Zihálva fordulok be a József utca sarkán, majd az eresz mellett megtámaszkodom. Nem hiába, a nyári meleg nem a futásra lett kitalálva, de mit tehetek, sietek. Ahogy az izzadt kezem hozzáér a falhoz észreveszem, milyen csupasz, a több évtizedes vakolat fejmagasságig, az utca hosszán végig hiányzik. A téglák között a malter már régen kipergett, ujjamat félig gond nélkül bele tudom nyomni. Az első izzadságcsepp legördül a halántékomon, közben végiggondolom mivel is állok most szemben. Egyenesen nem tudok továbbmenni, a templom előtt felbontották az egész járdát. A szemközti házat meg felújítják, nagyon lelassítana, ha átverekedném magam a törmeléken, a munkásokon, gépeken. Teljesen végig sem gondolom, de már neki is iramodom, a 17/C-ben csak egy kisebb kerítés választja el a két gangot, egy ugrás és már Attila utcán leszek. Az utcát belepte a vörös por, ahogy a lábaimmal felverem, mintha valami bomba füstje, örvénylik, felszáll, hogy aztán ismét békésen aláhulljon. Rácsos ablakok váltják a befalazottakat, közben eszembe jut, hogy nem siettem mindig így. Kilencévesen persze nehéz eldönteni, mi az igazán fontos az életben és mi nem az. Felismerni a helyzetet, hogy mikor szorít az idő és mikor ér rá az ember. A kapualj – mióta az eszemet tudom – mindig nyitva van. Valaki a keresztfába belevéste, hogy BUÉK 1998. A megkopott ezüstszínű postaládák egyikén sincs fedél, ahogy elrohanok előttük szinte fellökök valakit. Ahogy az idősebb bácsi nekidől a kukáknak, elvesztem a lendületemet, nyújtanám a kezem, de csak hörög, felém legyint. Remegő kezeivel egy fedélen támaszkodik, megcsap a bűz, ami belőle árad. Ha valaki sokáig lakik erre, mindig ez történik vele, mint a Dunában a törött korsóval darabjaival, ugyanígy ez a környék is egy élet alatt bárkiből jellegtelen kavicsot farag, törmeléket, amit aztán kedvére kidobhat a parton, ha megunta. Tovább futok, elhagyom a kapualjat, az előbbi hangzavarra két kutya dugja ki a fejét az egyik rácsos ablakon. A belső udvar egyszerűen, de mégis zsúfoltan néz ki, minden lakó próbálja magának kihasítani a legnagyobb darabot a közösből. Szürkés műanyag kerti bútorok, kint felejtett, elázott römipakli, hatalmas cserepekben kerti növények. Nem siettem mindig így, jut megint az eszembe, sőt néha kifejezettem lassú voltam. Mondták, hogy menjek be a kórházba, látogatóba, de akkoriban, mintha megállt volna az idő és én vele együtt lettem mozdulatlan. Kerülőúton mentem haza az iskolából, csigalassúsággal. Ha el is indultam hozzá végre, soha nem értem oda, róttam a köröket. Azt mondták, siessek, de nem akartam. Valaki egy befalazott ajtajú lakás előtt műfűvel borított egy részt, rajta egy felfújható gyermekmedence, üresen. Konzervdobozok tele cigarettacsikkekkel. Már a kerítésre kapaszkodom fel, másfél méter az egész, bal lábammal belépek egy tégla üres helyére és átlendítem magam, teli talppal érkezem a másik oldalon. A gyom teljesen ellepte az udvart, mióta bontásra van ítélve, már csak az jön be ide, aki bujkál, vagy nincs hová mennie. Két kezemmel hajtom el a gazt és arra gondolok, hogy a temetésén már siettem volna, kitéptem a kezem a nagyapáméból, és ahogy eresztették le a koporsót megindultam a gödör felé, hogy jövök édesanyám, jövök utánad, akárhol is vagy. Az egyik szomszéd fogott le. – Hova sietsz, te bolond?
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.