Fehér Csenge: Novellák

2020. július 27., 09:14
Losonczi Béla festménye Fotó: Losonczi Béla
Egy délutáni kocsikázásról

 

Visszük a nagymamát, visszük, apu felkötözte őt az autó tetejére, hullámzik utánunk a keze meg a lába, ahogy megyünk, mert a nagyi egy nagy pók. Hová visszük a nagyit, nem mondták nekünk, minden kátyúra egy fejkoppanás, minden kátyúra egy nyálfröccsenés, csorog a hab a szélvédőn, ugye jól van a nagyi?

Alig hallható nyöszörgés kintről, anyu elkékül, anyu belesápad, rosszul vagy, szívem? Nem, csak ezek a hangok, olyan, mintha csont pattanna, olyan, mintha foga törne, csorog a nyál a szélvédőn, csorog a vér a szélvédőn. Anyu szédül, megállunk pihenni, a nagyi szája véres, ne menjetek közel hozzá, mert harap! Múltkor is az erdőben kóválygott meztelenül, a fák kérgét harapdálta meg megcsócsálta az állatok lábát, hát igen, mondja anyja sírósan, az állatokat mindig is nagyon szerette.

Májas kenyeret uzsonnázunk, a nagyi lába rángatózik, a nagyi lába lelóg, apu egy vörös szalagot köt a nagyi lábára, hogy ne menjenek közel hozzá a többi autósok. Szálljatok már be, könyörgöm, el fogunk késni, csak a dobbanások felettünk, mert a nagyi a tetőcsomagtartón szörfözik meg kotkodácsol. Apu szerintem nem szereti a nagyit, félreáll és megkötözi megint, vinnyogás meg nyüszítés, összetaknyozott anyád megint, a picsába már.

A nagyi egy nagy horkoló zsák lett, szétvetett kezekkel meg lábakkal hever az autó tetején, csak a copfja himbálódzik előttünk, azt vihogjuk, ablaktörlő. Megérkezünk, jönnek a fehér emberek, targoncával emelik le a nagyit, nagy a nyikorgás, nem értem, miért nem mozdul, múltkor egy nagyot sóhajtva még a szőnyegre is rápisilt, amiért ismételten elnézésüket kérem. Vigyék inkább arrébb a gyerekeket, veszélyes ez a nagyi, ki kell kúrálni belőle a boszorkányságot, de a nagymama csak fáradtan pislog le a targoncáról, a haja meg lóg a semmibe.

Bőgök, el akarom vinni a nagyi haját, de anyu nem engedi, megyünk az úton, fehéren tekereg, kurva élet, eltévedtünk már megint, haza akarok menni, ne visítsatok már, csak haza, de nem lehet, hol a kibaszott térképem, a fehér összekuszálódik és eltekereg a messzibe.

 

Részlet egy családtörténetből

 

Jött a tavasz, lebbent és fodrozódott a fák menyasszonyi ruhája, a szüleim a tornácon ordítottak, apám szája sarkában pókszálként csillant a nyál, a rügyek pattanásig feszítették nedves burkaikat, anyám hasa az ötödik szülés után már nem húzódott vissza többé, kerek és érett maradt az anyám, apám sem volt már fiatal, göbök nőttek a hátán, a bőre alatt összecsomósodtak az izmok és az inak és az erek, és hiába próbáltuk, nem tudtuk kioldani őt, nem tudtuk megoldani őt. Át kell vágni keresztben, mondta az öcsém, aki egy kis hülye volt.

Majdnem minden nap arra keltünk, hogy ordítanak, majdnem minden éjjel arra aludtunk el, hogy ordítanak, a létük egyetlen fénylő ordítássá vált, anyámból aztán egyszer csak kifogyott a szusz, akkor fonnyadni kezdett, akkor szürkülni kezdett szépen lassan és összement, és egyik reggel arra keltünk, hogy egy magányos, hervadt csutka hever a tornácon, na az volt az anyánk.

