Az egész akkor kezdődött, amikor egy kora nyári délután betértem a kedvenc kocsmámba. Nehéz napom volt az irodában, nem akartam semmit, csak leülni valahova, és átnézni a papírjaimat. A hely viszont tömve volt, sehol egy szabad asztal, még a pultnál sem találtam üres bárszéket. Egyetlen bokszot láttam csak az ablaknál, ahol egyvalaki ült, pont olyan olcsó öltönyben, mint az enyém. Nem ismertem, de odaléptem a sörömmel a kezemben.
– Persze, ülj csak le – intett, mire ledobtam a táskámat a vele szemközti padra. Körülnézett. – Pedig ilyenkor nem szoktak ennyien lenni. Tényleg, péntek van, ilyenkor mindenki hamarabb végez a munkahelyen.
– Te is melóból?
– Ja, nem, én már itt vagyok egy ideje, most éppen nem dolgozom.
Láttam rajta, hogy beszélgetni akar, bár én szívesebben ültem volna csendben az aktáimmal.
– Tudod, ott kezdődött az egész, amikor csődbe ment a cégem – folytatta. – Szinte egyik napról a másikra bedőltek a hiteleim, vitte a bank a házat, és vele ment a feleségem meg a gyerekek is. Nem volt valami szép válás, azóta sem láttam a kölyköket, vidékre költöztek. De ezek csak jöttek a nyakamra sorban a többi tartozás miatt. A postás már előre röhögött, amikor meglátott, kívülről tudta a személyim számát, annyi tértivevényes levelet hozott a végrehajtóktól. Hitelkártya, autólízing, telefon, parkolások, tudod, hogy megy ez. Az adóhatóságot valahogy megúsztam. A végén már vagy tíz végrehajtóval leveleztem.
– Nem lehetett könnyű – mondtam óvatosan.
– Nem, de lassan összeszedtem magam, és elhatároztam, hogy nem hagyom magam.
– Bíróságra mentél?
– A túrót. Máshogy oldódott meg.
Már kezdett érdekelni a dolog, hátha megtudok valami trükköt. A söröm mellé könyököltem az asztalra.
– Szóval az első ritka nagy mocsok volt. Valahogy tudta, mikor jön be valami kis pénzem, rögtön rátette az inkasszót a számlámra. Rengeteget balhéztam vele. Aztán az újságban olvastam, hogy nem kell többet aggódnom miatta. Vadászbaleset. Csak a DNS-e alapján tudták azonosítani. Soha nem jöttek rá, hogy melyik társa lehetett, tudod, a söréten nincsenek ballisztikai nyomok.
Belekortyolt az italába, és végignézett a tömegen. A kutyát sem érdekeltük, csak két fáradt fickó voltunk egy asztalnál. Mondjuk a kettőből az egyik kezdett kényelmetlenül fészkelődni.
– A második cifrább volt, ő intézte a házunk árverezését. A mai napig emlékszem, amikor ott állt a járdán, és elégedetten nézte, ahogy a költöztetők a teherautóra rakják a cuccainkat. Mind a két gyerekem zokogott, amikor a szomszédoktól búcsúztunk, szerintem ő a nadrágjába élvezett. Utána majdnem még egyszer annyit akart behajtani rajtam, mint amennyit a ház ért. Ez a fickó a lépcsőn esett le. Pár napig még élt a kórházban, de aztán egy éjjel elromlott a lélegeztetőgépe. Nem tudták megmenteni, de szerintem senki nem hullatott könnyeket utána. Érdekesek ezek a véletlenek.
Igyekeztem elbújni a söröm mögé, és kétségbeesetten kerestem valami ismerőst, akihez odamehetnék köszönni. Nem nagyon foglalkozott velem, zavartalanul folytatta.
– A harmadiknak jól mehetett a szekér, rólam is legombolt némi pénzt, megtalálta egy céges számlámat. Vele a kocsihitelt intéztük, de végül nem zárult le az eljárás. Akkor már szinte csak készpénzt használtam, meg az autótól is megszabadultam addigra, de rosszulesett, amikor jött az SMS az inkasszóról. Horvátországban volt egy vitorlása, mindig ott nyaralt. Egyszer kihajózott, aztán senki nem látta többet.
Elhallgatott, és a gondolataiba merülve bámult ki az ablakon.
– És zaklatnak még a többiek? – kérdeztem kicsit később, csak hogy ne üljünk csendben. Remegő kézzel ittam bele a sörömbe. Meglepve kapta fel a fejét, mintha elfeledkezett volna rólam.
– Ja, nem, mostanában valahogy csend van – vonta meg a vállát. – De ne csak én beszéljek, mesélj te is valamit! Mivel foglalkozol?
Nagyot nyeltem.
– Végrehajtó vagyok – mondtam halkan.
Csak pislogott egyet, és közelebb hajolt.
– Fura dolog ez a karma – mondta kedvesen.
– Az – bólintottam. – Fura.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 25-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.