Fehér István: Úton (ballada)

2021. január 08., 08:11
Incze Mózes: Jelenlét (100 × 120 cm)

Ott jöttem világra, s lettem azzá, aki vagyok; ott nőttem fel, ismertem minden falubélit, s amikor megemberesedtem, már engem is emlegettek hébe-hóba, beszédükbe szőttek, mert hiszen tettem már jót s rosszat, mint bárki más, vagy ha éppen tétlenkedni látszottam, hát puszta létemet nyugtázták a rólam ejtett szavak. Eljött az idő, amikor esténként én is közéjük ülhettem. Hallgattam történeteiket, amelyeket továbbadni érdemesnek tartottak: zimankók, háborúk történetét; figyeltem, mit mondanak régmúlt, szűk esztendőkről, élőkről s holtakról, jövő-menő idegenekről, tűzvészekről, leányanyákról… Szóról szóra megtanultam mindent, ültem a körben, elrendelt sorsomtól nyugalomba ringatva, és elképzelve, hogy egyszer én leszek az, akinek szavát isszák majd a hozzám hasonló legények.

De megbolondul néha az ember.

Miért keltem útra, máig sem tudom. Azon az éjjelen nem aludtam. Égő szemmel néztem a szoba árnyait. Hajnalodott, s olyannyira elcsendesedett a világ, hogy majd összeroppantam e csend alatt. Gondoltam volna kedvesemre, de azokban a percekben még a képét sem tudtam felidézni. Gondoltam volna a történetekre: egy sem jutott eszembe. Fullasztó némaság uralkodott, s kibírhatatlan légszomj… Felkeltem, óvatosan, hogy zajt ne üssek. Fogtam néhány rongyomat, és elindultam, amerre pacsirta hangja szakította fel a hajnali csendet, ahol bíborra váltott már az ég.

Maradhattam volna, tudom, mint bárki más, jutott volna nekem is talpalatnyi hely, fedél, szeletnyi kenyér – de mire meggondolhattam volna magam, hét határon túl voltam már.

Éhezni keveset éheztem vándorlásom során, hálni is mindig tudtam hol, hisz vannak jó emberek, sok a magányos szív, az üres ágy, sok az aprítani való fa, kiganézandó istálló, munka, amelyért jár egy falat kenyér, s pihenésre akad mindig szalmakazal, hűs bokoralj, mindig érik valami gyümölcs, és sül valami az idegen kemencékben… Ahonnét – munkám végeztével, tarisznyám teltével – elbúcsúztam, ott másnap már a nevemre sem emlékeztek.

Így kell élni, biztattam magam, pillangó módra érinteni csupán ezt-azt, és tovalibbenni.

Néha persze alaposabban megnézett valaki: akadt olyan, aki feljelentett, a másik kirabolt, s előfordult, hogy – urambocsá! – valaki a vállamra tette a kezét, a szemembe nézett, és feleségül kínálta vénecske lányát… Hát persze. Sok szép, komoly lányt láttam, takaros házat, teli kamrát… Sok apával borozgattam alkonyattól késő éjjelig. Ó, a lányok, akik lámpást gyújtottak asztalunk fölött, s vacsorát melegítettek…!

Ám az óarany színű borban megtört a fény, és néma rosszkedv süllyedt kábán a pohár fenekére. Később, a vendégszobában, rendre álmatlanul hánykolódtam a fullasztó sötétben, vagy faltól falig mértem lépteimmel a szűk teret. A falakon túl lerészegedett apák horkoltak, lányok sírtak, mindenhol egyformán, reménytelenül. Hosszú éjszakák… Mégis mindig megvirradt, s eljött az alkalom a bőséges reggelit megköszönve odébbállni. Ilyenkor mit hagytam hátra, nem tudom…

Nem jó így élni, gondoltam. Vágyaikkal hogy bearanyoznának, de komor, nyughatatlan lényem rozsdálló váza átüt e leheletnyi mázon… Tovább, tovább, csak el innét…!

Nem panaszkodtam. Másnak sem volt rossz szava rám. Nem mondhatom ugyan, hogy érkeztemre felragyogott valahol a nap, kifényesedtek az orcák, édes, vérbő ajkak csillantak, ám itt-ott azért rózsállott egy-egy arc, pihegett egy-egy forró mell, megpihent homlokomon egy-egy szelíd tekintet, s itt-ott talán még emlékemet is őrizte valaki, ha csak addig is, mint a felriasztott nyúl fészke az állat melegét.

Sokszor szögre akaszthattam volna tarisznyámat, hogy késemmel én osszam immár a kenyeret. Csupán szólnom kellett volna néhány jó szót, hangommal elűzni a szobák, szívek csendjét, a faliórák csontszáraz ketyegését, a szú percegését, amely, mint a fájdalom, minden pillanatban jelen volt közöttünk. Hosszú utamon azonban elhagytak a szavak. Kikoptak belőlem. Nem volt mit mondanom. Elmentem inkább, búcsú nélkül is akár, s csak messze, az éjféli dűlőúton térdeltem le, és üvöltöttem, mint aki megveszett. Hát emberből vagyok én…?! – kérdeztem a holdtól, a sötét lomboktól, az út porától, amelyet végül már a számba tömtem… A langyos, lisztes por… Ismerem a por ízét – csak ezt mondhattam volna, amikor elém tette valaki ebéd után a kancsót. – Ismerem a port, amely elfojtja az üvöltést, ismerem az üvöltést…!

