Ferdinandy György: A rabszolgák unokái

2020. november 11., 10:44
Maria B. Raunio: Mária-triptichon II – Választás (tempera, szén, papír, 100 × 70 cm, 2006)

Megint elmúlt egy év. Karácsony előtt – volt egy ilyen szokás – meglátogattak a régi diákok. Elmondták, mire vitték, mióta útnak indította őket az egyetem.

Egy reggel pedig hosszú évek után a spiritiszta lánya, Chica is beállított. Annakidején ő volt a legkedvesebb diákom. Nem fejezte be a tanulmányait, kimaradt, eltűnt még valamikor félúton.

Most pedig itt ült előttem. Néztük egymást: a lány még azt sem tudta, hogy az élete, amit elmesélt, azóta már Párizsban is megjelent. Emlékszem, a franciák illusztrálni akarták a történetet, és én nem árultam el, hogy időközben az interjúalany elveszett.

Most pedig újra itt. De az, aki itt ült előttem, már nem az a kislány volt, aki anno elsírta nekem az életét. Még a mély, öblös hangja is megváltozott. Golyvája lehetett, a nyakán hosszú sebhely éktelenkedett. Nyilván ezért is beszélt olyan érdesen.

Fogait kiütötték, a szájában fémbetét villogott. A diáklányból, akit ismertem, nem maradt, csak a drótkeretes szemüveg.

– Chica! – dadogtam. – Mi történt veled?

Elmondta. Újra ott kuporgott előttem, mert sikerült elintéznem, hogy visszavegye az egyetem.

– New York? – faggattam.

– Ott éltem! – vonogatta a vállát. Aztán hazajöttem. Itt a telepen várt a leveled.

Észre se vettem, hogy visszategezett.

Így történt. Durva volt és gyanakvó. És hát valószínűleg beteg. Biztos voltam benne, hogy menthetetlen. Hogy hiába segítek. Nem lehet újrakezdeni egy elrontott életet.

Tévedtem. Chica nem hagyta leteperni magát, befejezte az egyetemet. Egy reggel újra ott állt az irodám előtt. Kontya volt, és a nyakában fehér gyöngysor csillogott. Komoly, szolid asszony, szálfaegyenes.

– Georges! – szólított meg a régi, francia keresztnevemen. A hangja mély és öblös volt megint, mint annak idején, tizennyolc évesen. Salinasban élt, a déli parton. Kisiskolában tanított, az ültetvényeken.

– Emlékszel? – kérdezte. – Mindig erre vágytam. Hogyha felnövök, tanító néni leszek.

Hallgattunk.

– Eljöttem – tette hozzá –, hogy lássalak. Hogy megköszönjem neked.

– Magadnak köszönd! – feleltem, és gyomromba markolt a szégyen.

Áradt belőle a méltóság és az önbizalom.

– Látogass meg! – biztatott. Van egy kis házam. Három után már mindig otthon vagyok.

Salinas alig húsz kilométer. Csak le kell ereszkedni a déli partra, Albonito csöcsei között. Mi tagadás, felkavart ez a váratlan vizit. Chica tanítónő! Hát mégis érdemes!

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. július 21-i számában)