I.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
A csatornákon átívelő hidak mutatják ugyan itt-ott az Intézményre jellemző betont és vaskorlátot, de előbb is megbújhatott már az árokpartok mentén egy-egy rácsozat, hogy figyelmeztesse a letérőt, és visszaterelje az útra. Hosszú utakon, amikor úgy érzi az ember: időtlen idők óta gyalogol, amikor már a gondolatai sem futnak vissza oda, ahonnan elindult, nos, ilyenkor beszűkül körülötte a világ. Szédülékeny lesz, látótere peremén elmosódnak a részletek, és igyekszik az út közepén maradni, hol gyorsabbnak tűnik a haladás, a napfény élesen rajzolja ki a salakrögöket, minden egyes kődarabkát, madártollat, szénaszálat, aszott békatetemet. Ha megáll, zsebkendővel szárítgatja a verejtéket, szembefordul a lengedező széllel, s hűvösétől észhez tér valamelyest, döbbenten látja, hogy már jócskán benn jár, drótfonatok, magas kerítések, rácsos kapuk között, a nyári telephely szívében.
A kapuk résnyire nyitva, nem áll egyiknél sem őr… Furcsamód nyomasztja a hiányuk… Szorongva, már-már bűntudattal csusszan át a rozsdás rácsok résein. Mintha figyelnék, távolról… Biztosan van erre megfelelő eszközük.
A ketrecek útvesztőjéből előbukkan egy mosolygós, kerek arcú fiatalember, és a kezét nyújtja:
– Isten hozta!
– Jó napot!
– Későbbre vártuk…
– Egyenesen ide jöttem.
– Gyalog?
– Gyalog.
– Nem kellett volna sietnie!
Erre nem tud mit mondani. Sietett? Nem sietett. Vagy mégis…? Mindegy. Itt van.
– Jól van, jöjjön, megmutatom a helyét!
II.
Távol lenni mindentől, elfelejteni mindent, nem törődni „semmi mással, csak a beojtott virággal” – nem nehéz. Néhány perc csupán, míg elhalnak a mosolygós fiatalember léptei, s kifakul az utolsó kép, mit róla őriz: válla fölött hátranéz, mosolya vigyorrá nyílik, legyint, elfordítja a fejét, s rázkódó válla mutatja csak, hogy rajta röhög… Hangját nem hallja: elviszi a szél zaja, felbúgnak körülötte a rácsok, csettegnek a laza, ám biztos reteszek, vasrudakhoz koccannak a lakatok, s oldalt döngve-bongva nyelvel a széllel egy bádogbódé félig felfeslett teteje…
Furcsa kéjjel tölti el a gondolat, hogy semmit nem kell tennie. Teendői maguktól sorjáznak és oldódnak meg, semmiféle erőfeszítésre nincs szükség ahhoz, hogy összébb túrja a sarokban a szalmát, számítva arra, hogy az éj hűvösebb lesz; hosszan elpiszmog etetőtálkájával, míg lekaparja a szagtalanná, seszínűvé szikkadt ételmaradékot, egy hajdani lakó nyomát talán… Életében most érzi talán először, hogy csupán létezik, s mozdulatai, körül a tárgyak, minden, amit lát és hall, nem létezése korlátja, hanem jól illeszkedő építőeleme…
Próbál józan maradni, felmérni az új helyzetet, az állapotot, amibe önként cseppent – ám nem tudja, mi a Józanság… Ha megmérné ketrece szélét-hosszát, akkor vajon józanabb lenne, mint ha nem mérné meg…? Ha fel-alá járna, az elérhetetlenné vált dolgok utáni vágy szomorú eksztázisában, tekintetével a rácsokon túli „szabadságot” fürkészve, vajon józanabb lenne, mint most, amikor csak ül, lehajtott fejjel, elnehezedő pillákkal, a szalmán, s engedi pupillája mélyére hatolni a földről visszaverődő, szürkülő fényt minden üzenetével együtt, hagyja lágyan eltűnni a sötétben, amely lassan kibomlik, és puhán betakarja…?
