Alig foglalunk helyet a piros-fehér napernyő árnyékában, máris ott terem a pincér. Megigazítja az asztalterítőt, odébb tolja a sótartót, felcsippent valamit, valami mást lesöpörint, majd fölénk magasodik: jó napot kíván. Kiművelt hangon üdvözli a vendég hölgyeket, vendég urakat! E ragyogó időben mit óhajtanak parancsolni?
Míg felveszi a rendelést, alkalmunk van véleményt alkotni róla, gyors vonásokkal felvázolni tudatunk lustán lobogó vásznára, hogy azután hagyjuk magától elenyészni, fakuló árnyként eltűnni, mint egy illékony szellemet, melyet kedvtelésből idéztünk meg, s unalmasnak találtuk mi, akik elteltünk már a nyár harsányabb színeivel. Ám a szellem nem mozdul…
Minden a helyén van, olajozottan működik, a maga idején történik, mégis zavartan pislogunk egymásra, s szemlesütve motyogjuk, hogy „kávé, ásványvíz”, majd kényszeredett mosollyal elhallgatunk. Pedig a pincér nem tesz semmit, amit egy pincér ne tehetne ilyenkor: jegyzetel csupán kis noteszébe.
Szép, magas fiú. Érzéki ajkai körül kékre borotvált bőr. Szeme is kék. Régen középiskolás barátnőink sóhajtoztak e fekete hajú, kék szemű, kemény fenekű, ruganyos léptű férfiakért… Nőinkre lesünk most is, ám ők unottan cigarettáznak, hagyják arcuk előtt lebegni a füstöt, s tekintetüket eltompulni a füst mögött, kihunyni hagyják minden fényüket, porhadni szépségüket, szürkévé, csomóssá silányulni arcukon a bőrt… Összerezzenünk, s ismét a pincérfiúra nézünk, darabos, csontos testén a szűknek mutatkozó pincérkabátra. Az ittott már bogárhát-zöldre kopott, fekete szövet alatt laza, fiatal, porcos ízületek dudorodnak. Mintha szemünk láttára is nőne! Tekintetünk nem képes egységes egészbe foglalni, hátrébb húzódunk hát kissé, majdhogynem hátrahőkölünk, mintha attól tartanánk, hogy feszülő, zöldben játszó zakója hirtelen reccsenve szétfeslik, akárha egy fényes-fekete lárvaburok, és kibújik belőle a pincér valódi, bávatag, hatalmassá duzzadó bogár-lénye, s asztalunkra mászva kibontogatja, megszárogatja iszonyú végtagjait, szárnyait, majd dülledt szemű lepkearccal az égre mered, testén remegés fut át, és potrohából az asztalra préseli lárvaléte salakját, azután nekirugaszkodik, s tányérjaink csörömpölése közepette szárnyra kap, hogy ne térjen vissza soha, soha többé…
Hozza persze, rendre, a kávét, ásványvizet, és máris távolabbi asztaloknál látjuk készséges alakját… Hallgatagon ülünk, elnézünk egymás mellett, a tó felé… Csendben ringanak a nyár lomha hullámai, hullámzani látszik a forró levegő is, közelíti-távolítja a vitorlásokat, a túlparti hegyeket, hangokat hoz és kap fel újra, egybemos tavat, fát, aszfaltot, napernyőket, s a nyár lassú örvénylésében megáll az idő. Ott maradunk mi is, örökre, akár arcunk előtt a mozdulatlan füst, mint kávénk alvadt feketéje, mint távolba meredő barátunk szemében egy felhő keserű, immár örök-mozdulatlan árnyéka, mint a napernyő pirosának visszfénye a mögöttünk fagylaltozó gyerek arcán, mint egy kiáltás, mely sirályalakot öltve ragadt az ég kékjébe. Ott maradunk, egy fénykép cakkos keretében, idegen kezek között.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.