Pár héttel ezelőtt, húsvét után, egy sorozatot indítottam ebben a rovatban, amelyben megpróbálom bemutatni, hogy a Biblia első lapjaitól kezdődően óva inti az embert egy sajátosságától, amit Pál eredendő bűnnek nevezett, meglátásom szerint meglehetősen szerencsétlenül. Nem nevezném bűnnek, hanem evolúciós kanyarnak (?) sajátosságnak (?) eredendő állapotnak (?), s amelynek lényege az, hogy értelmünk alakulásának egy adott pontján megjelenik az öntudat, amely tetteinket morális perspektívába helyezi. Képesek vagyunk egyaránt a jó és a rossz megtételére, s tudatában vagyunk annak, hogy tetteink milyen következménnyel járnak. Ez a képesség pedig hatalomként jelenik meg az emberi életben. A hatalommal játszunk, amely olyan, mint a radioaktív anyag: lassan mérgez, végső soron öl. Ha viszont az ember jól bánik vele, akkor energiája akár pozitív célokra is felhasználható, ám morális tekintetben ezt még nem voltunk képesek gyakorlattá desztillálni.
Utunk a mítoszok Ádámjával és Évájával indul, a csak elméletileg létező „első emberpárral”, azaz bárkivel, akárkivel, mindenkivel. Ők jelképezik az ébredést, az eszmélést, amikor rájönnek arra, hogy meztelenek, s utána hamar rádöbbennek arra, hogy innentől kezdődően minden tett verítékkel végzett munka. Már nem természetes és magától értetődő, mint a fának a növekedés, a tigrisnek a vadászat, hanem tudatos, megfigyelhető, mérlegelhető tudatosság. Az ő fiaikkal, Káinnal és Ábellel lépi át az emberiség (tudod: akárki, mindenki) a vörös vonalat. Káin felismeri, hogy akár ölhet is, és ha ölhet, akkor ölni is fog. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a nukleáris fegyverek puszta léte által jelen pillanatban is ilyen helyzetben vagyunk. Mivel ott vannak, szinte borítékolható, hogy egyszer egy felbőszült Káin megnyomja a gombot…
A hatalom, a megtehetem, s ezért meg is fogom tenni állapotától az ember mámorossá válik. Ezt a görögök hübrisznek hívták, az Ószövetség Bábel tornyának mondja, amikor az ember azt hiszi, hogy lelökheti az égieket is, s helyettük maga uralkodhat. A mítosz viszont tovább megy. Azt is megmutatja, hogy mi ennek a következménye: romok, összezagyvásodott beszéd, széthullás és romok. A hatalom mámora csak és kizárólag ide vezet, más út nincs, s nem is volt.
A következő történet – Noé bárkája – pedig a folyamat legvége, a katasztrófa, s utána remélhetőleg egy új kezdet. Ádám és Éva, Káin, a Bábelt építők, majd az özönvíz története egy koherens, egymásra épülő történet sor, egy ok-okozati cselekménysor, amely egyetemes, azaz folyamatosan megismétlődik. Ha ugyanazt teszi az emberiség, ugyanaz lesz a következménye: katasztrófa. Az egész sorozat talán pont azért van ott, a Biblia legelején, hogy rámutasson egy ősrosszra, egy tapasztalat által kimunkált útra, figyelmeztetőként, hogy az ember próbáljon kifarolni a száz százalékos kudarcot ígérő sorozatból. Ami aztán utána következik az meg pont azokat a kísérleteket hozza, amikkel az emberiség elkerülheti a buktát. Csakhát az ember nem tanul…
Gondoltam, az eddig elmondott koherens sorozatra hozok egy viszonylag kortárs példát. A mi korunk Ádámja és Évája valamikor a 18. század iparosodó világában ébredt öntudatára Európában. Akkor értük el azt a fejlődési szintet, hogy képesek legyünk hatékonyan és ipari mértékben kihasználni a bolygó adta lehetőségeket. A világ urának képzelte magát az ember, végre hatalmat érzett a természet felett, s neki is látott a harcnak. Célja a rendezés volt, a televény és burjánzás megzabolázása, az ember erejének a megsokszorozódása, a természet számlájára, s ezáltal önmagunk uralmi pozíciójának a bebiztosítása.
A folyamat második, káini szakaszába átlépve, az ember felismerte, hogy nincs olyan rejtett zúgja a golyóbisnak, amit ne tudna becserkészni, nincs olyan kincs, amit ne tudna kibányászni. Káin ma is velünk van. Szennyezünk, pusztítunk, írtunk kegyetlenül, a Föld számlájára, ontjuk a vért, beleőrülve a fogyasztás orgiájába.
A harmadik, bábeli fázis, pont most zajlik. Az isteni címre törő öntudat, a mámoros ember önmaga látványától jön lázba. Nincs szabály, nincs törvény, nincs igazság, nincs semmilyen hatalom vagy rend, amit kötelezőnek tartanánk. Mostmár csak az igaz, ami a bálvány erejét növeli, amit áldozatként bemutathatunk előtte, épül a torony. Ám közben a sok kicsi isten mind saját magát akarja a csúcson látni, ami persze a többiek rovására megy. Kopik a nyelv, egyre kevésbé értjük egymást.
