Magdát aggasztotta szobatársa, Trudi néni állapota. Szólt az ügyeletes nővérnek, de az megnyugtatta, hogy ez teljesen szokványos: egyik nap jobban van a beteg, másnap rosszabbul, aztán a következő napon megint összeszedi magát.
– Ez már csak így van az öregekkel – próbálta megerősíteni mindazt, amit az imént mondott. Magda viszont úgy gondolta, a hetvennégy év nem jelenti azt, hogy valaki ennyire leépüljön. Az ő nagyanyja ebben a korában még – ahogy mondani szokás – átugrotta a kerítést. Ráadásul Trudi néni az előző napokban teljesen jól volt, csak a magas vérnyomása miatt tartották bent. Tegnap még együtt sétálgattak a belgyógyászati osztály folyosóján, sokat beszélgettek, nagyokat nevettek.
Trudi a gyermekkorára emlékezett. Elmondta, hogy gyakran eszébe jut egy emlék – talán három- vagy négyéves korából. Édesanyjának a járási székhelyre kellett bemennie, nagyobb gyermekeit reggel elkészítette az iskolába, de mivel a legkisebbet nem volt kire hagynia, magával vitte. Akkoriban, néhány évvel a háború után már rendszeres – habár nem éppen sűrű – buszjáratok biztosították a közlekedést. Csakhogy nem minden falunak volt összekötő útja az országúttal, ezért a buszok nem tudtak minden faluba betérni. Így volt az ő esetükben is, a buszmegálló a falun kívül esett. Végig kellett menniük a Fő utcán, aztán lekanyarodni a patak felé, majd az országút irányába. A pataknál Trudika megelégelte a gyaloglást, pedig legalább a fele távon az édesanyja vitte a hátán. De már ő is belefáradt, egyre csak kérlelte gyermekét, tartson ki. Nem mondhatta, hogy „mindjárt odaérünk”, mert a kicsi jól látta, hogy a pataktól még elég messzire áll a bódé, a buszállomás várakozóhelye. S ami a legrosszabb, az út másik fele dombon fölfelé vezetett. Járt már erre, tudta, hogy nem vasárnap délutáni sétára indulnak, hiszen ha orvoshoz kellett menni, mindig itt szálltak fel az autóbuszra. Csakhogy olyankor édesapa is velük ment, és az egész úton a karján vitte a göndör hajú szőke kislányt. De most egyedül kell megtennie a hátralévő utat.
– Tudja, Magdika – mondta tegnap Trudi néni –, duci gyerek voltam. Édesanyám meg olyan törékeny, apró termetű teremtés, eléggé kifáradt már az út elején, amikor néha a hátára vett. Nem cipelhetett egészen az országútig.
De édesanyjának volt egy jó trükkje, ezt már a nagyobb gyerekeknél is alkalmazta. Vett egy csomag cukorkát, s azt a kellő időben megmutatta. „Trudikám, ha odaérünk ahhoz az első almafához, kapsz belőle egy szemet.” A kislány jól sejtette, hogy fától fáig fog tartani a csel, így már nem is bánta, az édesség kárpótolta.
A lovas fogatok és traktorok által kitaposott mezei utat végig almafák szegélyezték. Egy ideig lelkesen bandukolt mindig a következő fáig, de nagyon meleg volt, a domb is egyre meredekebbnek tűnt. Ha ki tudna találni valami ürügyet, akkor talán letelepednének az egyik fa alá, játszanának egy kicsit, aztán hazamennének. Mit találjon ki? Megvan: „Anyuka, szomjas vagyok!” De ez nem lehetett megoldás a pihenőre. Édesanyja egy sörösüvegben vizet is hozott az útra. Ha a fortély nem is jött be, a frissítő víz enyhet adott, s a kislány a következő fáig könnyedebb léptekkel rótta az utat. Aztán minden kezdődött elölről: ólomsúlyú lábacskák, tikkasztó meleg, a buszállomás pedig még mindig nem ért ide.
„Anyuka, anyuka, én már nem bírok menni, vegyél föl!” – az édesanya leguggolt, hogy a gyermek a hátára mászhasson, nyakába csimpaszkodhasson. Nehezen bírt terhével felegyenesedni. „A következő fáig viszlek, angyalom, aztán majd magad mész tovább.” „Aztán megint a hátadra veszel, ugye?” „Ugyan, kicsikém, hisz már nem vagyunk messze, nézd, már csak három fa mellett kell elmennünk!”
Végre odaértek a bódéhoz, Trudi minden fánál megkapta a zselés finomságot, s büszkén nézett vissza egész a patakig: hát ezt a nagy utat sikerült megtennie! Délután majd elmondja a testvéreinek. „Itt most megpihenünk, amíg jön az autóbusz, van még talán tíz percünk, üljünk le a padra.”
