Csattog a fejsze, éjjel vágja a fát ebben a kicsi faluban. Átterjed a hang a falakon, megszaggatja az ágyban alvó házasok testmeleg takaróját. Becsúszik a keblek közé, átsuhan a férj arcába vésődő kéznyomon. Újra odacsap, áttolja magát a nyári konyha ajtaján, feltűri a szőnyeget, s földnek vágja a szilánkosra zúzódó ócska üveget. Szerteszét gurul a csend – apró, pislákoló, hangtalan zaj. Sebaj, csak egy borkány – egy a sok közül; ajándékba adják egymásnak az asszonyok. Lesz még amit elővenni, s körbeülni az asztalt. Jól sikerült. Jobb, mint a tavalyi. Megérte. Jóízű.
Hasít a fejsze, meg-meg áll a nagy szétvert farönkön. Törnek az üvegek. Sorban robbannak szét a szavak – a ki nem mondott, ismeretlen, még soha nem hallottak. Két szusszanás, néhány csepp verejték, aztán újra.
Nincs is kazán a házban, mit akar? Felveri a békés népeket.
Tágra nyílt szemekkel fekszem a kicsi szoba rugós díványán – a csendben. Nem mozdulok, izzad a tenyerem, félek. Lüktet a nyakamon az ér, tudom. Zúg a kikapcsolt tévé, mocorog a fenyőfapolc. Beleremeg a friss bútor, az összetákolt nyúlketrec, a párától csöpögő autóablak. Milyen hideg van. Mindjárt fagy. Kell a meleg. De jó lenne már. Lesem a sötétben, hátha megmozdul valami, hátha indulna valaki pisilni. Felkapcsolódik a villany, kiszűrődik a fény az ajtó alatt, elhúzzák a függönyt: csak a cigányok, már megint cirkuszolnak. Már megint. Mert féltékeny, igazi betegség. Kicsit megnyugszok, leengedem a lábam. Vasárnap is látták, részeges a cigány. S még féltékeny is, azt se tudja mit beszél. Nem becsüli meg a családját, elveszi az eszét az irigység. Mert ez az. Biza. Nagy adag irigység, férfiharag, önpusztítás. Van, mikor taslit ad. Máskor kézen fogja, úgy kíséri haza a kicsi leánykát. Kérdezgeti, milyen volt, mit tanult, tanítson neki is valamit. Ő csak nevet, azokkal a vakító fehér fogakkal. Kacarászik, örül. Mesél matematikáról, a román gyümölcsökről, honfoglalásról, anyanyelvről. Annyi mindent tudsz, mondja. Félúton megállnak a bolt előtt. Ő lehajol, apró kezeivel szedegeti a mocskot.
Bámulom a plafont, kivárom, hátha meginog a csillár, leesik valamelyik virág a földre. Bár leborulna a nagy, szürke virágtartó, s ellepné a padlót a túláztatott, penészes virágföld. Fekete lenne minden, tiszta éjfekete. De nem mozdul, csak a fejsze csattog, bosszantó, neveletlen módon. Cigányosan. Szegényesen. Messze, valahol túl.
Kiverte a házból, elmennek. A kicsi leányka csak kuporog, valahol a pajtaeresznél, meghúzza magát. Hideg van. Mindjárt fagy. Kell a meleg. De jól jönne már. Hátrafogja a haját, oldalt két copfba van fonva – szép, igazi nagylányos. Ha ma elmennek, holnap nincs iskola. S vasárnap nincs templom. Szeret oda járni: hangosan beszél a papbácsi, s mindenki olyan csendes. Csak bámulnak, sóhajtoznak, van aki sír. Miért nem szól senki semmit?
Kihajolok az ablakon – végre, friss levegő. Összerezzen a testem, olyan hideg van, tudom, a kicsi leánykát úgy rázza a lúdbőr. Jobb, ha visszafekszem, olyan árva vagyok. Anyám szobája mellett élek. Túl sokszor kergették már késsel messzire. Megállt a fejsze, vége. Elmenekültek. Szorítja a mellkasom a bűntudat; felkelek, hánynom kell, mar a gyomorsav. Csak ne lennék ilyen egyedül, s ne tudnám, hogy semmit nem ért, s fel se fogja.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.