– Gyerekkorodban kezdtél citerázni, így mára több évtizedes citerás múlt van a hátad mögött.
– Így van, harminckilenc éve citerázom, vagyis lassan már negyven, és harminc éve lesz, hogy a Sarló zenekart vezetem. Nem a Sarlóban kezdtem annak idején, hanem az égisze alatt működő kis citerazenekarban, a kortársaimmal együtt. Ma már Libárdi József barátommal csak ketten vagyunk a régiek közül a zenekarban, a többiek sajnos lemorzsolódtak. A zenekar összetétele gyakran változott, jöttek, mentek az újak, a kezdők, akiket kineveltünk. Az én két gyermekem is tagja az ötvenéves zenekarnak, de a két testvérem is citerázott egykoron. Egészen addig foglalkoztam fiatalokkal, ameddig Nyárasdon laktam, de miután Dunaszerdahelyre költöztem, más munkahelyen dolgoztam, erre már nem volt lehetőségem.
– Miről ismerhető fel egyegy tehetség, vagy egyáltalán felismerhető-e?
– Sajnos, soha nem voltunk abban a helyzetben, hogy válogassunk. Azokkal dolgoztunk, akik hozzánk fordultak, hogy a népzene felé próbáljuk terelni őket. A szerencse nem mindig hullott az ölünkbe, de azért olyan is volt bőven. Minden attól függött, hogy a gyereknek milyen adottságai voltak, és szerencsére, aki eljött hozzánk, annak már volt valamiféle vonzalma a népzenéhez, népi hagyományokhoz. A lényeg, hogy önként jöttek, önként vállalták, hogy citerázni tanulnak. A sors fintora azonban, hogy sokszor, amikor már feljutottak egy magasabb szintre, abbahagyták, mert közbejött például a katonai szolgálat, s amikor leszereltek, már egyéb okok miatt nem tudtak visszajönni, a lányok pedig férjhez mentek, gyereket szültek.
– Mennyire van ma igény a citeraszóra?
– Volt egy hullámvölgy, de most ismét fellendülőben van a népzene és a népzenei hagyományok iránti igény. Nagyon szűken behatárolható körről beszélünk. Hogy mire gondolok? Arra, hogy az ügyes képességű gyerekeket az iskolákban vagy szavalni viszik, meg focizni, vagy a számtalan verseny valamelyikére. Azokat a gyerekeket, akik minden újra fogékonyak, és ugye, gyerekkorban döntik el, melyik irányba indulnak el. A rendezvényeken, megmérettetéseken egyértelműen látszik, hogy az embereket érdekli a népzene, a citeraszó, a rendezvényszervezők is előszeretettel hívják a zenekarokat különböző fellépésekre.
– Mi teszi különlegessé a citerát a többi húros hangszerhez viszonyítva?
– Az teszi különlegessé, hogy a citera tipikusan magyar, állandó fejlődés alatt lévő népi hangszer, amiben óriási lehetőségek vannak. S mivel fejlődés alatt van, új típusú hangszerek jelennek meg, s ezekkel a hangszerekkel már más népek népzenéjét is lehet játszani. Olyan fejlődési szintre jutott, hogy az egyes művek előadásakor virtuóz dolgokat is ki lehet hozni belőle. Ezáltal válik egyedülállóvá. S mivel részesei lehetünk a hangszer fejlődésének, egy más jellegű stílust, egy más irányzatot játszunk, olyat, amelyik a fiatalok számára is attraktívabbá válik. Ezek a típusú zenélési technikák viszont már igényelnek bizonyos fokú zenei képzettséget is. A citerások többsége nem kottaolvasó, és nemcsak a Felvidéken, hanem Magyarországon sem. A zenekarok tagjait a fejlődés arra készteti, hogy meghallgassák a parasztzenekarokat, hogy a kontra hogyan szólal meg, vagy, hogy is van a bőgőfutam, de nemcsak citerán, hanem más hangszeren is hallgassák meg azt a zenét, amit játszani szeretnének.
