Demeter Adél-Hajnalka: Egy magyar millennium

2021. február 17., 18:52
Berkes Antal:Kávéház (olaj, vászon, 1913) - Forrás: Wikimedia Commons
A magyar széppróza napja 2021-es gálaműsorának szervezőbizottságától kaptam a felkérést, hogy a már hagyományos, évről évre megrendezett szenior-íróverseny mellett (ahol a szerzők a helyszínen választott témára/címre rögtönöznek novellát mindössze egy óra leforgása alatt – ezeket mi is közzétettük tavaly) az újonnan elinduló junior kategóriát töltsük meg remek írásokkal az Előretolt Helyőrség Íróakadémia pályakezdő hallgatóinak tollából.

Hét kiváló kollégám írta meg a „feladatot” („Jókai-paródia egyperces novellában, legfeljebb 1500 leütésnyi terjedelemben”), és az elkészült szövegek közül a zsűri kiválasztotta és díjazta az első hármat.

Mivel vezetőtanárként meggyőződésem, hogy az összes szöveg igen jól sikerült, mindegyiket közlöm a novellarovatban – hogy azok a bizonyos olvasói szívek, melyek búvópatakszerűen léteznek és bukkannak elő Jókai óta: gyönyörködtessenek.

Jó szórakozást kíván: Nagy Koppány Zsolt

 

Kő és homok ostromolja a magyar Kánaánt, s mint valami csalfa boszorkánypor, úgy telepszik rá a gazdagon termő földekre. Épül egy fenséges múlt, kopácsol az egész nemzet, holdtöltétől holdfogytáig dolgozik Pozsonyban egy öreg mesterember, hogy a Fürsten Arpad szobra Thaly Kálmán képmására legyen.

A budapesti tömegben egy idősödő, dzsentrinek tűnő alak méregeti az épülő csatornarendszerbe menekült patkányokat. Úriemberként, egyenes háttal, öreges fejingatással konstatálja, hogy a munka a helyén van. A negyvennyolcasok letűnő ifjúságát viseli a tekintete, arcán pedig pipacsként pattanó erek árulkodnak az édenkerti gyümölcs terheiről. Egy fiatal leány közeledik felé, amolyan szűzies pironkodással, de korához illő esztelen rátartisággal. Szépsége olyan üde, akár egy csokor tiszavirág, lábai kecsesek, mint a mezei bogáncs, dereka akár a darázsé. Valami fővárosi cselédlány vagy vidéki paraszt gyermeke lehet, akit pénzt keresni küldtek fel Budapestre.

Mindeközben a mi dzsentrinkre, egy istent utánzó, habarccsal piszkolt tégla zuhan egy, a nagy nemzetet építő munkás kezéből. Az öreg férfi már életét újragondolva, társadalmi helyzetéről lemondva, földre rogyva omlik össze. A szlovák nyelvű leány pedig – kinek bárcsak sejtettük volna származását – ijedten szaladt ki a magyar földről.