Vaszary János: A kertben (olaj, vászon, 46 × 56 cm, 1920, Rippl-Rónai Múzeum) - Forrás: Wikimedia Commons
Alig foglalunk helyet a piros-fehér napernyő árnyékában, máris ott terem a pincér. Megigazítja az asztalterítőt, odébb tolja a sótartót, felcsippent valamit, valami mást lesöpörint, majd fölénk magasodik: jó napot kíván. Kiművelt hangon üdvözli a vendég hölgyeket, vendég urakat! E ragyogó időben mit óhajtanak parancsolni?
Míg felveszi a rendelést, alkalmunk van véleményt alkotni róla, gyors vonásokkal felvázolni tudatunk lustán lobogó vásznára, hogy azután hagyjuk magától elenyészni, fakuló árnyként eltűnni, mint egy illékony szellemet, melyet kedvtelésből idéztünk meg, s unalmasnak találtuk mi, akik elteltünk már a nyár harsányabb színeivel. Ám a szellem nem mozdul…
Minden a helyén van, olajozottan működik, a maga idején történik, mégis zavartan pislogunk egymásra, s szemlesütve motyogjuk, hogy „kávé, ásványvíz”, majd kényszeredett mosollyal elhallgatunk. Pedig a pincér nem tesz semmit, amit egy pincér ne tehetne ilyenkor: jegyzetel csupán kis noteszébe.
Szép, magas fiú. Érzéki ajkai körül kékre borotvált bőr. Szeme is kék. Régen középiskolás barátnőink sóhajtoztak e fekete hajú, kék szemű, kemény fenekű, ruganyos léptű férfiakért… Nőinkre lesünk most is, ám ők unottan cigarettáznak, hagyják arcuk előtt lebegni a füstöt, s tekintetüket eltompulni a füst mögött, kihunyni hagyják minden fényüket, porhadni szépségüket, szürkévé, csomóssá silányulni arcukon a bőrt… Összerezzenünk, s ismét a pincérfiúra nézünk, darabos, csontos testén a szűknek mutatkozó pincérkabátra. Az ittott már bogárhát-zöldre kopott, fekete szövet alatt laza, fiatal, porcos ízületek dudorodnak. Mintha szemünk láttára is nőne! Tekintetünk nem képes egységes egészbe foglalni, hátrébb húzódunk hát kissé, majdhogynem hátrahőkölünk, mintha attól tartanánk, hogy feszülő, zöldben játszó zakója hirtelen reccsenve szétfeslik, akárha egy fényes-fekete lárvaburok, és kibújik belőle a pincér valódi, bávatag, hatalmassá duzzadó bogár-lénye, s asztalunkra mászva kibontogatja, megszárogatja iszonyú végtagjait, szárnyait, majd dülledt szemű lepkearccal az égre mered, testén remegés fut át, és potrohából az asztalra préseli lárvaléte salakját, azután nekirugaszkodik, s tányérjaink csörömpölése közepette szárnyra kap, hogy ne térjen vissza soha, soha többé…
Hozza persze, rendre, a kávét, ásványvizet, és máris távolabbi asztaloknál látjuk készséges alakját… Hallgatagon ülünk, elnézünk egymás mellett, a tó felé… Csendben ringanak a nyár lomha hullámai, hullámzani látszik a forró levegő is, közelíti-távolítja a vitorlásokat, a túlparti hegyeket, hangokat hoz és kap fel újra, egybemos tavat, fát, aszfaltot, napernyőket, s a nyár lassú örvénylésében megáll az idő. Ott maradunk mi is, örökre, akár arcunk előtt a mozdulatlan füst, mint kávénk alvadt feketéje, mint távolba meredő barátunk szemében egy felhő keserű, immár örök-mozdulatlan árnyéka, mint a napernyő pirosának visszfénye a mögöttünk fagylaltozó gyerek arcán, mint egy kiáltás, mely sirályalakot öltve ragadt az ég kékjébe. Ott maradunk, egy fénykép cakkos keretében, idegen kezek között.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. április 17-i számában)
