Éva és Mari régebben ugyanazon a munkahelyen dolgoztak. Eléggé eltérő a jellemük, mégis gyorsan összebarátkoztak, a közös munkának köszönhetően. Mari később munkahelyet változtatott, de továbbra is kapcsolatban maradtak. Leginkább telefonon keresték egymást, de olykor egy kávézóba is beültek, névnap és születésnap alkalmából pedig együtt ebédeltek valamelyik vendéglőben. Most már mindketten nyugdíjasok. Egyiküknek sincs családja, így aztán jólesik időnként találkozni, cseverészni egy kicsit, habár Mari már-már terhesnek tartja barátnője bogarait. Ezek valójában régebben is megvoltak, de akkoriban könnyebben el tudta viselni őket. Az idő haladtával azonban egyre nehezebben tűri Éva bolondériáit, fura hozzáállását a dolgokhoz. De dicséretére legyen mondva – mármint Mariéra –, igyekszik lenyelni a békát, és nem kötekedik vele, hiszen tudja, hogy úgyis felesleges lenne. Éva mindig felülteti őt, ő meg hagyja magát behúzni a csőbe. Tudja, hogy nem kellene komolyan vennie ezeket a tréfákat, mégis bosszankodik miattuk. Egyszer Éva azzal hozta ki a sodrából, hogy azt mondta neki: „Én már láttalak téged részegen!” Erre csakis azt felehette: „Engem ugyan nem!” Mert hiszen ő a szalonspiccnél sohasem jutott tovább. Bezzeg Éva! Ő viszont nem átallotta azt állítani, hogy látta Marit részegen! Nagy vita kerekedett ebből, egy időre a kapcsolatuk is megszakadt, legalábbis Mari sokáig nem állt szóba Évával. És csak amikor elmondta egy munkatársának az esetet, az nagyot nevetett, és megmagyarázta Marinak, hogy ha Éva részeg volt, és úgy látta Marit, akkor igenis részegen látta őt. És csodálkozott, hogy Mari nem ismeri ezt a kétértelmű beugratást.
Néhány éve azt találták ki, hogy ünnepnapjuk alkalmából kölcsönösen megvendégelik egymást, mindig az ünnepelt kívánalma szerint. Ma Évának van születésnapja, és bár tombol a nyár, szilveszteri húsos káposztát kért Maritól. Olyat, amilyet az egész világon csak Mari tud főzni! Az asztal megterítve, a porcelánok csillognak-villognak, ahogy a poharak és az evőeszközök is. Már csak a csengetés van hátra. Mert igaz, hogy mindkettőnek van kulcsa a másik lakásához – sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség –, de az ünnepek alkalmával az ünnepelt mindig csöngetéssel érkezik barátnőjéhez. Ajándékot már rég nem vásárolnak egymásnak, csak egy szép, de nem hivalkodó virágcsokrot. Igazából a kívánság szerint készített ebéd az ajándék, beleértve az elengedhetetlen desszertet is, ami pedig mindig meglepetés.
A megbeszélt időben meg is szólal a csengő, Éva megérkezett. Mari kedélyesen betessékeli a nappaliba. Mindjárt neki is foghatnak az ünneplésnek.
– A legjobbkor érkeztél, éppen megfőtt a káposztaleves, sok-sok hússal, ahogy te szereted – mondja Mari.
– És ahogy csak te tudod elkészíteni! – így Éva.
Asztalhoz ülnek, koccintanak a behűtött pezsgővel, jön a felköszöntés, kezdődhet a buli. Vagyis a lakmározás. Mari egy kicsit zavarba jön, mert nem tett az asztalra kenyeret a káposztához. Ő maga – kalóriás megfontolásból – kenyér nélkül eszi, és igaz, hogy mostanáig Éva is úgy fogyasztotta, de szilveszterkor azt mondta, hogy ehhez az ételhez nagyon kívánkozik a kenyér, és már van annyi éves, hogy fütyüljön a vonalaira.
– Bocsáss meg, Évám, megfeledkeztem a kenyérről.
– Ugyan, hagyjad, kenyér nélkül is jó lesz – hárít Éva.
– De szilveszterkor kenyérrel etted…
– Az szilveszterkor volt. Semmi gond, meg lehet enni kenyér nélkül is.
Marit nem igazán győzték meg Éva szavai, hiszen nem egyértelmű elutasítást tartalmaznak. Ezért újra próbálkozik:
– Azért csak behozom a konyhából. Tudom, hogy te kenyérrel szereted. Kiflim is van. Inkább azt hozzak?
– Nem muszáj – mondja Éva, és a karját elkapva visszahúzza Marit a székére.
– Mi az, hogy nem muszáj? Azt mondd, hogy adjak-e, vagy se!
– Mondtam, hogy nem muszáj.
– Ne őrjíts, csak annyit mondj: igen, vagy nem!
– Már mondtam: nem muszáj.
– Tudom, hogy nem muszáj, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy kérsz-e kenyeret, vagy nem! – Mari már sajnálja, hogy indulatosan mondta ki ezeket a szavakat. Hiába fogadkozott, hogy nem hagyja magát kizökkenteni, mindig ez történik. Persze Éva teljes nyugalommal felel:
– Kérlek, ne kapd fel úgy a vizet… – és nevetve teszi hozzá: – Téged már az infarktus kerülget.
– Csodálkozol? Amikor nem tudsz egyértelmű választ adni egy egyszerű kérdésre!
– Dehogynem. Csak kérdezz nyugodtan.
– Akkor hát adjak a káposztához kenyeret, vagy ne adjak?
– Nem muszáj – feleli Éva huncut mosollyal. Mari pedig gyöngyöző homlokát törölgetve kiviharzik a konyhába.
– Nesze, itt van a kenyér is, meg a kifli is. De nem muszáj enned!
– Ha már ideraktad, mégiscsak eszem belőle.
Csendben folyik a falatozás, bár igaz, hogy Mari az indulattól alig bír lenyelni néhány kanállal. Időbe telik, amíg lehiggad. Amikor behozza a desszertet, a somlói galuskát, Éva nem győz áradozni:
– Nahát, tiramisut készítettél? – De Mari résen áll: csak egy enyhén szemrehányó tekintetet vet Évára, jelezve, hogy kifogta a szelet a vitorlájából, ezúttal nem hagyja magát kizökkenteni. Visszamegy a konyhába, elindítja a kávéfőzőgépet. Az előbb nagyon igyekezett, hogy ne kérdezze meg Évától, kér-e kávét. Az esedékes választól szinte megborzong. Csak szó nélkül elé teszi, közben kistányérokra rendezi a somlóit.
– Már a kávét is lefőzted? – ujjong Éva. – Igazán nem kellett volna! De ha már megvan, elfogyasztom.
Mari lemondóan nézi a kávéscsészéket, és csak azt mondja magában: Nyugi, hisz tudod, ez csak Éva, a legjobb – ámbár hóbortos, olykor bosszantó, máskor az őrületbe kergető, de mégiscsak az egyetlen igazi – barátnőd.
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.