Sötétben botorkáló szerzet, ki vagy? Ja, magam. Néha tisztáznom kell alapvető kázusaim árnylényemmel. Nem ittam sok sört, igaz, mindegyik mellé társult egy kis gyorsító, de az tegnap volt. Ma már ma van. Hazaérek, a kulcs akadozva fordul el a zárban, az elvarázsolt kastély fahéj illatával fogad s zár méhébe. Villanyt gyújtok, belebámul elégedett képem a falitükörbe, mormolom a varázsigét:
Hol itt a fekete kefe?
Hol itt a fehér kenyér?
Hol a zöld föld?
Hol a kék ég?
Hol itt a darázs Balázs?
Hol itt az alibi Tibi?
Hol az anyabanya?
Hol az apakapa?
És sorba előpattannak ők a végtelen tükörből. Rita kisiet a konyhába, Balázs, Tibi kérdőn rám bámul − Apa, hoztál valért? („Valami érdekes” az ő nyelvükön.) Nem hoztam valért, biztosan ettetek elég nyamit ma már. Rita jön vissza, körözöttes kenyeret nyom a kezembe, melynek fahéjas az illata. − Nem kaptak ma valért, elfelejtettem venni, nem káptalan a fejem, mindig nekem kell észben tartanom a valért meg mindent...
Fotelbe ereszkedem, falom a vacsorámat, fél szemem rajtuk. Balázs hanyatt veti magát a szőnyegen, fölfújja hibátlan gyermekarcát, két labdacsot gömbölyít, aztán kis öklével mindkettőt kidurrantja, puff, puff! Tibi lendületet vesz, nekiugrik az anyjának, és mászik föl rá kitartóan, ahogy egy kölyökkoala. Már Rita ölében ficánkol, és eldőlnek. Rita a heverőre dönti fiát, és dögönyözi, csiklandozza. Tibi nevet, göndörön, ahogyan csak ő tud nevetni, Balázs pukkantgatja a képét, a macska kaparja odakintről az üvegajtót, Rita kiabál − Na mit akarsz! Na mit akarsz? Medvebocs! Mit akarsz?
Tömöm magamba a körözöttes kenyeret kedvetlenül, hogy ily hepajban kell táplálkoznom. – Későre jár, a fiúknak illenék lefeküdni. Na sipirc! − Minek, még fél nyolc sincs − veti oda Rita. Ja persze, nem tegnap van, hanem ma. Bort töltök, leöblítem a vacsorát. − Milyen bor ez? – kérdezem. – A lerakatban vettem − közli Rita. − Nem jó? − Fene tudja. Itatja magát, de mintha lenne valami gejl utóíze.
− Most aztán fekvés, fekvés! − kiabálja nőm. A fiúk nem is hallják, vidor képpel éneklik a maguk által szerzett dalocskát.
Egyenes tea a templomkép,
a templomképen fű.
Kukac, hogyha átmegy a hídon,
ott terem az egyenes tea.
Lufik pukkadnak, durrannak,
a hőlégballon is így jár.
De a hőlégballon nem tud járni,
ezért terem a fa.
Ó, az egyenes tea.
Éjjel kijárok, görcsöl és hajt a hasam, jé, úgy csobog a széklet, mint a vizelet. Mit követtem el már megint, hogy szenvednem kell? A bor − hasít a fejembe −, a bor! Holnap utána kell járnom. Mert az ilyet le kell rendezni. De miért történik velem ilyen, és miért nekem kell lerendeznem? Mindent nekem muszáj lerendeznem! Nekem kell konfrontálódnom a buszon, reklamálnom a pénztárnál, morognom a körzetinél…
Ismét összeszedem minden erőmet. Mit tehetnék? Ilyen egy szériahibás egyed. Én jóval nehezebben mondok le az illúzióimról, mint honfitársaim. Bádogbögrét fogok a kezembe, nyargalok a lerakatba. − Jó napot. Itt vette tegnap a nejem a vörösbort? − A lerakatos ismer, rámondja az igent. Eléje tartom a bögrét. − Megengedi, hogy mindegyik borába belenyaljak? Furcsállja, de teljesíti a kérésem. Kirak a pultra három kannát, az elsőből löttyint egy kortyot a bögrémbe, felhajtom. Ugyanezt megismételjük még kétszer. Elő kell vennem a jobbik eszem, a probléma józanságot kíván. Sajnálkozó hangot ütök meg. − Nem vagyok szakértő, de ezek a borok sosem láttak szőlőt. Mind a hármat vegyipari eljárással készítették. Ha önnek nincs lelkiismerete, akkor csak árulja ezeket a kotyvalékokat. A törzsvásárlói életét évekkel fogja megrövidíteni. Ezt akartam elmondani. Viszontlátásra.
