Fedina Lídia: Dies irae

2020. december 02., 15:41
Szabó Ottó: Bűn és szabad akarat

Eljött hát ez a nap is… A Magasságos sóhajtva nézett körül a mindenségen. Odázgatta, ameddig csak lehetett, de nincs tovább haladék. Cselekedni kell. Van-e nehezebb, mint amikor saját teremtményeink fölött kell ítéletet mondanunk!? Aj-jaj…

No, lássuk csak. Számtalan világ. Vagyis számos, mert pontosan tudja hány. Az élet mindenféle fajtája. A lét alapvető szintjétől a magasan fejlett intelligenciáig mindenféle lény. Az ő teremtményei és a teremtményeinek teremtményei. Ide állnak elé a megmérettetés napján. Vagyis ez így nem pontos. Mert nem minden teremtmény mérettetik meg e napon. Csakis a teremtők: nevezzük őket egyszerűen isteneknek.

A Magasságos megteremtette az isteneket szépen egymás után. Volt egy olyan… úgy is mondhatjuk, hogy teremtő „rohama”. Egyszer csak megszállta az ihlet, és mindenféle intelligens lényeket hozott létre. Hogy az „isten” szó mikor került elő… persze, hogy tudja… az a nyavajás Kronosz. A „titán” nem felelt meg neki…, így akart kiválni a testvérei közül… Az elnevezés meg később átragadt majdnem mindenkire.

A Magasságos gondolatban végigfutott a gyermekein, aztán számba vette gyermekei gyermekeit is… Hosszú nap lesz! De meg kell lennie. Az idő neki engedelmeskedik. Ez a nap addig tart, ameddig kell… vagyis jó sokáig. Jaj…

Megmondta, hát így lesz. De nem csak ezért: a türelme is elfogyott. Ez a számadás napja, az ítéleté. Amikor mindenki felel a bűniért, és elnyeri a jutalmat a jótetteiért. Minden teremtett lélek (akárki teremtette is) tudta, hogy egyszer eljön ez a nap. És el is jött. De a Magasságos nem örült neki. Persze más sem.

Odázgatta, ameddig csak lehetett. Közben világok jöttek létre és pusztultak el. Fajok milliói láttak napvilágot és hulltak a feledés homályába az idő tengerében. Istenek teremtettek maguknak népeket, hogy kipusztítsák őket majd újakat teremtsenek esetleg más világokban. Istenek harcoltak istenekkel, herdálva saját és halandó híveik vérét. Ez utóbbiak életét is. És teremtmények fordultak el isteneiktől új isteneket választva maguknak. A „pimaszak”.

Eltűnődött. Milyen egyszerű volt, amikor még kevesen voltak. Ő meg a teremtményei: Khaosz, aztán Nüx, Visnu, Nun, Apszu, később Ymir, és a többiek… Szegény Ymir… akkor egy kicsit sajnálta, hogy nem szólt közbe. De megfogadta: szabad akaratot adott a teremtményeinek, amit sosem korlátoz. Ymirt alapanyagnak használták fel az istenek, Bur utódai… De legalább nem a saját gyermekei pusztították el, azaz alakították át növényekkel beültetett élőhellyé mások számára. Na ja, a teremtő munka áldozatot követel. Ezt ugyan Bur ivadékai egy kicsit szabadon értelmezték… Éppen úgy, ahogyan Quetzalcouatl és Tezcatlipoca, akik egyszerűen kettétépték a Földistennőt. De hogy minek kellett ehhez kígyóvá változniuk? Úgyis tudta mindenki, hogy ők csinálták… Mindegy. Ez is megtorlatlanul maradt. A szabad akarat nevében. Mostanáig.

A Magasságos nézte a mindenséget, és megengedett magának még egy kis merengést. Milyen különös, hogy a szabad akarat nevében a legtöbb helyen háborúk törtek ki. Háborúk a legtöbbször másformájú, másfajta, esetleg csak másra vágyó lényekkel. Pedig a Magasságos azt gondolta, hogy a változatosság gyönyörűséget okoz: ő, legalábbis gyönyörködött a formák és gondolkozásmódok különféleségében. Nüx éjfekete szárnya egy mindenséget töltött be, Nun vízszerűn áramlott gáttalan szabadságban, Khaosz féktelen gomolygó ködként, Ananta kígyó formaként élt, Ymír már anyagból, a jég megolvadó cseppjeiből született meg, Nzamé megtestesülése további játék volt az anyaggal: az ősi három az egyben…

Mennyi ötlet, az alkotás tökéletes szabadsága. És a Magasságos gyermekei tovább alkottak. Milyen öröm volt látni fantáziájuk kiteljesedését! A kétfejű Mardukot, a négyarcú Brahmát, Nefertumot a napgyermeket, a megtestesült fényt, Gaiát a földet, és Gaia százkarú, ötven fejű fiait… nos ez utóbbiakat azért túlzásnak kell tekinteni. Nem is enyhének. Okoztak is bajt bőven. Akárcsak Tiámat kígyó testű óriásai, iszonylehelő sárkányai, skorpióemberei és egyéb szörny fiai. Ezek határozottan megdöbbentették a Magasságost. A sárkányokban még csak-csak volt fantázia, a sárkányiszony határozottan szellemes találmány, de a többi…! Megformálásukból csak a bosszú vad lihegése érződött ki. Amikor őrült haragjában valaki összehány mindent, amivel pusztítani lehet, válogatás nélkül, ami a keze ügyébe kerül. Az alkotásnak azért ennél felelősségteljesebbnek kellene lennie!

