Fehér István: F. a levegőbe szimatol

2021. augusztus 16., 13:08
Fülöp Tibor alkotása

F. azt hitte, elírás történt, s hogy a másodkézből hozzá került, kissé szamárfüles Kanizsai Újság 1998. május 14-i száma egy régi, 1918-as vadászatról számol be. Akkoriban, mint tudjuk, minden nagyon szép, minden nagyon jó volt, ám olykor-olykor (hogy a Tisza menti polgárleánykák vére túlságosan meg ne lassúdjon) szükségeltetett a nádi farkasokkal való rémisztgetés, minekutána az iparosbálok éjszakáin a leánykák immár okkal vonathatták magukat a legények kebelére, abban bízva, hogy ez az aktus alkalmas a toportyánférgek távol tartására és egyéb veszedelmek elhárítására, melyekről most ne essék szó: maradjanak az elmúlt báli esték csillagzó, sötét leple alatt.

Nem nyomdahiba volt: valóban 1998-ban dördültek el a kanizsai vadászok fegyverei a Járásnak nevezett pusztában, kioltván két farkas életét.

„Nocsak…!” – hümmögött F. – „Nocsak…!”

Mint írták, 1917 és 1919 között Kanizsa, Törökkanizsa, Padé, Ada és Mohol környékén 21 farkast terítettek le. Tehát: voltak farkasok. És: arrafelé vagy nem háborúztak, hanem csak farkasra lőttek, vagy voltak olyanok, akik Boszniát megjárva sem elégelték meg a lődözést…

„Rég volt…” – legyintett F.

Ámde…! A cikk szerint 1996-ban a szajáni halászok evezővel vertek agyon egy Tiszában úszó csikaszt, s 1998-ban Padé határában is láttak farkast, amely szerencsésen elmenekült, s talán egyike volt azoknak, melyeket a kanizsai vadászok 1998-ban lelőttek.

Nos, amíg F. azon a tájon élt, remetehajlamra valló sétái során gyakran bóklászott a Tisza ártéri erdejében, Kanizsa és Adorján között, a keservesen művelt egykori Tisza-öböl szurkos-zsíros földjén, és a Járás rejtett zugaiban, ahol kakukkfű nőtt, bíbic jajongott, és ahol a lélek Istennel beszélt, s mire csendes révületéből ocsúdott az ember, dagadtra csípték a felhőző szúnyogok… Farkasok azonban egyszer sem rontottak rá. Ott ólálkodtak vajon, amikor késő éjjelekig üldögélt a csillagok alatt…? Meglehet, feléje szimatoltak a sötétből… Meglehet, hogy lábához is törleszkedtek, melléje is heveredtek, hisz néha úgy tűnt, sokan vannak körülötte, láthatatlanul. Toportyánok voltak? Élő vagy holt lelkek? A múltból legelni visszajáró mamutcsordák árnyai, füzek susogásával jövő-menő vízi tündérek, gyógyfüves bűbájosok, vízbe fúlt hajadonok, harmatgyűjtő asszonyok lelkei…? Hangokat vélt hallani: dagonyázást az iszapban, neszezést az avaron, őzbakhangon kiáltó táltost… Szárnyak suhogtak a magasban… Mintha e láthatatlan lények neszezése vezette volna a csombormentához, nadálytőhöz, zsurlóhoz, orbáncfűhöz, és oda, ahol bagoly őrizte fűzkérget hánthat, hidegrázás ellen… Egyszer, azon a lombok közti fénytől aranyzöld tisztáson, amikor egy tuskón pihenő ölyvvel találkozott (szárnya sem rebbent a madárnak, csak nézett, nézett szigorú, aranykarikás szemével), F. úgy érezte, ennél szebb már semmi sem lehet…

Eh, rég volt. Hol van már az a vidék, s hol az ártéri erdő… F. leteszi az újságot, az ablakhoz megy, és a levegőbe szimatol.

Akárha körvadászatkor a nádas: zajong a város, surrog, csörtög az éjszaka, kürt harsan, fénycsóva vág a sötétbe… F. tarkóján felmered a szőr, megborzong. Felvonítana, űzött farkasok hangján, de néma marad.

Úgysincs menekvés. Rajta már a célkereszt.