Kószálunk a régi szőlőben. Rita megmutatja a parcellát, amely valaha az övék volt. Vagyis sváb elődeié, a nagymama még művelte, ő kislányként segített neki. Már ha az ide-oda szökdécselést annak lehet nevezni. Fiaim fülelnek, ha az ősökről van szó, mindkettőben atavisztikus nosztalgia ébred, elmerengenek a múlton, Tibi gyakorta kifejti, milyen jó lett volna akkor régen élni. Volt új Lada meg tyúkól, és kályhában tüzeltek az emberek. Friss vizet iszunk ismerős gazda fúrt kútjából, vasmentes ízére most is emlékezik a nyelvem.
Szabadon nyüslető, dühös kutyák ugatják sétánk, a lurkók ellesik viselkedésem. − Legjobb az ebet észre se venni, magabiztosan folytatni az utat, mintha a négylábú a világon se lenne. Mi vagyunk az intelligensebb lények, meg kell mutatnunk, hogy nem félünk.
Balázs csigát talál, tetszik neki a mintás mészház, hozza a tenyerében. Tibi is akar magának, keres és talál. Erre mindkettő fölpezsdül, már csak csigákból áll a világ, fa tövében, bokor alatt, gallyrakás mélyén kutakodnak, gyűlnek a puhatestűek. Nem fér a kezükbe, minket is bevonnak − segítsünk vinni a zsákmányt. Találok eldobott műanyag poharat, kettőt is. Lelkesedésük nem lankad, teleszedik éticsigával az alkalmi edényeket. Valamiért dorogi csigának nevezik.
Balázs az egyik kibújni készülő puhatestűt lefüleli:
Csigabiga gyere ki,
ég a házad ideki!
Kapsz tejet, vajat,
holnapra is marad!
Tibinek tetszik a mondóka, ő is elkezdi. Mindkét fiú hangos szóval kérleli a nyálkás teremtményeket, mire azok még beljebb töpörödnek. Fiaink képén csalódottság meg életöröm.
Otthon a hátsó kertben, a komposztáló környékén szórják széjjel zsákmányukat. A vasárnap délután süket csöndjében senki nem tiltakozik az eljárás ellen. Sőt, mintha bazsalyogna az ég kupolája, átkacsintana Pista bácsi a szomszédból.
Ősszel már mutatkozik a szaporulat. A csigalétszám megtízszereződik, a szerencsétlen jószágok bodzára, orgonára kúsznak, más nem lévén, pedig egyik sem tartozik a kedvenc csemegéjük közé. A következő év tavaszán tengersok csiga tenyészik kertünkben. Ilyet még soha nem láttam, fűszálakra képesek fölkapaszkodni a táplálék reményében. Nincs olyan növény, amelyet meg ne kóstolnának, ami gyom, gaz sarjad a kertben, mind ellepik, ádáz és kétségbeejtő az életben maradásért való küzdelem. Nyár végére a populáció eléri a felső határt, és néhány nap alatt valamennyi elpusztul. Tele a kert kiszáradt mészházzal, fiaim kislapáttal rakják meg játék talicskáikat s hordozzák zörgő terhüket egyik szegletből a másikba.
A mészházak még évekig ropognak a talpunk alatt, mígnem a gyógyító és mindent elrendező anyatermészet rehabilitálja a kertet. Meglehet, kétszázmillió év múlva ezért az egészért valakinek lakolnia kell.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. május 4-i számában.)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.