Ha jól emlékszik, és persze, hogy jól emlékszik, csak éppen nem szeret erre emlékezni, rá is szólt Tiámatra, hogy elég legyen már! Aztán jött még egy eset, amikor közbeszólt. Kénytelen volt. Megtiltotta, hogy Kronosz ismét megnősüljön, amikor a Tartaroszra, majd a Boldogok szigetére száműzték, nehogy folytassa már-már meggyökeresedett szokását: gyermekei felfalását. De többször nem avatkozott be, mostanáig.

Dies irae.

Hol kezdje? Haladjon égitestenként, vagy bűnönként? Inkább égitestenként halad. Mert az isteneknek nem csak egyféle bűnük van…

Először is: mi a bűn?

Ami másnak árt. Szántszándékkal vagy elítélhető figyelmetlenségből. Különbséget téve a balesettől. Bár, aki isten és halhatatlan és a lehetőségei a végtelent közelítik, nem okozhat „véletlenül” balesetet. Maradjunk tehát annál, hogy egyszerűen csak: árt.

No, és van-e bűn és bűn között különbség? Van-e kis és van-e nagy bűn? És ha van, mit teszi a különbséget? Kisebb bűn-e az, ha valaki szörnyeket nemz, szül, vagyis alkot, mint az, hogy ezeket a rémítő, erkölcstelen és ostoba szörnyeket száműzi, sőt korlátozza cselekvési szabadságukban? Mint Uranosz tette Gaiával közös gyermekeikkel. Azokkal a nyomorult, százkarú balfékekkel. Mindenki átverte őket, sorban. Be a Tartaroszba, ki a Tartaroszból, aztán megint vissza… Zeusz is visszazárta őket.

„Jó” kis világ az a Tartarosz. A PG5KFN3 (vagyis ötös típusú peremgalaxis közepes méretű fehér színű napjának harmadik bolygója), ahogy a helyiek hívják Al világ, mert ami fent van, az a napjuk. A Föld lakói úgy tartják, hogy a Tartarosz a föld sötét mélye. Pedig ebből csak annyi igaz, hogy háromdimenziós gondolkozással csak úgy tudják elképzelni a többdimenziós világokat, mint amelyek a háromdimenziós lét belsejében vannak… No, de ennek semmi jelentősége az ítéletnap szempontjából. Mindegy hány dimenziós egy világ, mindegyiket megméri ma. A Tartaroszt is, és a Boldogok szigetét is.

Erről megint eszébe jutott Kronosz, Kronoszról meg a gyilkosság. Halhatatlan nem ölhet meg halhatatlant, de ellehetetlenítheti, olyan fogságba vetheti, ami mindenképpen büntetendő. Ez az idióta Kronosz befalta, hogy aztán felnőttként hányja ki a gyerekeit. Fúj. Gusztustalan egy história. Ráadásul teljesen feleslegesen kínozta, mert elpusztítani nem tudta őket. Ezt is el kell ítélnie.

No, és a halandók meggyilkolása… Ez gyakori probléma. Sokkal gyakoribb, mint normális volna. Szinte mániásan jelentkezik. Az istenek egyszer csak besokallnak, aztán zutty. Jönnek a természeti katasztrófák, áradás, tűzvész, meteorbecsapódás, vagy biológiai fegyver: bolygó, esetleg galaxis mértékű járványok idegen lények vad, pusztító áradata vagy mikoorganizmusok formájában… változatos lehetőségek. Irgalom semmi. Ez külön téma. Nem mintha nem érdemelnék meg olykor a teremtmények a végletes szigorúságot is…

Semmi csodálni való nincs abban, hogy a teremtmények szívesen cserélgetik az isteneiket. Sőt, ellenkezőleg: akit néhány ezer évig tisztelnek, már szép eredményt ért el. A teremtmények, csalódva teremtőikben vagy betelepült isteneikben, hol ebben hisznek, hol abban. Bizonyos mértékig ők is részesülnek a szabad akarat ajándékából. Ha valamelyik istent elfelejtik vagy megtagadják a teremtményei, vagy aki dühében kipusztítja a népét, az kezdheti elölről, esetleg egy másik világban, egy másik bolygón. Bonyolult rendszer. Igen nehéz megítélni.

De a legingerlőbb mégis csak a gyerekgyilkosság. Amikor egy isten a saját porontya ellen tör. Szerencsére ez a legritkább. A Magasságos elszánta magát. Ezzel kezdi. Apszu és Tiámat legalább okkal haragudott sarjaira, mert rettenetes módon elszemtelenedtek. Az valójában háború volt. De ez a Kronosz, meg az a Jahve ártatlan gyermekei ellen tört. Az egyik újszülött utódai, a másik engedelmes fia ellen. Az nem mentség, hogy csak félisten volt. Ráadásul kultuszt keríteni egy ilyen tett köré! Ez vitathatatlanul ügyes, de nem mentő körülmény, még csak nem is enyhítő.

Kronosszal kezdi hát a sort, Gaia és Uranosz fiával, a ravaszlelkű titánnal.

– Miért késlekedsz már?

A hang váratlanul csapott le rá. Tudta, hogy atyja, teremtője nem nézi már jó szemmel a késlekedését.

– Oly nehéz megítélni őket, atyám!

– Mi a nehéz abban, hogy elkülönítsd a jót a rossztól?! Eljött a nap. A magad napja. Cselekedj!

A Magasságos sóhajtott egy nagyot. Így van ez. A világ végtelen, és ezt a végtelenséget nem foghatja fel értelem. Teremtmény értelme semmiképpen. De van-e, akinek nincs teremtője, és akit nem ítélnek meg egy napon? Ki tudhatja…?

 

(Karantének)