– Írjál már! – böki az oldalamba az ujját. Épp a fájós bordámnál. Felszisszenek.
– Normális vagy? Múzsa, nem múzsa, istenemre mondom, nem állok jót magamért!
És ő csak kuncogva lóbálja a lábát a szekrény tetejéről. „Egyszer úgyis elkapom.”
– Nem tudsz! – olvassa gondolataimat. – Mi lenne veled nélkülem? Ki súgná neked a jobbnál jobb gondolatokat?
– Hogy mit csinálsz? Most sem tudok írni! Szabadságot vettél ki, vagy mi a szösz? – s mire a hátam mögé rejtett seprűvel a kezemben a szekrényhez érek, ő már a csilláron lóg. No, azt azért nem. Ez a nagyanyámé volt. Dühöm egyre jobban nő, mígnem egy isteni sugallatra megvilágosodom, és kiosonok a légyirtó permetért.
– Baloldalt a harmadik polcon! – kiált utánam a kis mihaszna.
Feladom, én ezt már nem bírom. Visszaülök a karosszékbe, kezembe veszem a tollat, s belenézek a vigyorgó képébe.
– Tudod mit? Rólad fogok írni.
Látom lehervadni a mosolyát.
– Megvagy pajtás – ujjongok magamban –, rátapintottam a gyengédre!
Félrebiccenti a fejét, rezegteti a pilláit, talán még könnyeket is ejt. Ha nem figyelek, még meghatódom.
– Figyelj csak! Most azt írom le, hogy egy pimasz, rosszindulatú szörnyeteg vagy. Aki az ember fájó pontjait nyomogatja, és teljesen kikészíti idegileg.
– Azt is írd bele – diktálja a fejem fölött –, hogy így megszabadulsz a benned rejlő traumáktól és fájdalmaktól.
– Ez nem tollbamondás! – ütök az asztalra. Érzem, az ereim majd szétpattannak a méregtől. S erre ő mit csinál? Hozzám bújik, nagyot cuppant a homlokomra, fricskát ad az orromra.
– Nézd, tele is írtál egy oldalt. Ügyes vagyok! – és már menekül ki a kertbe a repülő karosszék elől. Az ajtóban megtorpanok, visszanézek. Az asztalon ott fehérít a teleírt füzetlap. Már csak egy cím kell, jut eszembe. Erre fölemelkedik a toll, és elkezd magától írni: Nem tudok élni a Múzsám nélkül!
– Te kis nyomorult! – s megmarkolom a seprűt...
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. decemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.