazgatott összevissza a hazájában, amikor a szakállas Atya bejárta a falvakat és furcsákat mondott a fehér istenről a ravasz képű, de álmélkodni is tudó pápuáknak. Ilyen ködöt még nem látott Vai-Lulao sem az őserdőben, sem a Füstölő hegy oldalában, sem a Kígyó folyónál, sem az öbölben, ahol a fehérek óriási pirogjai állottak és fújták a csúnya fekete füstöt, ami csak rossz szellemeknek lehet kedves. Vai-Lulao kemenceforróságban élt odahaza, és ilyen furcsát, ilyen szürke és mozdulatlan semmit elképzelni sem tudott. Nem támadt náluk ilyen hideg füst sem az esős évszakban, sem a szelek fordulása idején. Neve sem volt rá otthon, amint nem tudta nevén nevezni a havat, a jeget és a fagyot sem. Egy haszna volt csak ebből a keserves és sokféle névtelen bajból, megtudta, hogy miért takarják el a fehérek mindenféle nehéz, szagos és színes zsákokkal, takarókkal a testüket, mintha durva és lehúzható bőrt akarnának magukra szedni. Neki rettenetes volt ez a külön bőr; majd megfojtotta, amikor ráhúzták. Főleg, amikor csúszni, szaladni, ugrálni kellett benne, amikor a tűzcsővel való bánásra tanították. Eleinte azt hitte, hogy a fehérek megnyúzzák egymást a háborúban, és azért kell a halott bőr, hogy az ellenség ne az elevent nyúzza le. De a hideg megtanította, mire jó a ruha – s mire kell az otromba és nehéz cipő, amelyben pedig hangtalanul lopózni sem bír.
Vai-Lulao tudott várni, meglapulva és elszánt, villogó szemmel, mint a kígyó. És tudott lesni így embervadra őfelsége többi pápua önkéntese is, akik sokan-sokan jöttek egy óriási füstölgő pirog belsejében. Valamennyien fáztak, nagyon fáztak. A Tűzcső-Atyákat nem nagyon érdekelte ugyan, hogy gondolkodik-e egyáltalán ez a zászlóaljnyi új-guineai fekete barom, akiket a misszionáriusok hazafi as lelkesedése és a kormányzó erélye toborzott. Vai-Lulao titokban azt remélte, hogy a Tűzcső-Atyák most majd nem korbácsolják a pápuákat és nekik is jut a zsákmányból. A zsákmány… Erre a gondolatra kicsordult a nyál is Vai-Lulao szája szélén.
II.
Vai-Lulao még nem evett embert életében. Neki már nem jutott: a Fehér Atyák nevelték, mert az apját agyonverte a szomszéd falu, az anyját pedig elhurcolták. Csak később, sokára tudta visszalopni a nagyapja, az öreg Taoripi a faluba, amelynek cölöpön álló házai, erdőbeli rejtettsége, a fehérektől való, lassan oszladozó félelme újra meg újra feltámadt a magányos vártán fagyoskodó emberben. A nagyapjára elevenen emlékezett, az apjára alig-alig. Az apja arca már elmosódott az emlékében, de az még parázzsal égette most is, hogy a szomszéd faluban minden dísz nélkül falták fel. Nem osztották szét, amint illik, nem vágták fel szépen darabokra, hanem bosszúból, mert a felesége árát nem fizette meg, egy darabban sütötték meg, és úgy tépték szét, mint az állatot. Ez a gyalázat sem a halott szellemét, sem az élő férfi rokonok lelkét nem hagyta nyugodni. A nagyapja, aki egy személyben főnöke, bírája, varázslója volt a falunak, valahányszor a kava-kava nevű részegítő italtól megszállta a szellem, mindig maga köré gyűjtötte a falu kamaszait a férfi házban, és elmesélte nekik a fi a miatt indított nagy háború történetét, élete legdicsőségesebb cselekedetét. Ilyenkor hörögve beszélt a győzelemről, a tízfőnyi emberzsákmány fellakomázásáról és a legyőzött falu békenyiláról, amelyet éjszaka lőttek a háza elébe, így könyörögve a békéért. Még mindig hatalmasnak hitte magát és elfelejtette, hogy Fehér Atyák uralkodnak szép beszéddel és tűzcsővel, hogy kava-kava helyett pálinkát isznak már, és hogy őt régen lecsapták a méltóságáról, mert az unokáinak mindig emberevésről, háborúról és dicsőségről beszélt. A pajtaszerű férfi ház előtt az ősök bálványai álltak, Vai-Lulao azokat nézte s átkozta magában a szakállas Fehér Atyákat, akik tiltják és büntetik a legszebbet, a háborút, a vérbosszút, a fejvadászatot. A fehérek felől éhen fordulhat fel a pápua, mégsem engednék, hogy egy kis emberhúshoz jussanak. Ez az irigy gondolat visszavezette VaiLulaot a pálmák közé rejtett, forró naptól védett sokszagú férfi házból a köhögtető szürkeségbe, Taoripitől visszahozta a Tűzcső-Atyák parancsa alá. Vai-Lulao éhes volt, nagyon éhes, és a nyála folyt, az állkapcsa őrölt, mint az üresen járó malomkő, mert az apját bosszuló halotti tor jutott az eszébe.