– Milyen a kapcsolatotok a felvidéki citerazenekarokkal?
– Nagyon szűk család a felvidéki citerazenekarok családja, olyan 30-40 működő zenekar van. Ezt azért tudom, mert a Szlovákiai Magyar Művelődési Intézet külső munkatársaként tartom a kapcsolatot a zenekarokkal. Annak idején az akkori igazgatóval, Huszár Lászlóval átvettük a citeratalálkozók szervezését. Ebben az évben már 25. alkalommal rendezzük meg az országos találkozót, ahol felvidéki citerások mutatják be a zenéjüket. Annak idején a százdi citerazenekar ötlete volt a találkozó megszervezése, így első alkalommal Százd község adta a helyszínt, majd egyezség született, hogy évente rendszeresen megrendezzük más-más helyszínen. Így mindenkihez el tudjuk vinni a citerazenét, jobban megismerjük egymást, a környezetet, amelyben élnek, ahol gyakorolnak.
– Egy idő után azonban adódtak problémák is, ha jól tudom...
– Olyan 6-7 évig működött is szépen, majd egyre nehezebb anyagi helyzetbe kerültek a zenekarok, nem tudták finanszírozni a találkozókkal járó kiadásokat. Huszár László, mint a művelődési intézet igazgatója, azzal az ötlettel állt elől, hogy mi lenne, ha mi vállalnánk magunkra az irányítást központilag. Vállalta azt is, hogy az anyagi hátteret megpróbálja biztosítani pályázatokon keresztül, engem pedig megbízott azzal, hogy tartsam a kapcsolatot a zenekarokkal, vagyis vállaljam a szervezést. Olyan rendszert kezdtünk kiépíteni, amelyben képzések, népzenei táborok szerveződtek. Szakembereket hívtunk Magyarországról, akik foglalkoztak egyes csoportokkal. Ez a mai napig így működik, Huszár László halála után is. A neves hodosi citerás, Patócs Lajos emlékére díjat is alapítottak a hodosiak. Nem az adott teljesítményért díjazunk, hanem a hosszútávú munkának a gyümölcsét értékeljük. A Patócs Lajos-díjra mindig a hodosi polgármester kéri a javaslatot a szakmai zsűritől. 15 éven keresztül Fesztivál-díjat is osztottunk, fontos elismerésnek számított a zenekarok életében.
– A Felvidéken nagyon jól ismernek benneteket, de mi a helyzet külföldön?
– Magyarország az alap, rengeteg felkérésünk van, a táboraink is ott zajlanak. Az anyaországban a citerázást egyetemi szinten is oktatják, sokkal nagyobb hagyománya, létjogosultsága van, mint nálunk. Ha igazi szakembereket akarunk keresni, vagy hangszerkészítőket, akkor mindenképpen Magyarországra megyünk. Ezáltal a fellépéseink számos része is ott zajlik, vagy Szlovéniában, Erdélyben, Csehországban is.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2024. áprilisi számában)
„Nincs túl nagy igény a versre…” – állítja Z. Németh István, a márciusban Magyar Arany Érdemkereszttel kitüntetett felvidéki költő. S talán az idézett sornak köszönhető mindaz, ami a beszélgetésünk egyik alappillérévé vált: a versalkotás mint létélmény, illetve a fiatal pályakezdő írók, költők mentorálása is fontos szerepet játszik a szerzői életpálya kialakulásában. Z. Németh István már harmadikos korában megmutatta verseit tanítónőjének, ekkor pedig el is döntötte, költő lesz belőle. Azóta persze írt már prózaszövegeket, meséket, és a rejtvényszerkesztés sem áll távol tőle.
„Szerintem a mai körülmények között nehezen elkerülhető, hogy az ember ne magas szellemi felkészültséggel fogjon hozzá a versíráshoz” – mondja Gál János, amikor a versírás mögött megbúvó szakmai képzettségről kérdezem. Ő maga is csupán 18 éves kora után, verstant tanulva és különféle műhelyeket látogatva kezdte el érezni, hogy végre megérkezett a felkészülési folyamat startvonalára.