– Tudja, Magdika – magyarázta akkor Trudi néni –, anyukám kistermetű volt, de nagyon szívós. És főleg ötletes. Mindig tudta, mivel vegyen rá valamire, amihez nem fűlt a fogunk. Soha nem kiabált, nem szidott, nagyon szépen beszélt velünk. Mondták is a rokonok, hogy nem jó a nevelési módszere, de ő nem törődött az intelmekkel. Úgy látszik, mégis jól nevelt minket, mert egész életében tiszteltük, becsültük. Amikor megöregedett, mindhárman összevitatkoztunk, hogy ki vegye magához. Mind gondoskodni akartunk róla. Először a bátyámnál lakott egy évig, aztán a nővéremnél. Amikor ágynak esett, hozzám került. Én ezt könnyebben meg tudtam oldani, hiszen nincsenek gyerekeim, senki sem szorult a segítségemre. Csak ő, szegénykém. Majdnem három évig volt ágyban fekvő beteg, és mit gondol, mennyit panaszkodott? Hát semennyit. Egyetlen zokszó nem hagyta el az ajkát. Csak azon tépelődött, engem ki fog majd ellátni elesettségemben, ha nincs gyermekem.
Késő estig beszélgettek, aztán Trudi néni elaludt. Magda szemére sehogy sem jött álom. Mégiscsak el kellett volna fogadnia a nővértől az altatót. Most már nem kérhet, éjfél rég elmúlt, pirkadatkor meg kezdik előkészíteni a betegeket a reggeli vizitre. Addig nem szűnne meg a tabletta hatása, és nem lenne jó, ha a főorvos kérdéseire félálomban válaszolgatna.
Bár keveset aludt az éjjel, hajnalban meglepően frissen ébredt. Trudi néni viszont szokatlanul szótlan, sápadt volt, ráadásul a vizet is elutasította. A vérnyomása még mindig magas egy kicsit, egyelőre nem mehet haza.
– Anyuka! – szólt Magdához, de gyorsan ki is javította magát. – Nahát, hogy anyuka, de hiszen maga Magdika! Ne haragudjon, megtévedtem.
– Semmi baj, előfordul az ilyesmi – szólt Magda, de sejtette, hogy Trudi néni időnként nem ezen a földön jár, hanem más síkon ízlelgeti az öröklét gondolatát. A szeme sarkából figyelte, készen állva a segítségnyújtásra, ha szükség lenne rá.
– Anyuka, vegyél föl, kérlek, én már nem bírok tovább menni!
Magda megsimogatta az arcát, ő pedig gyengéden megfogta a kezét, és visszasimogatta. Aztán elszenderült. Ez jó, gondolta Magda. Az alvás a legjobb orvosság.
Délután Magda a szobaorvos ajtaján kopogtatott. Elmondta neki, hogy Trudi néni alig evett valamit a reggeliből, az ebédhez hozzá sem nyúlt. És néha félrebeszél. Az orvos belenézett a néni kórlapjába.
– Pedig javulást látok. Délben már a vérnyomása is majdnem rendben volt. Azért megnézzük, tudunk-e valamit segíteni.
Szólt a nővérkének, és bementek a kettes kórterembe.
– Trudi néni, van valami panasza?
– Jól vagyok, lelkem, nincs semmi bajom.
Az orvos megvizsgálta, de mintha semmire sem jött volna rá.
– Nővérke, infúzióra kötjük Trudi nénit. Jöjjön, megbeszéljük!
Az infúziót is végigszenderegte. Utána mintha egy kicsit összeszedte volna magát, folyékonyan, sőt vidáman beszélt. De a vacsora megint kifogott rajta. Egy falatot sem tudott lenyelni.
Az osztály lassan elcsendesedett, a későn zuhanyozó páciensek is nyugovóra tértek. Trudi néni máskor ezekben az órákban volt elemében. Még szerencse, hogy ez csak kétágyas kórterem, mert más betegtársnak nem biztos, hogy ínyére lettek volna a késő esti csevegések. Magda kimondottan élvezte Trudi néni elbeszéléseit, ám ma csendben feküdt az ágyán. Magda sem bírt elaludni. A félhomályban őrködött halkan pihegő ágyszomszédja felett.
– Anyuka, mondjuk el az Őrangyalkámat! – szólalt meg Trudi szinte váratlanul. Magda felült az ágyán, és elkezdte a gyermekversikét:
– Őrangyalkám, szívből kérlek…
– …kérlek – suttogta Trudi néni.
– Bűntől, bajtól őrizzél meg! –
…őrizzél meg! – Életemben légy vezérem, halálomban állj mellettem! Ámen.
Magda nem tudatosította, mikor fogta meg Trudi néni kezét. Csak akkor vette észre, amikor a néni újra megszólalt:
– Látod, anyuka, így, hogy fogod a kezem, sokkal jobban bírok menni.
– Jól van, Trudikám! – mondta Magda, és szeméből forró könnyek peregtek alá. – Menjünk így, kéz a kézben!
Talán hívni kellene az orvost, vagy legalább a nővért. De az ösztönei azt súgták, többet tesz azzal, ha csak fogja az idős asszony kezét. Csendben teltek a lassú percek. Később Trudi néni gyenge kézszorítása engedett, majd karja elernyedt, az ágyra hullott. Alig hallhatóan szólt még egyszer:
– Anyuka…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.