Éva és Mari régebben ugyanazon a munkahelyen dolgoztak. Eléggé eltérő a jellemük, mégis gyorsan összebarátkoztak, a közös munkának köszönhetően. Mari később munkahelyet változtatott, de továbbra is kapcsolatban maradtak. Leginkább telefonon keresték egymást, de olykor egy kávézóba is beültek, névnap és születésnap alkalmából pedig együtt ebédeltek valamelyik vendéglőben. Most már mindketten nyugdíjasok. Egyiküknek sincs családja, így aztán jólesik időnként találkozni, cseverészni egy kicsit, habár Mari már-már terhesnek tartja barátnője bogarait. Ezek valójában régebben is megvoltak, de akkoriban könnyebben el tudta viselni őket. Az idő haladtával azonban egyre nehezebben tűri Éva bolondériáit, fura hozzáállását a dolgokhoz. De dicséretére legyen mondva – mármint Mariéra –, igyekszik lenyelni a békát, és nem kötekedik vele, hiszen tudja, hogy úgyis felesleges lenne. Éva mindig felülteti őt, ő meg hagyja magát behúzni a csőbe. Tudja, hogy nem kellene komolyan vennie ezeket a tréfákat, mégis bosszankodik miattuk. Egyszer Éva azzal hozta ki a sodrából, hogy azt mondta neki: „Én már láttalak téged részegen!” Erre csakis azt felehette: „Engem ugyan nem!” Mert hiszen ő a szalonspiccnél sohasem jutott tovább. Bezzeg Éva! Ő viszont nem átallotta azt állítani, hogy látta Marit részegen! Nagy vita kerekedett ebből, egy időre a kapcsolatuk is megszakadt, legalábbis Mari sokáig nem állt szóba Évával. És csak amikor elmondta egy munkatársának az esetet, az nagyot nevetett, és megmagyarázta Marinak, hogy ha Éva részeg volt, és úgy látta Marit, akkor igenis részegen látta őt. És csodálkozott, hogy Mari nem ismeri ezt a kétértelmű beugratást.
Néhány éve azt találták ki, hogy ünnepnapjuk alkalmából kölcsönösen megvendégelik egymást, mindig az ünnepelt kívánalma szerint. Ma Évának van születésnapja, és bár tombol a nyár, szilveszteri húsos káposztát kért Maritól. Olyat, amilyet az egész világon csak Mari tud főzni! Az asztal megterítve, a porcelánok csillognak-villognak, ahogy a poharak és az evőeszközök is. Már csak a csengetés van hátra. Mert igaz, hogy mindkettőnek van kulcsa a másik lakásához – sose lehet tudni, mikor lesz rá szükség –, de az ünnepek alkalmával az ünnepelt mindig csöngetéssel érkezik barátnőjéhez. Ajándékot már rég nem vásárolnak egymásnak, csak egy szép, de nem hivalkodó virágcsokrot. Igazából a kívánság szerint készített ebéd az ajándék, beleértve az elengedhetetlen desszertet is, ami pedig mindig meglepetés.
A megbeszélt időben meg is szólal a csengő, Éva megérkezett. Mari kedélyesen betessékeli a nappaliba. Mindjárt neki is foghatnak az ünneplésnek.
– A legjobbkor érkeztél, éppen megfőtt a káposztaleves, sok-sok hússal, ahogy te szereted – mondja Mari.
– És ahogy csak te tudod elkészíteni! – így Éva.
Asztalhoz ülnek, koccintanak a behűtött pezsgővel, jön a felköszöntés, kezdődhet a buli. Vagyis a lakmározás. Mari egy kicsit zavarba jön, mert nem tett az asztalra kenyeret a káposztához. Ő maga – kalóriás megfontolásból – kenyér nélkül eszi, és igaz, hogy mostanáig Éva is úgy fogyasztotta, de szilveszterkor azt mondta, hogy ehhez az ételhez nagyon kívánkozik a kenyér, és már van annyi éves, hogy fütyüljön a vonalaira.
– Bocsáss meg, Évám, megfeledkeztem a kenyérről.
– Ugyan, hagyjad, kenyér nélkül is jó lesz – hárít Éva.
– De szilveszterkor kenyérrel etted…
– Az szilveszterkor volt. Semmi gond, meg lehet enni kenyér nélkül is.
Marit nem igazán győzték meg Éva szavai, hiszen nem egyértelmű elutasítást tartalmaznak. Ezért újra próbálkozik:
– Azért csak behozom a konyhából. Tudom, hogy te kenyérrel szereted. Kiflim is van. Inkább azt hozzak?
– Nem muszáj – mondja Éva, és a karját elkapva visszahúzza Marit a székére.
– Mi az, hogy nem muszáj? Azt mondd, hogy adjak-e, vagy se!
– Mondtam, hogy nem muszáj.
– Ne őrjíts, csak annyit mondj: igen, vagy nem!
– Már mondtam: nem muszáj.
– Tudom, hogy nem muszáj, de nem ez a lényeg, hanem az, hogy kérsz-e kenyeret, vagy nem! – Mari már sajnálja, hogy indulatosan mondta ki ezeket a szavakat. Hiába fogadkozott, hogy nem hagyja magát kizökkenteni, mindig ez történik. Persze Éva teljes nyugalommal felel:
– Kérlek, ne kapd fel úgy a vizet… – és nevetve teszi hozzá: – Téged már az infarktus kerülget.
– Csodálkozol? Amikor nem tudsz egyértelmű választ adni egy egyszerű kérdésre!
– Dehogynem. Csak kérdezz nyugodtan.
– Akkor hát adjak a káposztához kenyeret, vagy ne adjak?
– Nem muszáj – feleli Éva huncut mosollyal. Mari pedig gyöngyöző homlokát törölgetve kiviharzik a konyhába.
– Nesze, itt van a kenyér is, meg a kifli is. De nem muszáj enned!
– Ha már ideraktad, mégiscsak eszem belőle.
Csendben folyik a falatozás, bár igaz, hogy Mari az indulattól alig bír lenyelni néhány kanállal. Időbe telik, amíg lehiggad. Amikor behozza a desszertet, a somlói galuskát, Éva nem győz áradozni:
– Nahát, tiramisut készítettél? – De Mari résen áll: csak egy enyhén szemrehányó tekintetet vet Évára, jelezve, hogy kifogta a szelet a vitorlájából, ezúttal nem hagyja magát kizökkenteni. Visszamegy a konyhába, elindítja a kávéfőzőgépet. Az előbb nagyon igyekezett, hogy ne kérdezze meg Évától, kér-e kávét. Az esedékes választól szinte megborzong. Csak szó nélkül elé teszi, közben kistányérokra rendezi a somlóit.
– Már a kávét is lefőzted? – ujjong Éva. – Igazán nem kellett volna! De ha már megvan, elfogyasztom.
Mari lemondóan nézi a kávéscsészéket, és csak azt mondja magában: Nyugi, hisz tudod, ez csak Éva, a legjobb – ámbár hóbortos, olykor bosszantó, máskor az őrületbe kergető, de mégiscsak az egyetlen igazi – barátnőd.
A szeretetszkenner kíméletlen őszinteséggel tárta az emberek elé ingyen és bérmentve a valóságot. Volt olyan, aki valóban betegen jött az SZTK-ba, de a szereretszkenner úgy beolvasott neki, hogy inkább eloldalgott, és öngyógyításba kezdett. Egyszer Kiss Jolán hallotta, amint hajnalban Molnár igazgató úrnak is megmondta a magáét.
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.