Fehér István: Felébrednek a gyerekek…

2021. április 08., 09:58
Dolán György: Barlangban, 1995.

Arcomról szaggatom az álom fojtogató vattacsomóit, míg erre-arra topogok a sötétben. Újra hallom a hangját:

„A Krisztusát, te gyerek! Kint hagytuk a villát!”

Érezni dohányszagú leheletét, oly közel áll. Pattognak, horzsolódnak merev csigolyáim, tekingetek, látnám legalább, honnan jött elő. De áthatolhatatlanok az éjszaka sűrű szálai. Mintha fentről csorogna a sötétség. Honnan jött elő? A padlásról csusszant alá? A porlódó gerendák rejtekéből, ahová hajdan dohányzacskót dugott, és német karabélyszuronyt?

Ki gondolná, hogy lehet ott még valaki, hogy ott lehet az, akinek először is a hangja kopott ki közülünk… nem bírta már madárnyivá aszott tüdeje: szavai rebbenékeny értelmére csak fölé hajolva, horpadt mellének zörejeiből, surrogásából következtettünk. Mondtuk, ne beszéljen, Tata, pihenjen, holnap eljövünk, akkorra jobban lesz… Persze csak sustorgott tovább. Sok fontos szó tülekedne ilyenkor kifelé, de gyenge a lélegzet, nehezen moccan a nyelv… Tudta: nem értjük a szavát. Felcsuklott, mintha kiáltana, azután lehunyta a szemét, elcsendesedett. Maszkszerű arcának mély ráncai szétfutottak, majd összetorlódtak, s szakadékaikban lepergő, ezüst fény csillant. Nem szólt többé. Szeme kifakult, szembogara opálossá oldódott. Teste, akár egy maréknyi száraz nyárfagally, súlytalanná vált. Könnyű volt a koporsója, mondták az emberek.

Árnyként imbolyog most, el-eltűnik a vaskos, sötét fonalak sűrűjében, de ahogy keresgél, forgolódik, csapkodja combját könyékben merev, soha ki nem egyenesedő karjával, és erre-arra csoszog, buggyos csizmanadrágban: mozdulatai újra határozottan kirajzolják vékonyka alakját. Jönnek már a hangok s a többi árny is: szalma zizzen, lópata dobban. Almásderes táncol a fal felé, ránk villantja szeme sötét tükrét. Akárha lámpás gyulladna: kitisztul a kép. Por szitál a sárplafon lécei közül, s konokul tapadnak a nagygerendához a fecskefészkek.

Ne mondja már, Tata! A villát? Miért hagytuk volna kint? Tudja, hogy mindig hazahozzuk!

„De a Krisztusát neki, akkor hát hol van?” – Karja széles mozdulatával mutat körbe. A ló felkapja a fejét, megfeszíti a kötőféket, ideges dobbanásokkal oldalaz a fal felé: rémült tekintetében a régi verések, hasba rúgások vörös fénye cikáz. Az öreg mindig puszta kézzel ment a lónak, fejével döfte, karjaival csépelte, s térdével döngette a hasaalját. Ha a szíj nem csúszott a karikába: neki a lónak! Ha kibogozhatatlannak tűnt az istránghurok: neki a lónak! Ha előrecsúszott a nyakló, ha megreccsent a rúd, vagy feldőlt a bádogkanna, kicsorbult a kasza, ha az élet kesernyéjét már a mentolos cukorka sem oldotta: az öreg úgy esett a hőkölő, szemét forgató deresnek, mintha magát az élő, testmeleg Istent, a kipányvázott, keserítő-pusztító lényt kapta volna kezei közé, kiszolgáltatva végre madárcsontú öklének… Ám egy perc sem kellett, s megállt, elcsendesedett. Előkotorta kislajbija zsebéből a kockás zsebkendőt, kirázta belőle a dohánytörmeléket, lopva felszárogatta a könnyeket, s míg a ló a felkínált mentolos cukorkát ropogtatta, tenyere immár az állat remegő orrát simogatta…

Régi, tünékeny emlék ez a lófogak harsogtatta fűben: közönyösen dong át fölötte ezernyi más délelőtt emléke. A ló is megrázza fejét, az üres jászolba szagol, és prüszkölve fújja szét a húszévnyi port.

Nem tudom, Tata, hol a villa. Valaki elvitte? Nem tudom… „A Krisztusát, te gyerek… Kint felejtettük, kint bizony…” – Hangja fojtott, fakó, mintha a sárplafonból szólna. De hát hol, Tata? A bogárzó dűlőben? „Nem tudom, fiam… Menj, keresd meg… mégsem maradhat kint!”

Szólnék, de felemeli a kezét, elhallgattat, azután csak legyint, lemondóan. Árnyak lobbannak a falon, megbillen az istálló, semmit sem látni már, ismét sűrű fonalakban csorog alá a sötétség. A távolodó lóügetést is alig hallani már.

Tépkedem arcomról a vattacsomókat, mezítláb botorkálok, tapogatózom, hogy neki ne menjek valaminek, jászolnak, lónak, ekevasnak, mit tudom én, minek… Hol van már az az istenverte fal?!

Puhára lépek, ledobott ruhára, belegabalyodom, bokám fájdalmasan kifordul. Azt a zsombékos szentségit…! Már a saját lakásában sem járkálhat az ember! Ököllel csapok oda, ahol a villanyt sejtem. Csuklóm reccsen, vagy a kapcsoló? A hirtelen fényben odacsapok még egyszer. Fáj már, de csak öklözöm, könnyeimtől vakon, a szilánkokra repedt műanyagot…

– Mit csinálsz?

Megperdülök, nézem, honnan szólt. Fékevesztett mozdulatomtól megrebbennek Judit álmos pillái, szemében rémület villan. „Akár meg is üthetsz” – mintha ezt jelezné, s nem mozdul az ajtóból. Fázósan öleli magán a frottírköntöst.

– Mit csinálsz? – suttogja. Erőtlenül rogyok a székre. Összevérezett kezem az asztalon hever, mintha nem is az enyém volna.

– Én? Keresem… Semmit. Nem csinálok semmit…! – Gyűlöli vajon most püffedt, csomós arcomon a keserves vigyort? Hosszasan, kihívóan nézem: nesze, itt vagyok neked…!

Bejön, lassan a szekrényhez megy:

– Éhes vagy? – Kihúzza a mosogató fiókját, álldogál picit, tétován visszatolja. Hozzám fordul, már lábfejemen érzem hűvös lábujjbegyeit. Megmarkolja, aztán kisimítja vállamon a pizsamát:

– Gyere, feküdj le, nehogy felébredjenek a gyerekek…

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. január 16-i számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. június 16., 06:44
2021. június 21., 10:06