III.
Amikor toborozták őket, valamennyiükben az emberevő nagyapák vére lobbant fel, s az ősi véres emlékek, amiket kemény tilalom fojtott el, vad erővel támadtak fel a törvények és parancsok megnyílt sírjából. Őfelségének, minden britek királyának olajszínű önkéntesei nem tudták, hogy őket a civilizáció védelmére küldik a háborúba. Ők egyszerűen és őszintén éhesek voltak őseik lakomájára, az emberhúsra. Vai-Lulaot meg a többi fekete barmot sokszor előparancsolták beszédet hallgatni. De a fehéreknek nem hittek többé, amióta úgy dicsérték a régebben tiltott emberölést, s főként amióta igazi háborút ígértek nekik, de soha, egyetlenegyszer sem adtak nekik a megölt ellenség húsából.
IV.
Vai-Lulaot is elfogta a pulykaméreg: – Mind maguk falják fel, mind! Még azokat is, amelyeket mi ejtettünk el! Átkozottak, hazugok! Mindent ők falnak fel előlünk! Csak úgy magának beszélt, körülötte nem volt más, csak köd. Hideg köd, amely marta az arcát és lázította az irigységét. Látta, amikor hátraküldték valamiért, hogy véres és félig vagy egészen halott harcosokat hordtak egy épületbe, egy rakásra. Az ajtón ki- s bejártak olyan fehérkabátosok, amilyenek a tábori szakácsok. Mikor be akart menni, elkergették. Persze, hogy ne lássa a fehérek lakomáját! A pápua foga már nem a hidegtől vacogott, hanem a dühtől csikorgott. A köd lassan szállt fölfelé s Vai-Lulao macskaszeme már ellátott vagy hat-hét lépésre. Egy lábszár! Emberhús! Emberhús! Itt gránát dolgozott tagnap vagy tegnapelőtt. Mire Vai-Lulaot felváltani jöttek, már a helyén volt, s a köpenye alatt vitte a földalatti lyukba a fehérek elől elkaparintott zsákmányt.
– Mit pörköltök ti fekete barmok? Mi a fene az a büdös? – az altiszt szemét elborította a vér a haragtól, belerúgott a pápuába, s bottal verte a fejét.
– Emberhús kell? Majd végzek én veled! – És kiadta a parancsot, hogy Vai-Lulao veszi azonnal a drótvágó ollót, kimászik és átvágja az ellenséges drótsövényt. Vai-Lulao érezte az altiszt féktelen dühén, hogy valami nagy bűnt követett el. Vette az ollót, de tudta, a felszálló ködben a biztos halálba megy. A zsákmány a zsarátnok között sercegett és az altiszt nem nyúlt hozzá. A pápuákban feltámadt a kétely, hátha a fehérek mégsem esznek embert? Hátha csakugyan nem azért van a háború?
Vai-Lulao hason csúszott előre. Tudta, hogy ideális célpont. De nem törődött vele. Nem tanult meg soha félni a haláltól. Azzal a rettenetes kérdéssel gyötörte, korbácsolta szűk és lázas agyvelejét utolsó perceiben is. Hát miért megölni ennyi embert, ha meg sem esszük őket? Miért? És amikor ott feküdt a többi mellett, üres szeme az égnek meredten, sötét arca hamuszínre sápadtan, az ő hideg ajka is csak azt kérdezte, amit a mellette fekvő fehér halottnak rothadó ajka kérdezett a sápadt egektől: Miért? Miért?
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. augusztusi számában)
