Csattog a fejsze, éjjel vágja a fát ebben a kicsi faluban. Átterjed a hang a falakon, megszaggatja az ágyban alvó házasok testmeleg takaróját. Becsúszik a keblek közé, átsuhan a férj arcába vésődő kéznyomon. Újra odacsap, áttolja magát a nyári konyha ajtaján, feltűri a szőnyeget, s földnek vágja a szilánkosra zúzódó ócska üveget. Szerteszét gurul a csend – apró, pislákoló, hangtalan zaj. Sebaj, csak egy borkány – egy a sok közül; ajándékba adják egymásnak az asszonyok. Lesz még amit elővenni, s körbeülni az asztalt. Jól sikerült. Jobb, mint a tavalyi. Megérte. Jóízű.
Hasít a fejsze, meg-meg áll a nagy szétvert farönkön. Törnek az üvegek. Sorban robbannak szét a szavak – a ki nem mondott, ismeretlen, még soha nem hallottak. Két szusszanás, néhány csepp verejték, aztán újra.
Nincs is kazán a házban, mit akar? Felveri a békés népeket.
Tágra nyílt szemekkel fekszem a kicsi szoba rugós díványán – a csendben. Nem mozdulok, izzad a tenyerem, félek. Lüktet a nyakamon az ér, tudom. Zúg a kikapcsolt tévé, mocorog a fenyőfapolc. Beleremeg a friss bútor, az összetákolt nyúlketrec, a párától csöpögő autóablak. Milyen hideg van. Mindjárt fagy. Kell a meleg. De jó lenne már. Lesem a sötétben, hátha megmozdul valami, hátha indulna valaki pisilni. Felkapcsolódik a villany, kiszűrődik a fény az ajtó alatt, elhúzzák a függönyt: csak a cigányok, már megint cirkuszolnak. Már megint. Mert féltékeny, igazi betegség. Kicsit megnyugszok, leengedem a lábam. Vasárnap is látták, részeges a cigány. S még féltékeny is, azt se tudja mit beszél. Nem becsüli meg a családját, elveszi az eszét az irigység. Mert ez az. Biza. Nagy adag irigység, férfiharag, önpusztítás. Van, mikor taslit ad. Máskor kézen fogja, úgy kíséri haza a kicsi leánykát. Kérdezgeti, milyen volt, mit tanult, tanítson neki is valamit. Ő csak nevet, azokkal a vakító fehér fogakkal. Kacarászik, örül. Mesél matematikáról, a román gyümölcsökről, honfoglalásról, anyanyelvről. Annyi mindent tudsz, mondja. Félúton megállnak a bolt előtt. Ő lehajol, apró kezeivel szedegeti a mocskot.
Bámulom a plafont, kivárom, hátha meginog a csillár, leesik valamelyik virág a földre. Bár leborulna a nagy, szürke virágtartó, s ellepné a padlót a túláztatott, penészes virágföld. Fekete lenne minden, tiszta éjfekete. De nem mozdul, csak a fejsze csattog, bosszantó, neveletlen módon. Cigányosan. Szegényesen. Messze, valahol túl.
Kiverte a házból, elmennek. A kicsi leányka csak kuporog, valahol a pajtaeresznél, meghúzza magát. Hideg van. Mindjárt fagy. Kell a meleg. De jól jönne már. Hátrafogja a haját, oldalt két copfba van fonva – szép, igazi nagylányos. Ha ma elmennek, holnap nincs iskola. S vasárnap nincs templom. Szeret oda járni: hangosan beszél a papbácsi, s mindenki olyan csendes. Csak bámulnak, sóhajtoznak, van aki sír. Miért nem szól senki semmit?
Kihajolok az ablakon – végre, friss levegő. Összerezzen a testem, olyan hideg van, tudom, a kicsi leánykát úgy rázza a lúdbőr. Jobb, ha visszafekszem, olyan árva vagyok. Anyám szobája mellett élek. Túl sokszor kergették már késsel messzire. Megállt a fejsze, vége. Elmenekültek. Szorítja a mellkasom a bűntudat; felkelek, hánynom kell, mar a gyomorsav. Csak ne lennék ilyen egyedül, s ne tudnám, hogy semmit nem ért, s fel se fogja.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.