I.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
A csatornákon átívelő hidak mutatják ugyan itt-ott az Intézményre jellemző betont és vaskorlátot, de előbb is megbújhatott már az árokpartok mentén egy-egy rácsozat, hogy figyelmeztesse a letérőt, és visszaterelje az útra. Hosszú utakon, amikor úgy érzi az ember: időtlen idők óta gyalogol, amikor már a gondolatai sem futnak vissza oda, ahonnan elindult, nos, ilyenkor beszűkül körülötte a világ. Szédülékeny lesz, látótere peremén elmosódnak a részletek, és igyekszik az út közepén maradni, hol gyorsabbnak tűnik a haladás, a napfény élesen rajzolja ki a salakrögöket, minden egyes kődarabkát, madártollat, szénaszálat, aszott békatetemet. Ha megáll, zsebkendővel szárítgatja a verejtéket, szembefordul a lengedező széllel, s hűvösétől észhez tér valamelyest, döbbenten látja, hogy már jócskán benn jár, drótfonatok, magas kerítések, rácsos kapuk között, a nyári telephely szívében.
A kapuk résnyire nyitva, nem áll egyiknél sem őr… Furcsamód nyomasztja a hiányuk… Szorongva, már-már bűntudattal csusszan át a rozsdás rácsok résein. Mintha figyelnék, távolról… Biztosan van erre megfelelő eszközük.
A ketrecek útvesztőjéből előbukkan egy mosolygós, kerek arcú fiatalember, és a kezét nyújtja:
– Isten hozta!
– Jó napot!
– Későbbre vártuk…
– Egyenesen ide jöttem.
– Gyalog?
– Gyalog.
– Nem kellett volna sietnie!
Erre nem tud mit mondani. Sietett? Nem sietett. Vagy mégis…? Mindegy. Itt van.
– Jól van, jöjjön, megmutatom a helyét!
II.
Távol lenni mindentől, elfelejteni mindent, nem törődni „semmi mással, csak a beojtott virággal” – nem nehéz. Néhány perc csupán, míg elhalnak a mosolygós fiatalember léptei, s kifakul az utolsó kép, mit róla őriz: válla fölött hátranéz, mosolya vigyorrá nyílik, legyint, elfordítja a fejét, s rázkódó válla mutatja csak, hogy rajta röhög… Hangját nem hallja: elviszi a szél zaja, felbúgnak körülötte a rácsok, csettegnek a laza, ám biztos reteszek, vasrudakhoz koccannak a lakatok, s oldalt döngve-bongva nyelvel a széllel egy bádogbódé félig felfeslett teteje…
Furcsa kéjjel tölti el a gondolat, hogy semmit nem kell tennie. Teendői maguktól sorjáznak és oldódnak meg, semmiféle erőfeszítésre nincs szükség ahhoz, hogy összébb túrja a sarokban a szalmát, számítva arra, hogy az éj hűvösebb lesz; hosszan elpiszmog etetőtálkájával, míg lekaparja a szagtalanná, seszínűvé szikkadt ételmaradékot, egy hajdani lakó nyomát talán… Életében most érzi talán először, hogy csupán létezik, s mozdulatai, körül a tárgyak, minden, amit lát és hall, nem létezése korlátja, hanem jól illeszkedő építőeleme…
Próbál józan maradni, felmérni az új helyzetet, az állapotot, amibe önként cseppent – ám nem tudja, mi a Józanság… Ha megmérné ketrece szélét-hosszát, akkor vajon józanabb lenne, mint ha nem mérné meg…? Ha fel-alá járna, az elérhetetlenné vált dolgok utáni vágy szomorú eksztázisában, tekintetével a rácsokon túli „szabadságot” fürkészve, vajon józanabb lenne, mint most, amikor csak ül, lehajtott fejjel, elnehezedő pillákkal, a szalmán, s engedi pupillája mélyére hatolni a földről visszaverődő, szürkülő fényt minden üzenetével együtt, hagyja lágyan eltűnni a sötétben, amely lassan kibomlik, és puhán betakarja…?
A szél ébreszti fel. Mintha láthatatlan kezek ráznák a rácsokat, s dörömbölnének a hullámlemezeken és körül az üres ketrecek rozsdás vasain… Átfázott az éjjel. Kabátjával takargatja a meleget, amit alvósarka tegnapról megőrzött: oda is be-becsap a szemetelő reggeli eső. Mintha e tavaszi felhők földig nyúló pászmái emberformát szőnének: az elmosódó háttérből kirajzolódik a közeledő fiatalember alakja. Gumicsizmáját is takarja bő esőköpenye. Most nem mosolyog. Ételt hozott, kelletlenül bök a tálka felé, türelmetlenül topog, míg a rácshoz nem illeszti, hogy belezúdíthassa a híg kását, majd – egy morcos pillantást villantva rá – szó nélkül távozik. Ha nem hallaná léptei cuppogását a sárban, látomásnak is vélhetné, amint feloldódik az esőszálak szövetében…
Eszik, ha van mit. Néha – egyszer reggel, másszor este – megfeledkeznek róla, vagy más dolguk akad, nem tudja… Ilyenkor nem eszik. Barátkozik az éhséggel, s az Éhség barátkozik vele. Nincs jelentősége, hisz egyszer úgyis megszűnik. Érdemein felül semmivel sem foglalkozik: felemeli, leejti – és kész. Van úgy, hogy túl sok figyelmet szentel a rácsoknak, s érzi: bordái már vasrudak, s minden lélegzetvétel rozsdapikkelyeket dörzsöl le, horzsolódik, fáj a tüdeje, fémhártyává válik, s hopp! – már ketreccé válik maga is, lakó nélkül, üresen, cseng-bong, zakatol a szélben, céltalanul csapkod hullámlemezeivel… Nehéz elkülönülni a jól ismert dolgoktól. Minden a részévé válik, s mindennek része lesz… Felemelő érzés, szédítő… Így alszik el mindig.
