Ott jöttem világra, s lettem azzá, aki vagyok; ott nőttem fel, ismertem minden falubélit, s amikor megemberesedtem, már engem is emlegettek hébe-hóba, beszédükbe szőttek, mert hiszen tettem már jót s rosszat, mint bárki más, vagy ha éppen tétlenkedni látszottam, hát puszta létemet nyugtázták a rólam ejtett szavak. Eljött az idő, amikor esténként én is közéjük ülhettem. Hallgattam történeteiket, amelyeket továbbadni érdemesnek tartottak: zimankók, háborúk történetét; figyeltem, mit mondanak régmúlt, szűk esztendőkről, élőkről s holtakról, jövő-menő idegenekről, tűzvészekről, leányanyákról… Szóról szóra megtanultam mindent, ültem a körben, elrendelt sorsomtól nyugalomba ringatva, és elképzelve, hogy egyszer én leszek az, akinek szavát isszák majd a hozzám hasonló legények.
De megbolondul néha az ember.
Miért keltem útra, máig sem tudom. Azon az éjjelen nem aludtam. Égő szemmel néztem a szoba árnyait. Hajnalodott, s olyannyira elcsendesedett a világ, hogy majd összeroppantam e csend alatt. Gondoltam volna kedvesemre, de azokban a percekben még a képét sem tudtam felidézni. Gondoltam volna a történetekre: egy sem jutott eszembe. Fullasztó némaság uralkodott, s kibírhatatlan légszomj… Felkeltem, óvatosan, hogy zajt ne üssek. Fogtam néhány rongyomat, és elindultam, amerre pacsirta hangja szakította fel a hajnali csendet, ahol bíborra váltott már az ég.
Maradhattam volna, tudom, mint bárki más, jutott volna nekem is talpalatnyi hely, fedél, szeletnyi kenyér – de mire meggondolhattam volna magam, hét határon túl voltam már.
Éhezni keveset éheztem vándorlásom során, hálni is mindig tudtam hol, hisz vannak jó emberek, sok a magányos szív, az üres ágy, sok az aprítani való fa, kiganézandó istálló, munka, amelyért jár egy falat kenyér, s pihenésre akad mindig szalmakazal, hűs bokoralj, mindig érik valami gyümölcs, és sül valami az idegen kemencékben… Ahonnét – munkám végeztével, tarisznyám teltével – elbúcsúztam, ott másnap már a nevemre sem emlékeztek.
Így kell élni, biztattam magam, pillangó módra érinteni csupán ezt-azt, és tovalibbenni.
Néha persze alaposabban megnézett valaki: akadt olyan, aki feljelentett, a másik kirabolt, s előfordult, hogy – urambocsá! – valaki a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, és feleségül kínálta vénecske lányát… Hát persze. Sok szép, komoly lányt láttam, takaros házat, teli kamrát… Sok apával borozgattam alkonyattól késő éjjelig. Ó, a lányok, akik lámpást gyújtottak asztalunk fölött, s vacsorát melegítettek…!
Ám az óarany színű borban megtört a fény, és néma rosszkedv süllyedt kábán a pohár fenekére. Később, a vendégszobában, rendre álmatlanul hánykolódtam a fullasztó sötétben, vagy faltól falig mértem lépteimmel a szűk teret. A falakon túl lerészegedett apák horkoltak, lányok sírtak, mindenhol egyformán, reménytelenül. Hosszú éjszakák… Mégis mindig megvirradt, s eljött az alkalom a bőséges reggelit megköszönve odébbállni. Ilyenkor mit hagytam hátra, nem tudom…
Nem jó így élni, gondoltam. Vágyaikkal hogy bearanyoznának, de komor, nyughatatlan lényem rozsdálló váza átüt e leheletnyi mázon… Tovább, tovább, csak el innét…!
Nem panaszkodtam. Másnak sem volt rossz szava rám. Nem mondhatom ugyan, hogy érkeztemre felragyogott valahol a nap, kifényesedtek az orcák, édes, vérbő ajkak csillantak, ám itt-ott azért rózsállott egy-egy arc, pihegett egy-egy forró mell, megpihent homlokomon egy-egy szelíd tekintet, s itt-ott talán még emlékemet is őrizte valaki, ha csak addig is, mint a felriasztott nyúl fészke az állat melegét.
Sokszor szögre akaszthattam volna tarisznyámat, hogy késemmel én osszam immár a kenyeret. Csupán szólnom kellett volna néhány jó szót, hangommal elűzni a szobák, szívek csendjét, a faliórák csontszáraz ketyegését, a szú percegését, amely, mint a fájdalom, minden pillanatban jelen volt közöttünk. Hosszú utamon azonban elhagytak a szavak. Kikoptak belőlem. Nem volt mit mondanom. Elmentem inkább, búcsú nélkül is akár, s csak messze, az éjféli dűlőúton térdeltem le, és üvöltöttem, mint aki megveszett. Hát emberből vagyok én…?! – kérdeztem a holdtól, a sötét lomboktól, az út porától, amelyet végül már a számba tömtem… A langyos, lisztes por… Ismerem a por ízét – csak ezt mondhattam volna, amikor elém tette valaki ebéd után a kancsót. – Ismerem a port, amely elfojtja az üvöltést, ismerem az üvöltést…!
