– Na, ezt ide be nem hozod!
Az állástalan hajóskapitány próbált nagyon határozott lenni. De a kis, törékeny asszonyka olyan kedvesen mosolygott. Egy rossz madzaggal kötötte meg a fehér kecskét, mely türelmetlenül forgatta a fejét és idegesen mekegett. Épp úgy, mint az állástalan hajóskapitány. A kicsi asszony pedig már jött is befelé, mintha a férfi nem tartotta volna a kezét tüntetően az ütött-kopott kapu keresztvasán. Az állástalan hajóskapitány, aki pedig az előbb még biztos volt benne, hogy most aztán pontot tesz a dolgok végére és ki nem nyitja azt a kaput, azon kapta magát, hogy kétségbeesetten üget a jószágot vezető asszonyka mögött, kiabálva, hogy legalább oda ne vigye be. De a kis, törékeny asszony már valahol a feljáró közepén kaptatott az öklelőző, ugrándozó bakkal. Egy pillanatra visszafordult, és megmondta a kapitánynak, hogy ez Paku, a kecske. Mici, a nőstény kecske bizonyára nagyon fog neki örülni.
A méretes uszály, melyben a család lakott, egy kiszáradófélben levő folyami mellékágban pihent vagy harminc esztendeje, amikor még volt erre víz bőven, s az akkor még csöppet sem állástalan hajóskapitány kikötött itt egy vontatóhajóval s a szállítmánnyal. Büszke volt még, s magányos. De hát a sors forgandó, a hajó elúszott, az áru elkelt, s egy mosolygós, törékeny lányka egy nap besétált azon a vasajtón, a kapitány ideiglenesnek gondolt szálláshelyén, melyen most is, a fehér kecskével belépett, s a vasajtót maga mögött becsukta.
Ekkor dördült meg először az ég. Mintha atomtámadás kezdődött volna, akkorát szólt. Az első dörrenést fenyegető morgások, durrogások kísérték, miközben váratlan erővel felsüvített a szél. Innen, a folyópartról egész jól rá lehetett látni a hegyecskére merészen felkapaszkodó, a folyóparti síkságnak csak a hátát vető városra, melynek tornyai és a hegy tetején húzódó erőd ódon falai éles liláskék színben ragyogtak a közelgő viharban.
Cincogás volt az égzengéshez képest, de az állástalan hajóskapitány zsebében megcirrent a telefon. Sürgősen kibányászta a szerkezetet, s miközben a nyitva hagyott kertkapu felé igyekezett, hogy visszazárja, nagy lendülettel folytatta az imént félbehagyott beszélgetést.
– Micsoda? Hogy nálunk esik-e? Nem, itt még egy szem sem esett. Szóval nézd, értem én, hogy te egyedül vagy, és örülnél akár egyetlen társnak, de ez így egy kicsit sok nekem. Az asszony s a hét gyerek jól van, köszönöm, tudod, jobbrészt felnőttek már, de hát itt lakik még mindig a Rozika meg a Pannika, meg még ketten. Nem tudom, milyen nap ez, mindig jön valaki, a nagyobb gyerekek is ma jöttek át, az összes, családostól. Na és akik itt laknak még nálunk, azoknak mindegyiküknek megvan a kedvenc állata. Ezeket a jószágokat furt’ megmentik valahonnan. Itt menedéket talál a kutya, akit magára hagytak, a macska, akit a folyóba dobtak. És párja is kell legyen az összesnek. Érted? Párja! Zemlyének, a kutyának, Ilonkának, a disznónak és… várj, le kell tennem, megint jön valaki. Soha nem fogom bezárni ezt a kaput.
– Szia, apa, bemutatom neked Darát, a tyúkot.
A kapuban egyik lábáról a másikra álló kislány a hóna alatt szorongatott kendermagosra mutatott. Az állástalan hajóskapitány egy karmester fáradt eleganciájával, széles kézmozdulatokkal tessékelte beljebb a copfost, ám amikor már végre bezárhatta volna a kaput, ott állt teljes valójában a Folyami Ellenőr. Ő sem jött üres kézzel: egy határozatot hozott magával, miszerint a város tanácsa a területet kisajátítja, a folyóágat leaszfaltozzák és korszerű bevásárlóközpontot húznak fel a helyére. A főmérnök úr, fuvolázta a Folyami Ellenőr, miközben próbált a kapitány háta mögé lesni, úgy gondolja, mindenki számára könnyebbség lenne, ha ezt a roncsot, persze még csak nem is a tisztelt matróz… vagy kormányos?, izé, úr költségére, elszállíttatnánk.
– Uram, parancsoljon! – az állástalan hajóskapitány előzékenyen mutatott az irdatlan uszályra. – Minek vesztegetni az időt? Már viheti is!
A Folyami Ellenőr végre benézhetett, kedvére, a titokzatos palánkrendszer mögé. Az uszályt félkörívben ölelő kerítés takaros konyhakertet rejtegetett. Az utcányi vasszörny körül, a tocsogóvá apadt folyóágban elhízott vadkacsák totyogtak, pézsmapockok futkároztak.
– Asszonyom most gyarapította háztartásunkat egy szemrevaló madzaggal! Ha óhajtja, kihozom, és már kötheti is rá a vonóhorogra. Aztán csak jól előre kell dőlni, és… – és a Folyami Ellenőr érezte, hogy valami előredönti. Aztán hogy felemelkedik, és repül.
– Bulcsi, teszed le azonnal! Fiam, nem hallod?!
Az óriás hallotta, de hát igazán csak a városból kivezető, erre kanyargó országút mellett parkoló hivatali autóig vitte, feje fölé tartva, a kapálózó ellenőrt, és ott is majdhogynem gyengéden hajította a kocsi motorházára.
Aztán visszaballagott a kapuhoz, ahová az előbb érkeztek meg egy leánnyal, akit a hajóskapitány már ismert ugyan, de most a formaságokra nem volt idő, mert ekkor dördült meg másodszor az ég. A hangrobbanástól a városban, idáig lehetett hallani, ezrével repedtek be az ablakok. A hegy gerincén ekkor lépett át az eső, és égből legördülő, fekete bársonyfüggönyként tüntette el a várost maga mögött, ahogy előrébb nyomult. A szél első hulláma is ekkor ért ide. A légnyomás olyan erővel változott meg, hogy alig lehetett levegőt venni. A három ember összefogózva rohant neki a feljárónak, melyet, ahogy becsukták maguk mögött a vasajtót, papírlapként fújt odébb a beérkező orkán.
És nem eső jött, hanem az óceán maga. Víztömege felfoghatatlan mennyiségben dörgött alá, elmosta a tornyokat és a falakat, letarolta az ágakat és a gátakat megrepesztette. A harmadik dördülést már csak kevesen hallották. Nem lehetett tudni, az ég kondult-e meg vagy a vasból, betonból felhúzott gát szakadt-e be a megnövekedett víznyomás alatt, hogy a szökőár a semmiből megjelenve, ahogy az meg van írva, először megmozdítsa, majd meghimbálja és végül megemelje a rettentő, öntött vasuszályt, hogy úszni kezdjen az áradaton a bárka, gyomrában a hajóskapitánnyal és háza népével, s a temérdek állattal s mindnek a párjával, és Darával, a tyúkkal és Pakuval, a fehér kecskével.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. augusztus 29-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.