Mellesleg az apánk sem volt már teljesen ép. Mikor szóba került a válás, magára zárta a hálószoba ajtaját, és nem beszélt az anyánkkal többé. Bekukucskáltunk az ablakon, és láttuk, hogy úgy tesz, mintha olvasna, lehet, olvasott is, fogalmam sem volt, hogy tud-e olvasni. Az az irdatlan nagy ember attól a naptól fogva nem lépett ki a szobából, bezárta az ablakokat, de később még a függönyöket is behúzta. Csak feküdt az ágyban a sötétben, és az istállóban közben sorra pusztultak el a teheneink.

Valami ennivalót azért adtunk be neki néhanapján, hármat kopogtunk, ő pedig az ajtóhoz kúszott és kikémlelt a kulcslyukon, aztán mikor látta, hogy nem az anyánk az, résnyire nyitotta az ajtót, közben áradt ki a bűz meg a meleg, hallottuk, ahogy liheg, láttuk, ahogy izzad, ahogy mancsával a fényhez nem szokott szemét takarja, nagyon szőrös volt már akkor az apánk és a színe is igen fura kezdett lenni.

– Miért vagy ilyen kék? – kérdeztük.

– Azért, mert nincs itt levegő.

– Miért vagy ilyen büdös?

– Azért, mert nincs itt víz.

– Miért állnak ki a bordáid?

– Azért, mert nincs mit ennem! – ordította az apánk, majd megragadta a kis hülye öcsénket, és berántotta a sötétbe.

Döbbenten álltunk az ajtó előtt, még sokáig hallottuk, ahogy csámcsog, ahogy koppannak a csontok a földön.

– Megette a kistestvérünket – sírtuk anyánknak, akit apánk eltűnése láthatóan új életre keltett, csendesen keringett a vér viaszos bőre alatt.

– Tudom – mondta az anyánk, és nagyon nyugodt volt.

Kifordult az ajtón, és nem láttuk soha többet.

 

Bárka

 

A sziksók marta pusztán álltak a szemükbe olvadt éggel. Álltak és fáztak és zörögtek, ha a szél megrezgette száraz tagjaikat. Mikor a sötétség átcsúszott a fejük felett, a legidősebb megnyalta sótól cserzett ajkát, aztán besétált a zárda boltozatos termeibe. A másik kettő követte. És az idő belecsordult a levesestálba, és hullámokat vetett a reggeli mosakodásnál, és cseppenként csordult le a vállukon, ha a látóhatárt kémlelve éppen őt várták, vagy legalábbis valaki hozzá hasonlót.

Aztán csak ketten voltak már. Az idős és a görbeorrú, akit úgy szerettek kertészkedés közben ellepni a legyek. A szalmakalapját olyankor a szemébe húzta – legalább azt ne bántsák, orrlyukai pedig nedvesen tágultak ki és szűkültek össze, míg metszőollót tartó keze remegett az indulattól. Az idősebb szeretett délutánonként elszundítani a nyugágyban, olyankor elmélyítették ráncait a vonuló árnyékok.

Egy nap egy tollpihe jelent meg a látóhatáron táncolva. Körvonalai megbomlottak, és egyre inkább emberi alakot kezdett ölteni, ahogy közeledett. A harmadik volt az, az egekbe libbenő szőke fürtökkel. Nem nagyon beszéltek. Az idősebb egy gyors pillantást vetett rá, amelyet beárnyékoltak homloka redői. A görbeorrú még inkább a szemére húzta a szalmakalapját, ahogy kikászálódott a bozontos palánták közül. A harmadik nem nagyon törődött velük. Kiválasztott egy árnyékos sarkot a zárdában, és csendes szorgalommal fészket rakott. Mikor kifejlődtek a szárnyai, az idősebb egy hosszú, zaklatott levelet karistolt a pápának. De válasz nem érkezett. A görbeorrú a történteket isteni jelnek tekintette, és egy szeles napon végleg eltűnt a zárdából. Az a hír járta róla, hogy dizőznek állt: kitűnően bőgi a panaszos sanzonokat.

Közben az idő föltört a talaj szikes repedéseiből és magával ragadta a zárdát. Az idősebbik napjai nagy részében a küszöbön áll és lomha pupillával követi a hótenger hullámzását, a pusztai jégzajlást: élhető szárazföld után kutat. Közben zöld homály kúszik a szemére és méhét megeszik az egerek.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 25-i számában.)