A negyedik fázis még nem következett be, de (akár szószerint is elmondható) növekedik a vizek szintje. A fogyasztás és a hatalom kettős ciklonja a tökéletes vihart érleli, aminek biztos pusztulás lesz a vége. Hogy lesz-e bárka, azt csak remélni tudjuk. Na, ez az írás nem lett valami pozitív végű.
Ábel halálával a rossz végérvényesen beköltözött a világba. Ami Ádám és Éva esetében az önálló cselekedet, az öntudat első mocorgása volt, az Káinnál irigységgé és gyilkos cselekedetté fajult. Az ember immár bármit megtehetett, amit akart. Ez Káin jele, ami jelképesen a homlokára égett.
Minden úgy kezdődött, hogy az Úristen megteremtette az eget és a földet. S aztán évmilliárdok váltakozása és az evolúció tekervényes törvényei szerint egyszer megformálódott az ember is. Szép volt ez a lény, sikeres a vadászatban, okos és ravasz, gyors és kegyetlen, mint egy ragadozó, szelíd és befeleforduló, mint egy őz.
Furcsák ezek az ünnepek utáni napok. Az ember készül egy csomót, aztán ripsz-ropsz, nyakába szakad az egész, s kettőt fordul és eltűnt. Mivel ilyen intenzív aztán a csonka héten (értsd: az ünnep utáni hét), az ember nem tud szabadulni tőle. A gondolatok is olyanok, mint a testek, ha egyszer mozgásba lendültek egy pályán, akkor igyekeznek megőrizni az állapotukat.
Hetek óta tartott a kánikula. Először mindenki örült neki, élvezte, aztán a forróság mindent lassan kiszárított, elbágyasztott. A legrosszabb viszont a por volt. Por szállt fel az útról, por pergett a házakról, port fújtak a sziklák, sőt mintha még a napsugár is porból állna. Lassan az egész világot belepte a por. Okkersárga lett minden, a füvek, az ég, a házak. Okkersárgák az emberek is, és okkersárgák gondolataik is.
Kezdjük a legelejével! Az 1568-as tordai határozat valóban egyedülálló a korabeli Európában, s valóban, ténylegesen évszázadokkal megelőzi a hasonló eszmei mozzanatokat az öreg kontinensen. Elvi, elméleti szinten hatalmas, egyedi szöveg és szándék. Gyakorlati szinten viszont egy marginális mozzanat az Erdélyi Fejedelemség nehéz történetében.
Még egyetlenegy részecske van itt, amit kiemelnek. Mégpedig az, hogy miért van ez a szabadság. A szöveg azt mondja, „az ű lelke azon meg nem nyugodván”. A kérdés tehát lelkiismereti jellegű, nem politikai. A közösség azért választhatja szabadon a papját, mert ha ez nem így lenne, akkor a közösség kollektív lelkiismerete csorbát szenvedne. Ez, kérem, hirtelen és hamar egy európai premier! Az országgyűlés a közösség lelkiismeretét félti, ezért szabad papválasztást ajándékoz nekik. S ha belegondolunk, egy politikai rendszer hasonló hozzáállása ma is örvendetes hír lenne…
Ezt a határozatot Erdély országgyűlése előterjesztésére fogadta el a fejedelem, az 1568. január 6–13. között, Tordán tartott országgyűlésén. Tehát nem egy papokból álló zsinat, hanem egy parlament(szerűség). Az országgyűlés jegyzőkönyve (ami a hozzászólásokat, előterjesztéseket, megjegyzéseket, vitát stb. tartalmazta) vagy lappang, vagy elveszett. Csak maga a határozat maradt ránk, s pihent jó sokáig, míg aztán fel nem fedezték, s rá nem biggyesztették az örökkévalóság koszorúját. De belátom, hogy a szöveg így nem túl érthető, elemezzük hát darabonként!
Így van ez a vallásszabadság törvényével is. Nem egy heroikus, prófétai felkiáltás eredménye, de ha még az is lenne, annak a felkiáltásnak is van háttere, hiszen lehet, hogy a felkiáltó éppen kolbászt reggelizett, így a reveláció fokhagymaszagú lett. De mennyivel viccesebb tudni, hogy még a próféták is tudnak fokhagymaszagúak lenni, s a nap végén minden gyönyörűen és esendően emberi.
Először azt kell megjegyezni, hogy ezek a dekrétumok elsősorban, s legtöbbször kizárólag politikai szükségből születtek. A céljuk nem valamilyen magasztos teológiai vagy filozófiai meggyőződés, mint a Sebastian Castellio múlt héten ismertetett felhördülésében, hanem fránya politikai kényszer. E tekintetben két változattal találkozunk. Az elsőben a katolikusok és protestánsok egymásnak esnek, megy a harc rendesen, de közben mind a két fél belefárad, s kimerül a küzdelemben, így szünetet kérnek egymástól, amit törvényileg szabályoznak.
Az európai kitekintés egy spanyol orvos, bizonyos Miguel Serveto ismertetésével történik. Serveto a 16. században élt, hihetetlenül értelmes volt, de – mivel itt is érvényes az a mondás, hogy az Úristen egyik kezével ad, a másikkal elvesz – a mi becsületes Mihályunk elvetemült veszekedő, tüsketermészetű személy volt. Barátai nem nagyon voltak, mert előbb-utóbb mindenkivel összeveszett. Nos, a mi Szervétünk, hisz így hungarizáltuk, Európa kora újkorának első Szentháromság-tagadója.