Hát persze. Mindenki ismeri a magáét. A másé csak édes szó-sziruppal kell, hasas mondatok hasába rejtve, leleményes álcában… Tovább, tovább innét…! Illendően elköszönni, mondani még persze ezt-azt, dicsérni kertet, konyhát, lovat, helyére tenni még egy leszakadt kerítéslécet, azután biccenteni, hátat fordítani: isten veletek!

Egyszer csak hazaértem. Hogyan lehetséges? Hurkot vet talán, és magába tér vissza minden út?

Csodálkoztam csak, öröm és bánat nélkül, amikor, feltekintvén, ráismertem a faluszéli kútra. Vályúja felett aranyló délelőtt őrizte a reggel ott itatott tehenek fanyar-meleg szagát, s a káváról szitakötő rebbent fel rávetülő árnyékomtól. A vödör fölé hajoltam: duzzadt, kialvatlan arcom képe akárha az égből hullott volna a sötétlő vízre. Rémülten néztem szembe magammal.

– Ha megjöttél, hát megjöttél… – mondta este egy az öregek közül. Éppen hogy csak végigmértek, s már el is fordultak. Egy idegenről beszéltek. Néven nevezték, furcsállották, hogy nem ismerem.

– Úton voltam – mondtam –, mindenféle történhetett, sokan jártak-keltek azóta e vidéken, honnan is ismerhetném?

– Igaz is… Hisz csak ma jött meg ő is, hírt hozott messzi vidékekről. Derék ember!

– Honnan tudják? Hiszen ha ma jött…

– Nem érted te ezt, fiam! – legyintett az öreg. – Sokáig voltál el közülünk… No, aztán mit végeztél?

Nem feleltem. Mit is mondhattam volna? Szótlanul néztem, János bácsi kutyája hogyan fúrja mohó orrát a földön heverő tarisznyámba: prüszkölt, majd csalódottan elkullogott. Felálltam.

– Hol van az az ember?

– Nálunk – szólt mögöttem valaki. Márta volt az. – Hozzánk tért be, vízért, éjjelre szállásért. Mari nénémtől most viszek orbáncfűolajat: csupa seb lábára. Te is megjöttél? – ejtette puha, meleg kezét ökölbe szorult kezemre. – Gyere…

Belém karolt. Elsétáltunk a sötét kertek alatt csörgedező érig, s aztán csak álltunk ott, szótlanul, hallgattuk a csobogást, békanászt.

– Mit hoztál nekem? – törte meg a csendet.

– Semmit.

– Miért mentél hát el?

– Nem tudom…

– Jól van… – suttogta. – Jó éjszakát! – és zaklatott léptei elenyésztek a sűrűsödő éjben.

Csak a víz locsogott, csak a békák cuppogtak; valahol felsírt egy nyúl, bagoly karmaiban talán, s itt is, ott is felugattak a kutyák.

Visszaindultam. Szülőházam előtt megálltam kicsit: a léckerítés mögött nem mozdult semmi. Csukott ablakok villantották rám a holdfényt. Továbbmentem, oda, honnan még sápadt lámpavilág csordogált: Márta ablakához. Az üvegre tapadtam, mint egy kiterjesztett szárnyú, fekete pillangó.

Az idegen az asztalnál ült, vacsorázott. Hosszú haját füle mögé simította, a tál fölé hajolt, szájához emelt egy kanál kását, aztán egy falat halat, majd újra kását. Márta a tűzhelynél ült, ölében összekulcsolt kézzel, tekintetét az idegenen pihentette. Amikor rájuk törtem az ajtót, és késsel a kezemben az asztalhoz rontottam, e szívdobbanásnyi idő alatt láttam, amit soha nem feledek már: hogyan változik Márta szemében, hogyan izzik fel az addig szelíd fény, hogyan lobban fel a rémület lángja… A férfi nem védekezett. Némán bukott a padlóra. Fehér ingén éppen csak nyiladoztak még a vér sötét szirmai, amikor kihátráltam a szobából. Márta sikolya lökött az utcára. Futásom zajára veszett ugatással feleltek a kutyák, de az itatóhoz érve már csak egy-egy vakkantás tépte fel ismételten a csend leplét.

A kést a kútba dobtam. Megmosakodtam, hűs vizet locsoltam arcomra, újra és újra… Ittam is, bőségesen. Vizet sem kívántam azóta… két napja pedig, hogy az országúton vagyok. Ételért sem álltam meg: visznek csak, visznek fásult lábaim.

Pihenni csak az imént pihentem, míg félrehúzódtam egy gyászmenet elől, s kezemben kalapommal vártam, hogy elhaladjon a halottas kocsi. Egy öregasszony mormolta a koporsó mögött: jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod… Rám pillantott. Elhallgatott.

– Ámen…! – suttogtam.

 

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)