Szeder Réka 1996-ban született Budapesten, és biológiát tanult a Szegedi Egyetemen. Emellett már fiatalon elkezdett írni: első kötete, mely a jóval fiatalabb nőket kitartó férfiakról és a közvéleményt megosztó Puncs társkereső oldalról szól, 2018-ban jelent meg Puncsapuk címen. 2021-ben ezt egy verseskötet, a Sziszüphé követte, majd idén egy regény, a Mi majd másképp, amely rendhagyó családregény: három generáció történetét, kisebb-nagyobb vétségeit, rossz mintáit írja le. A jelen interjúban erről a kötetről beszélgettünk.
„A gondolkodást előre gyártott ideológiával helyettesítik. A vallás hanyatlik, Kreonok győznek és az Antigonék veszíteni látszanak, az erkölcs relativizálódik, az esztétikai érzék a béka segge alatt van” – mondja az idén, március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett Kötter Tamás író, ügyvéd, aki novellái nagy részében a látszatvalóságra épülő felső tízezer mindennapjait tárja olvasói elé.
Több mint százhúsz emlékezetes produkció rendezője, többszörös színházalapító és színidirektor. Komárom város és szülőfaluja, Csilizradvány díszpolgára, a kassai Thália Színház és az egri Gárdonyi Géza Színház örökös tagja, a Színház és Filmművészeti Egyetem rendezői aranydiplomása. A kassai Thália Színház alapítója, a Komáromi Jókai Színház névadója, Kecskeméten az első stúdiószínház alapítója, a felvidéki magyar színjátszásnak, a Márai-művek színrevitelének legjelentősebb alakja.
„Minden magyarban mélyen gyökerezik a lengyelbarátság. Akiben nincs meg ez az érzés – nem magyar.” – idézi Varga Béla plébános szavait Cséby Géza író, költő. A műfordító a lengyel kultúra iránti vonzalmát édesanyjának és lengyel nagymamájának köszönheti. Cséby Géza 2019 márciusától a Lengyel Köztársaság tiszteletbeli konzulja Keszthelyen. 2007 óta minden év március 23-án ünnepeljük a lengyel–magyar barátság napját – ennek apropóján beszélgettünk a két nemzet különleges, több évszázadot áthidaló kapcsolatáról.
B. Mihály Csilla kezdetben grafikát és szobrászatot tanult, később elvégezte az óvó-tanítóképzőt, végül pedig Kolozsváron, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán végzett vallás-néprajz szakon. Élete középpontjában mégis valahogy mindig, még az említett időszakokban is, az alkotás állt.
Igen, bár törekszem a kétlakiságra. Hiányzik Csík, a család, az otthoni barátaim, a nyugis tempó. De Prágában is imádok lenni, rengeteget tanultam magamról abban a városban. Inspirál, mert mindig történik valami, csodaszép, és közben egy picit mindig idegen, így rá tudok nézni az ottani életemre kívülről is.
„Alkotói energiát, amolyan Red Bull-szerű szárnyakat ad, és persze feladatot és felelősséget, hogy kezdjek is ezzel valamit” – fogalmazott a március 14-én József Attila-díjjal kitüntetett Bálint Tamás költő. A közgazdász végzettségű szerző gyerekkora óta ír verseket, több nagyvárosban élt, köztük Kolozsváron, ahol rendszeresen hallgatta a bölcsészettudományi kar óráit is. Az egykori Előretolt Helyőrség irodalmi kör tagjával az egyetemi éveiről, a kötött versformákról, de még az udvarlási szokásokról is beszélgettünk.
„Az író komoly ember, abszolút társadalomképes, tud érvényesen beszélgetni egy polgármesterrel, a költő viszont bohóc. Ezzel nem tudok mit csinálni. Bár lehet, hogy titkon nagyon tetszik” – fogalmazott Szálinger Balázs költő. A keszthelyi szerzőnek az írás – a pályakezdése idején – nem egy reflektált dolog volt az életében, mint mondja, csak írt, és kész.