Pár héttel ezelőtt, húsvét után, egy sorozatot indítottam ebben a rovatban, amelyben megpróbálom bemutatni, hogy a Biblia első lapjaitól kezdődően óva inti az embert egy sajátosságától, amit Pál eredendő bűnnek nevezett, meglátásom szerint meglehetősen szerencsétlenül. Nem nevezném bűnnek, hanem evolúciós kanyarnak (?) sajátosságnak (?) eredendő állapotnak (?), s amelynek lényege az, hogy értelmünk alakulásának egy adott pontján megjelenik az öntudat, amely tetteinket morális perspektívába helyezi. Képesek vagyunk egyaránt a jó és a rossz megtételére, s tudatában vagyunk annak, hogy tetteink milyen következménnyel járnak. Ez a képesség pedig hatalomként jelenik meg az emberi életben. A hatalommal játszunk, amely olyan, mint a radioaktív anyag: lassan mérgez, végső soron öl. Ha viszont az ember jól bánik vele, akkor energiája akár pozitív célokra is felhasználható, ám morális tekintetben ezt még nem voltunk képesek gyakorlattá desztillálni.
Utunk a mítoszok Ádámjával és Évájával indul, a csak elméletileg létező „első emberpárral”, azaz bárkivel, akárkivel, mindenkivel. Ők jelképezik az ébredést, az eszmélést, amikor rájönnek arra, hogy meztelenek, s utána hamar rádöbbennek arra, hogy innentől kezdődően minden tett verítékkel végzett munka. Már nem természetes és magától értetődő, mint a fának a növekedés, a tigrisnek a vadászat, hanem tudatos, megfigyelhető, mérlegelhető tudatosság. Az ő fiaikkal, Káinnal és Ábellel lépi át az emberiség (tudod: akárki, mindenki) a vörös vonalat. Káin felismeri, hogy akár ölhet is, és ha ölhet, akkor ölni is fog. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nukleáris fegyverek puszta léte által jelen pillanatban is ilyen helyzetben vagyunk. Mivel ott vannak, szinte borítékolható, hogy egyszer egy felbőszült Káin megnyomja a gombot…
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
A következő történet – Noé bárkája – pedig a folyamat legvége, a katasztrófa, s utána remélhetőleg egy új kezdet. Ádám és Éva, Káin, a Bábelt építők, majd az özönvíz története egy koherens, egymásra épülő történet sor, egy ok-okozati cselekménysor, amely egyetemes, azaz folyamatosan megismétlődik. Ha ugyanazt teszi az emberiség, ugyanaz lesz a következménye: katasztrófa. Az egész sorozat talán pont azért van ott, a Biblia legelején, hogy rámutasson egy ősrosszra, egy tapasztalat által kimunkált útra, figyelmeztetőként, hogy az ember próbáljon kifarolni a száz százalékos kudarcot ígérő sorozatból. Ami aztán utána következik az meg pont azokat a kísérleteket hozza, amikkel az emberiség elkerülheti a buktát. Csakhát az ember nem tanul…
Gondoltam, az eddig elmondott koherens sorozatra hozok egy viszonylag kortárs példát. A mi korunk Ádámja és Évája valamikor a 18. század iparosodó világában ébredt öntudatára Európában. Akkor értük el azt a fejlődési szintet, hogy képesek legyünk hatékonyan és ipari mértékben kihasználni a bolygó adta lehetőségeket. A világ urának képzelte magát az ember, végre hatalmat érzett a természet felett, s neki is látott a harcnak. Célja a rendezés volt, a televény és burjánzás megzabolázása, az ember erejének a megsokszorozódása, a természet számlájára, s ezáltal önmagunk uralmi pozíciójának a bebiztosítása.
A folyamat második, káini szakaszába átlépve, az ember felismerte, hogy nincs olyan rejtett zúgja a golyóbisnak, amit ne tudna becserkészni, nincs olyan kincs, amit ne tudna kibányászni. Káin ma is velünk van. Szennyezünk, pusztítunk, írtunk kegyetlenül, a Föld számlájára, ontjuk a vért, beleőrülve a fogyasztás orgiájába.
A harmadik, bábeli fázis, pont most zajlik. Az isteni címre törő öntudat, a mámoros ember önmaga látványától jön lázba. Nincs szabály, nincs törvény, nincs igazság, nincs semmilyen hatalom vagy rend, amit kötelezőnek tartanánk. Mostmár csak az igaz, ami a bálvány erejét növeli, amit áldozatként bemutathatunk előtte, épül a torony. Ám közben a sok kicsi isten mind saját magát akarja a csúcson látni, ami persze a többiek rovására megy. Kopik a nyelv, egyre kevésbé értjük egymást.
A negyedik fázis még nem következett be, de (akár szószerint is elmondható) növekedik a vizek szintje. A fogyasztás és a hatalom kettős ciklonja a tökéletes vihart érleli, aminek biztos pusztulás lesz a vége. Hogy lesz-e bárka, azt csak remélni tudjuk. Na, ez az írás nem lett valami pozitív végű.
