A malomtóról
Kivár a nyár halála,
kitelt időt cipel.
Ezüsthalak a tóban,
akárha két iker.
Elúsznak most előttem,
elúsznak éveink.
Száraz levél lehullik,
a nyár még visszaint.
Az emberek a parton,
a nap bőrükre süt:
még itt ülnek a nyárban,
még itt ülünk velük.
A szélről
Befúj a szél a szívbe:
a létezés huzat.
Nem kell alá a sín se,
elzúg a légvonat.
Sárkányfelhők az égen
lehelnek füstködöt,
hasuknak színe éppen
alkonyló lángvörös.
Járdára rátapadva
levél eső után ‒
nincs már abrakadabra,
nincs már, hogy visszaszáll.
A nyírfákról
Nyírfák nőttek Abonyban,
a házunk udvarán:
fehér gézzel bevonva
a törzs a törzs után.
A láthatatlan sebről
tekerte le kezem ‒
gyerek voltam még akkor.
Most csak emlékezem.
Sok kis levél a szélben,
hogy táncolt gondtalan!
Én nem voltam még felnőtt,
kinek sok gondja van.
De Finnországban később
megint sok nyírfa várt:
mínusz húsz volt az éjjel,
rajtam egy rossz kabát.
Az északi fény fénylett,
zölden, akár a rét,
a hó s a nyírfák törzse
maradt csak hófehér.
És éjjel ott kint álltam,
a szív bent dobogott ‒
mintha a régi háznál,
míg fenn az ég lobog.