A szél ébreszti fel. Mintha láthatatlan kezek ráznák a rácsokat, s dörömbölnének a hullámlemezeken és körül az üres ketrecek rozsdás vasain… Átfázott az éjjel. Kabátjával takargatja a meleget, amit alvósarka tegnapról megőrzött: oda is be-becsap a szemetelő reggeli eső. Mintha e tavaszi felhők földig nyúló pászmái emberformát szőnének: az elmosódó háttérből kirajzolódik a közeledő fiatalember alakja. Gumicsizmáját is takarja bő esőköpenye. Most nem mosolyog. Ételt hozott, kelletlenül bök a tálka felé, türelmetlenül topog, míg a rácshoz nem illeszti, hogy belezúdíthassa a híg kását, majd – egy morcos pillantást villantva rá – szó nélkül távozik. Ha nem hallaná léptei cuppogását a sárban, látomásnak is vélhetné, amint feloldódik az esőszálak szövetében…
Eszik, ha van mit. Néha – egyszer reggel, másszor este – megfeledkeznek róla, vagy más dolguk akad, nem tudja… Ilyenkor nem eszik. Barátkozik az éhséggel, s az Éhség barátkozik vele. Nincs jelentősége, hisz egyszer úgyis megszűnik. Érdemein felül semmivel sem foglalkozik: felemeli, leejti – és kész. Van úgy, hogy túl sok figyelmet szentel a rácsoknak, s érzi: bordái már vasrudak, s minden lélegzetvétel rozsdapikkelyeket dörzsöl le, horzsolódik, fáj a tüdeje, fémhártyává válik, s hopp! – már ketreccé válik maga is, lakó nélkül, üresen, cseng-bong, zakatol a szélben, céltalanul csapkod hullámlemezeivel… Nehéz elkülönülni a jól ismert dolgoktól. Minden a részévé válik, s mindennek része lesz… Felemelő érzés, szédítő… Így alszik el mindig.
Aggódnak érte. A minap maga az Igazgató is megjelent, a fiatalember kíséretében, s hosszú, komor szónoklatot intézett hozzá, miszerint csak saját felelősségére maradhat, és hogy nem felelnek a beláthatatlan következményekért, és hogy a törvényes szempontokat figyelembe véve alá kellene írnia a nyilatkozatot, meg hogy lám, kinyitják az ajtót, s akkor távozhat, amikor akar, s egyáltalán nem érti, meg hogy legyen tekintettel az ő igen kényes helyzetére, ebben a pozícióban nem engedheti meg magának, hogy egy ilyen jöttment stb., ne éljen vissza a nemtudommármivel, s legalább szólaljon meg, a kurvaistenit az ilyen eszement városi kurafinak…!!
Úgy hitte, helyben infarktust kap. Nem történt azonban semmi, végül is… semmi. A fiatalember feléje köpött a rácsokon keresztül, majd átkarolta az Igazgatót, s gyengéden eltámogatta a ketrec közeléből.
Nyitva hát az ajtó. Tudja. Nem számít. Egy dologgal több, amivel foglalkoznia kellene… és ugyebár ebből a szempontból mindegy, hogy zárva-e, nyitva-e… Azt hiszik, ez a szabadság?! Hogy ez határozza meg a szabad vagy nem szabad mivoltot…?! Az Igazgató…! Hmm… Egykori tanárára emlékeztet, aki önelégülten sétálgatott ketrece körül, be-benyúlt, átvette szép kis fogalmazásait, bólogatott, s viszonzásul tálkájába zúdította szép kerek kis ötöseit. Jól megvoltak, maga is önfeledten rótta kis köreit, majd ugyanilyen önfeledten, eltelve az iránta való bizalommal, egyszer szépen kisétált a nyitott ajtón… A legközelebbi órán a tanár szinte eszét vesztve rontott az osztályba. Megsajnálta, akkor, mint most az Igazgatót: a tanár még a nevét is elfeledte, hisz az asztalcsapkodás közepette csak Hogyképzeledezt és Felforgatóelem volt neki… Hmm… Létezett egyáltalán…? Dühe, gesztusai, pozícióféltése álom-élményeihez volt csak mérhető. Nem fontos. Nem változott semmi. Jobban fázott talán picit a ketrecében, jobban be kellett takaróznia, s kulcsaik ide, kulcsaik oda – elment, amikor úgy érezte, itt az idő.
III.
Itt az idő. A reggeli kását még maradéktalanul megeszi, majd – anélkül, hogy körülnézne, vagy bármit is mozdítana – csendben kisétál az ajtón. Érzi: figyelnek, távolról… Biztosan van erre megfelelő eszközük… Sehol egy lélek. Őr sem, senki sem… Üres minden ketrec.
Észrevétlenül maradnak el mögötte az Intézmény létére utaló utolsó rácsok, drótkerítések, szögesdrótgomolyagok… Az árkokon átívelő hidakon már semmi jele, hogy oda tartoznának. Hosszú utakon elfásul persze az ember, s nem figyel már, csak arra, hogy az út közepén maradjon, ahol gyorsabbnak tűnik a haladás, ahol élesebben rajzolódnak ki a salakrögök, kődarabkák, ahol gyorsabban rohannak feléje s tűnnek el mögötte az út apró részletei anélkül, hogy különösebb figyelmet kellene fordítani rájuk… Nehezére is esne mindenre figyelni, hisz élesedik a napfény, ellustul a szél, s a fülledt, sárgába ért vetések között kénytelen megállni kicsit, hogy letörölje zsebkendőjével az arcát csíkozó verejtéket…
Vaksi, fény és verejték marta pislogása közepette alig is ismeri fel a hídon át utánarohanó őrök között a fiatalembert és a vezényszavakat ordító Igazgatót. Valljuk be: ideje sincs rá, hisz az ordibálók buzdításától megveszett kutyák – íme – már utol is érik, s mély hörgéssel rugaszkodnak a torkának.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
