Dálnoki Zoltán: Paku, a fehér kecske

– Na, ezt ide be nem hozod!

Az állástalan hajóskapitány próbált nagyon határozott lenni. De a kis, törékeny asszonyka olyan kedvesen mosolygott. Egy rossz madzaggal kötötte meg a fehér kecskét, mely türelmetlenül forgatta a fejét és idegesen mekegett. Épp úgy, mint az állástalan hajóskapitány. A kicsi asszony pedig már jött is befelé, mintha a férfi nem tartotta volna a kezét tüntetően az ütött-kopott kapu keresztvasán. Az állástalan hajóskapitány, aki pedig az előbb még biztos volt benne, hogy most aztán pontot tesz a dolgok végére és ki nem nyitja azt a kaput, azon kapta magát, hogy kétségbeesetten üget a jószágot vezető asszonyka mögött, kiabálva, hogy legalább oda ne vigye be. De a kis, törékeny asszony már valahol a feljáró közepén kaptatott az öklelőző, ugrándozó bakkal. Egy pillanatra visszafordult, és megmondta a kapitánynak, hogy ez Paku, a kecske. Mici, a nőstény kecske bizonyára nagyon fog neki örülni.

A méretes uszály, melyben a család lakott, egy kiszáradófélben levő folyami mellékágban pihent vagy harminc esztendeje, amikor még volt erre víz bőven, s az akkor még csöppet sem állástalan hajóskapitány kikötött itt egy vontatóhajóval s a szállítmánnyal. Büszke volt még, s magányos. De hát a sors forgandó, a hajó elúszott, az áru elkelt, s egy mosolygós, törékeny lányka egy nap besétált azon a vasajtón, a kapitány ideiglenesnek gondolt szálláshelyén, melyen most is, a fehér kecskével belépett, s a vasajtót maga mögött becsukta.

Ekkor dördült meg először az ég. Mintha atomtámadás kezdődött volna, akkorát szólt. Az első dörrenést fenyegető morgások, durrogások kísérték, miközben váratlan erővel felsüvített a szél. Innen, a folyópartról egész jól rá lehetett látni a hegyecskére merészen felkapaszkodó, a folyóparti síkságnak csak a hátát vető városra, melynek tornyai és a hegy tetején húzódó erőd ódon falai éles liláskék színben ragyogtak a közelgő viharban.

Cincogás volt az égzengéshez képest, de az állástalan hajóskapitány zsebében megcirrent a telefon. Sürgősen kibányászta a szerkezetet, s miközben a nyitva hagyott kertkapu felé igyekezett, hogy visszazárja, nagy lendülettel folytatta az imént félbehagyott beszélgetést.

– Micsoda? Hogy nálunk esik-e? Nem, itt még egy szem sem esett. Szóval nézd, értem én, hogy te egyedül vagy, és örülnél akár egyetlen társnak, de ez így egy kicsit sok nekem. Az asszony s a hét gyerek jól van, köszönöm, tudod, jobbrészt felnőttek már, de hát itt lakik még mindig a Rozika meg a Pannika, meg még ketten. Nem tudom, milyen nap ez, mindig jön valaki, a nagyobb gyerekek is ma jöttek át, az összes, családostól. Na és akik itt laknak még nálunk, azoknak mindegyiküknek megvan a kedvenc állata. Ezeket a jószágokat furt’ megmentik valahonnan. Itt menedéket talál a kutya, akit magára hagytak, a macska, akit a folyóba dobtak. És párja is kell legyen az összesnek. Érted? Párja! Zemlyének, a kutyának, Ilonkának, a disznónak és… várj, le kell tennem, megint jön valaki. Soha nem fogom bezárni ezt a kaput.

– Szia, apa, bemutatom neked Darát, a tyúkot.

A kapuban egyik lábáról a másikra álló kislány a hóna alatt szorongatott kendermagosra mutatott. Az állástalan hajóskapitány egy karmester fáradt eleganciájával, széles kézmozdulatokkal tessékelte beljebb a copfost, ám amikor már végre bezárhatta volna a kaput, ott állt teljes valójában a Folyami Ellenőr. Ő sem jött üres kézzel: egy határozatot hozott magával, miszerint a város tanácsa a területet kisajátítja, a folyóágat leaszfaltozzák és korszerű bevásárlóközpontot húznak fel a helyére. A főmérnök úr, fuvolázta a Folyami Ellenőr, miközben próbált a kapitány háta mögé lesni, úgy gondolja, mindenki számára könnyebbség lenne, ha ezt a roncsot, persze még csak nem is a tisztelt matróz… vagy kormányos?, izé, úr költségére, elszállíttatnánk.

– Uram, parancsoljon! – az állástalan hajóskapitány előzékenyen mutatott az irdatlan uszályra. – Minek vesztegetni az időt? Már viheti is!

A Folyami Ellenőr végre benézhetett, kedvére, a titokzatos palánkrendszer mögé. Az uszályt félkörívben ölelő kerítés takaros konyhakertet rejtegetett. Az utcányi vasszörny körül, a tocsogóvá apadt folyóágban elhízott vadkacsák totyogtak, pézsmapockok futkároztak.

– Asszonyom most gyarapította háztartásunkat egy szemrevaló madzaggal! Ha óhajtja, kihozom, és már kötheti is rá a vonóhorogra. Aztán csak jól előre kell dőlni, és… – és a Folyami Ellenőr érezte, hogy valami előredönti. Aztán hogy felemelkedik, és repül.

– Bulcsi, teszed le azonnal! Fiam, nem hallod?!

Az óriás hallotta, de hát igazán csak a városból kivezető, erre kanyargó országút mellett parkoló hivatali autóig vitte, feje fölé tartva, a kapálózó ellenőrt, és ott is majdhogynem gyengéden hajította a kocsi motorházára.

Aztán visszaballagott a kapuhoz, ahová az előbb érkeztek meg egy leánnyal, akit a hajóskapitány már ismert ugyan, de most a formaságokra nem volt idő, mert ekkor dördült meg másodszor az ég. A hangrobbanástól a városban, idáig lehetett hallani, ezrével repedtek be az ablakok. A hegy gerincén ekkor lépett át az eső, és égből legördülő, fekete bársonyfüggönyként tüntette el a várost maga mögött, ahogy előrébb nyomult. A szél első hulláma is ekkor ért ide. A légnyomás olyan erővel változott meg, hogy alig lehetett levegőt venni. A három ember összefogózva rohant neki a feljárónak, melyet, ahogy becsukták maguk mögött a vasajtót, papírlapként fújt odébb a beérkező orkán.

És nem eső jött, hanem az óceán maga. Víztömege felfoghatatlan mennyiségben dörgött alá, elmosta a tornyokat és a falakat, letarolta az ágakat és a gátakat megrepesztette. A harmadik dördülést már csak kevesen hallották. Nem lehetett tudni, az ég kondult-e meg vagy a vasból, betonból felhúzott gát szakadt-e be a megnövekedett víznyomás alatt, hogy a szökőár a semmiből megjelenve, ahogy az meg van írva, először megmozdítsa, majd meghimbálja és végül megemelje a rettentő, öntött vasuszályt, hogy úszni kezdjen az áradaton a bárka, gyomrában a hajóskapitánnyal és háza népével, s a temérdek állattal s mindnek a párjával, és Darával, a tyúkkal és Pakuval, a fehér kecskével.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)