2022. november 17., 09:42
Csattog a fejsze, éjjel vágja a fát ebben a kicsi faluban. Átterjed a hang a falakon, megszaggatja az ágyban alvó házasok testmeleg takaróját. Becsúszik a keblek közé, átsuhan a férj arcába vésődő kéznyomon. Újra odacsap, áttolja magát a nyári konyha ajtaján, feltűri a szőnyeget, s földnek vágja a szilánkosra zúzódó ócska üveget. Szerteszét gurul a csend – apró, pislákoló, hangtalan zaj. Sebaj, csak egy borkány – egy a sok közül; ajándékba adják egymásnak az asszonyok. Lesz még amit elővenni, s körbeülni az asztalt. Jól sikerült. Jobb, mint a tavalyi. Megérte. Jóízű.
Hasít a fejsze, meg-meg áll a nagy szétvert farönkön. Törnek az üvegek. Sorban robbannak szét a szavak – a ki nem mondott, ismeretlen, még soha nem hallottak. Két szusszanás, néhány csepp verejték, aztán újra.
Nincs is kazán a házban, mit akar? Felveri a békés népeket.
Tágra nyílt szemekkel fekszem a kicsi szoba rugós díványán – a csendben. Nem mozdulok, izzad a tenyerem, félek. Lüktet a nyakamon az ér, tudom. Zúg a kikapcsolt tévé, mocorog a fenyőfapolc. Beleremeg a friss bútor, az összetákolt nyúlketrec, a párától csöpögő autóablak. Milyen hideg van. Mindjárt fagy. Kell a meleg. De jó lenne már. Lesem a sötétben, hátha megmozdul valami, hátha indulna valaki pisilni. Felkapcsolódik a villany, kiszűrődik a fény az ajtó alatt, elhúzzák a függönyt: csak a cigányok, már megint cirkuszolnak. Már megint. Mert féltékeny, igazi betegség. Kicsit megnyugszok, leengedem a lábam. Vasárnap is látták, részeges a cigány. S még féltékeny is, azt se tudja mit beszél. Nem becsüli meg a családját, elveszi az eszét az irigység. Mert ez az. Biza. Nagy adag irigység, férfiharag, önpusztítás. Van, mikor taslit ad. Máskor kézen fogja, úgy kíséri haza a kicsi leánykát. Kérdezgeti, milyen volt, mit tanult, tanítson neki is valamit. Ő csak nevet, azokkal a vakító fehér fogakkal. Kacarászik, örül. Mesél matematikáról, a román gyümölcsökről, honfoglalásról, anyanyelvről. Annyi mindent tudsz, mondja. Félúton megállnak a bolt előtt. Ő lehajol, apró kezeivel szedegeti a mocskot.
Bámulom a plafont, kivárom, hátha meginog a csillár, leesik valamelyik virág a földre. Bár leborulna a nagy, szürke virágtartó, s ellepné a padlót a túláztatott, penészes virágföld. Fekete lenne minden, tiszta éjfekete. De nem mozdul, csak a fejsze csattog, bosszantó, neveletlen módon. Cigányosan. Szegényesen. Messze, valahol túl.
Kiverte a házból, elmennek. A kicsi leányka csak kuporog, valahol a pajtaeresznél, meghúzza magát. Hideg van. Mindjárt fagy. Kell a meleg. De jól jönne már. Hátrafogja a haját, oldalt két copfba van fonva – szép, igazi nagylányos. Ha ma elmennek, holnap nincs iskola. S vasárnap nincs templom. Szeret oda járni: hangosan beszél a papbácsi, s mindenki olyan csendes. Csak bámulnak, sóhajtoznak, van aki sír. Miért nem szól senki semmit?
Kihajolok az ablakon – végre, friss levegő. Összerezzen a testem, olyan hideg van, tudom, a kicsi leánykát úgy rázza a lúdbőr. Jobb, ha visszafekszem, olyan árva vagyok. Anyám szobája mellett élek. Túl sokszor kergették már késsel messzire. Megállt a fejsze, vége. Elmenekültek. Szorítja a mellkasom a bűntudat; felkelek, hánynom kell, mar a gyomorsav. Csak ne lennék ilyen egyedül, s ne tudnám, hogy semmit nem ért, s fel se fogja.