Hát persze. Mindenki ismeri a magáét. A másé csak édes szó-sziruppal kell, hasas mondatok hasába rejtve, leleményes álcában… Tovább, tovább innét…! Illendően elköszönni, mondani még persze ezt-azt, dicsérni kertet, konyhát, lovat, helyére tenni még egy leszakadt kerítéslécet, azután biccenteni, hátat fordítani: isten veletek!
Egyszer csak hazaértem. Hogyan lehetséges? Hurkot vet talán, és magába tér vissza minden út?
Csodálkoztam csak, öröm és bánat nélkül, amikor, feltekintvén, ráismertem a faluszéli kútra. Vályúja felett aranyló délelőtt őrizte a reggel ott itatott tehenek fanyar-meleg szagát, s a káváról szitakötő rebbent fel rávetülő árnyékomtól. A vödör fölé hajoltam: duzzadt, kialvatlan arcom képe akárha az égből hullott volna a sötétlő vízre. Rémülten néztem szembe magammal.
– Ha megjöttél, hát megjöttél… – mondta este egy az öregek közül. Éppen hogy csak végigmértek, s már el is fordultak. Egy idegenről beszéltek. Néven nevezték, furcsállották, hogy nem ismerem.
– Úton voltam – mondtam –, mindenféle történhetett, sokan jártak-keltek azóta e vidéken, honnan is ismerhetném?
– Igaz is… Hisz csak ma jött meg ő is, hírt hozott messzi vidékekről. Derék ember!
– Honnan tudják? Hiszen ha ma jött…
– Nem érted te ezt, fiam! – legyintett az öreg. – Sokáig voltál el közülünk… No, aztán mit végeztél?
Nem feleltem. Mit is mondhattam volna? Szótlanul néztem, János bácsi kutyája hogyan fúrja mohó orrát a földön heverő tarisznyámba: prüszkölt, majd csalódottan elkullogott. Felálltam.
– Hol van az az ember?
– Nálunk – szólt mögöttem valaki. Márta volt az. – Hozzánk tért be, vízért, éjjelre szállásért. Mari nénémtől most viszek orbáncfűolajat: csupa seb lábára. Te is megjöttél? – ejtette puha, meleg kezét ökölbe szorult kezemre. – Gyere…
Belém karolt. Elsétáltunk a sötét kertek alatt csörgedező érig, s aztán csak álltunk ott, szótlanul, hallgattuk a csobogást, békanászt.
– Mit hoztál nekem? – törte meg a csendet.
– Semmit.
– Miért mentél hát el?
– Nem tudom…
– Jól van… – suttogta. – Jó éjszakát! – és zaklatott léptei elenyésztek a sűrűsödő éjben.
Csak a víz locsogott, csak a békák cuppogtak; valahol felsírt egy nyúl, bagoly karmaiban talán, s itt is, ott is felugattak a kutyák.
Visszaindultam. Szülőházam előtt megálltam kicsit: a léckerítés mögött nem mozdult semmi. Csukott ablakok villantották rám a holdfényt. Továbbmentem, oda, honnan még sápadt lámpavilág csordogált: Márta ablakához. Az üvegre tapadtam, mint egy kiterjesztett szárnyú, fekete pillangó.
Az idegen az asztalnál ült, vacsorázott. Hosszú haját füle mögé simította, a tál fölé hajolt, szájához emelt egy kanál kását, aztán egy falat halat, majd újra kását. Márta a tűzhelynél ült, ölében összekulcsolt kézzel, tekintetét az idegenen pihentette. Amikor rájuk törtem az ajtót, és késsel a kezemben az asztalhoz rontottam, e szívdobbanásnyi idő alatt láttam, amit soha nem feledek már: hogyan változik Márta szemében, hogyan izzik fel az addig szelíd fény, hogyan lobban fel a rémület lángja… A férfi nem védekezett. Némán bukott a padlóra. Fehér ingén éppen csak nyiladoztak még a vér sötét szirmai, amikor kihátráltam a szobából. Márta sikolya lökött az utcára. Futásom zajára veszett ugatással feleltek a kutyák, de az itatóhoz érve már csak egy-egy vakkantás tépte fel ismételten a csend leplét.
A kést a kútba dobtam. Megmosakodtam, hűs vizet locsoltam arcomra, újra és újra… Ittam is, bőségesen. Vizet sem kívántam azóta… két napja pedig, hogy az országúton vagyok. Ételért sem álltam meg: visznek csak, visznek fásult lábaim.
Pihenni csak az imént pihentem, míg félrehúzódtam egy gyászmenet elől, s kezemben kalapommal vártam, hogy elhaladjon a halottas kocsi. Egy öregasszony mormolta a koporsó mögött: jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod… Rám pillantott. Elhallgatott.
– Ámen…! – suttogtam.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.
Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.