Aggódnak érte. A minap maga az Igazgató is megjelent, a fiatalember kíséretében, s hosszú, komor szónoklatot intézett hozzá, miszerint csak saját felelősségére maradhat, és hogy nem felelnek a beláthatatlan következményekért, és hogy a törvényes szempontokat figyelembe véve alá kellene írnia a nyilatkozatot, meg hogy lám, kinyitják az ajtót, s akkor távozhat, amikor akar, s egyáltalán nem érti, meg hogy legyen tekintettel az ő igen kényes helyzetére, ebben a pozícióban nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen jöttment stb., ne éljen vissza a nemtudommármivel, s legalább szólaljon meg, a kurvaistenit az ilyen eszement városi kurafinak…!!
Úgy hitte, helyben infarktust kap. Nem történt azonban semmi, végül is… semmi. A fiatalember feléje köpött a rácsokon keresztül, majd átkarolta az Igazgatót, s gyengéden eltámogatta a ketrec közeléből.
Nyitva hát az ajtó. Tudja. Nem számít. Egy dologgal több, amivel foglalkoznia kellene… és ugyebár ebből a szempontból mindegy, hogy zárva-e, nyitva-e… Azt hiszik, ez a szabadság?! Hogy ez határozza meg a szabad vagy nem szabad mivoltot…?! Az Igazgató…! Hmm… Egykori tanárára emlékeztet, aki önelégülten sétálgatott ketrece körül, be-benyúlt, átvette szép kis fogalmazásait, bólogatott, s viszonzásul tálkájába zúdította szép kerek kis ötöseit. Jól megvoltak, maga is önfeledten rótta kis köreit, majd ugyanilyen önfeledten, eltelve az iránta való bizalommal, egyszer szépen kisétált a nyitott ajtón… A legközelebbi órán a tanár szinte eszét vesztve rontott az osztályba. Megsajnálta, akkor, mint most az Igazgatót: a tanár még a nevét is elfeledte, hisz az asztalcsapkodás közepette csak Hogyképzeledezt és Felforgatóelem volt neki… Hmm… Létezett egyáltalán…? Dühe, gesztusai, pozícióféltése álom-élményeihez volt csak mérhető. Nem fontos. Nem változott semmi. Jobban fázott talán picit a ketrecében, jobban be kellett takaróznia, s kulcsaik ide, kulcsaik oda – elment, amikor úgy érezte, itt az idő.
III.
Itt az idő. A reggeli kását még maradéktalanul megeszi, majd – anélkül, hogy körülnézne, vagy bármit is mozdítana – csendben kisétál az ajtón. Érzi: figyelnek, távolról… Biztosan van erre megfelelő eszközük… Sehol egy lélek. Őr sem, senki sem… Üres minden ketrec.
Észrevétlenül maradnak el mögötte az Intézmény létére utaló utolsó rácsok, drótkerítések, szögesdrótgomolyagok… Az árkokon átívelő hidakon már semmi jele, hogy oda tartoznának. Hosszú utakon elfásul persze az ember, s nem figyel már, csak arra, hogy az út közepén maradjon, ahol gyorsabbnak tűnik a haladás, ahol élesebben rajzolódnak ki a salakrögök, kődarabkák, ahol gyorsabban rohannak feléje s tűnnek el mögötte az út apró részletei anélkül, hogy különösebb figyelmet kellene fordítani rájuk… Nehezére is esne mindenre figyelni, hisz élesedik a napfény, ellustul a szél, s a fülledt, sárgába ért vetések között kénytelen megállni kicsit, hogy letörölje zsebkendőjével az arcát csíkozó verejtéket…
Vaksi, fény és verejték marta pislogása közepette alig is ismeri fel a hídon át utánarohanó őrök között a fiatalembert és a vezényszavakat ordító Igazgatót. Valljuk be: ideje sincs rá, hisz az ordibálók buzdításától megveszett kutyák – íme – már utol is érik, s mély hörgéssel rugaszkodnak a torkának.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.
Ádám végigmormogta a mise záróakkordját, miközben a templomi pad alatt e-mailekre válaszolgatott. Dopaminra éhezve cikázott az alkalmazások között, világító ablakok nyíltak meg és tűntek el előtte. Unatkozott. A szentlélek most sem jött el hozzá, Isten pedig ezen az estén is néma volt. Ettől függetlenül minden vasárnap ellátogatott a templomba. Minden alkalommal elismételte, hogy én vétkem, én vétkem (ezt természetesen háromszor, miközben a mellét verte), meghallgatta a misét, de azt is csak úgy, mintha egy prezentációt hallgatna az irodában.