Teliholdas nyári este volt. Izgatottan várta szerelme, Lamia érkezését. Azt mondta, tízre itt lesz. Mindig pontosan érkezik. Már csak néhány perc van hátra. Lamia, Lamia… Milyen szép név! De csak az édesanyja hívja így, na meg mostanában Ákos. Azóta, hogy a lány elárulta neki, hogy ő igazából nem is Lilla, ez csak az irataiban áll. Másnak nem szabad tudnia, ez a kettőjük titka, illetve hármuké.
Nemsokára meghallotta, ahogy Lamia – szokásához híven – az ajtót kaparássza. Sohasem csaptak zajt, a lány csendesen osont be a takaros házba. A szomszédok nem tudhatják meg, hogy itt járt, mert elmondanák Ákos anyjának, aki kijelentette, hogy a fia csak a holttestén keresztül kötheti össze az életét ezzel a némberrel. Nem értette, miért lett olyan felindult az édesanyja, amikor megtudta, hogy együtt járnak Lamiával. De az anya nem adott magyarázatot. Ő azonban érezte, hogy valós oka lehet a tiltásra, ám nem tudott rájönni, mi lehet az.
– Gyere, szerelmem, drága mindenem! – így fogadta a lányt, aki azonnal elolvadt a kedves szavaktól, s már az ajtóban kezdte lehullatni ruhadarabjait. Alig bírtak eljutni Ákos szobájáig. Az ő keze és lába, sőt egész bensője is reszketett a vágytól, hangja kissé rekedtes volt, ahogy duruzsolt Lamia fülébe. Megpróbálta lelassítani mozdulatait, nehogy megriassza. Puha simogatással kezdte a szerelmeskedést, de perceken belül már nem tudta ellenőrzés alatt tartani a vágyat, hogy mindenestül összefonódjanak, eggyé váljanak. Lamia hasonlóképpen érzett. Hagyta magát elragadni testestől-lelkestől, és semmire sem gondolt Ákoson kívül. Ő sem akart mást, csak egyesülni vele.
Csak olyankor tarthatnak ilyen meghitt pásztorórákat, amikor Ákos édesanyja éjszakai ügyeletes a kórházban. Szerencsére időnként beugrik a kisgyermekes kolléganők helyett is, így nem sok idő telik el két nász között.
– Lamia, Lamia… Nagyon szép a neved – folytatta Ákos a becézést. – Miért nem így kereszteltek, ha az édesanyádnak ez a név tetszik inkább.
– Nem tudom, sose kérdeztem, ő meg sose mondta.
– Az én Lamiám! – suttogta a férfi, és forró csókokkal illette a lány nyakát, arcát. Lamia ilyenkor már nem kívánta a babusgatást. A beteljesülés után békességre, csendre vágyott. Többször is mondta ezt szerelmének, de ő mindig megfeledkezett erről, persze nem csoda, hiszen a kedvese iránti vágy tovább munkálkodott benne.
– Főzök egy teát – javasolta Lamia.
– Az jó lesz, de hagyd, megfőzöm én.
– Nem, nem – erősködött Lamia. – Hadd főzzem én. – Kiment a konyhába, bekapcsolta a vízforralót, és két csészét készített a tálcára. Kitépett egy hajszálat fekete bozontjából, s beletette a férfi csészéjébe, a teafilter alá. Leöntötte forró vízzel, majd a magáét is. Várt egy-két percet, utána kihalászta a hosszú hajszálat, és a blúza zsebébe rejtette. Ezt az édesanyjától tudja: így láncolhatja magához a férfit, akit szeret. Ha a férfi megissza a hajfőzetet, minden akadály ellenére is egymáséi lesznek. Sok mindent tanult az édesanyjától, háziasságot, rendszeretetet, szorgalmat is. Az ő édesanyja talán a falu legtisztább asszonya. Rendben tartja a házat, az udvart, a kertet, szeret főzni, jókat sütni. Ezt mind megtanította egyetlen lányának is, hogy az is megkapja az elismerést a férjétől és annak családjától, ahogy ő is lépten-nyomon megkapja. A kertészetben dolgozik, ott is dicsérik ügyességéért és jó természetéért. Lányának szebb jövőt kívánt: leérettségiztette, majd egyetemre küldte. Jövőre végez, közgazdász lesz. A kertészet irodájában is dolgozhat, de akár a városban is elhelyezkedhet.
– Miért jobb a tea, ha te főzöd? – mélázott Ákos.
– Mert a lelkemet is beletettem – felelte Lamia, és alig észrevehetően megrezzent a szempillája. – Egyszerre szürcsölgették, ki-ki a maga teáját. Jólesett a forró folyadék, kicsit háttérbe szorította a vérük forróságát.
Ákos nem tudott szótlanul ülni az asztalnál. Nem csoda, hiszen annyi mondanivalója van!
– Szeretlek, Lamia. Nem tudnék nélküled élni… – Csak közhelyek jutottak eszébe, ezért inkább elhallgatott. Közben más gondolatok is jártak a fejében. – Már régebben is meg akartam kérdezni, de sosincs rá idő: nem tudod, igazából mi lehet az oka, hogy anyám váltig el akar tiltani tőled?
– Te nem tudod? Hiszen mindenki tudja!
– Nem, fogalmam sincs – felelte Ákos, és a lány szavaira szorongás fogta el. Hogyhogy mindenki tudja, csak éppen ő nem? Balsejtelme támadt. – Na, mondd hát el!
– Régi keletű história. Szüleink ifjúkorából való – kezdett Lamia a számára jól ismert történetbe. – Az édesanyád annak idején az én édesapámmal járt együtt. De a sors közbeszólt, anyám képében. Édesapám beleszeretett, és otthagyta édesanyádat. Ő nehezen heverte ki a csalódást. Kígyót, békát kiáltott a szüleimre. Azt terjesztette, hogy édesanyám megigézte, megbabonázta édesapámat, csak így tudta megszerezni magának. – Itt elhallgatott, mert félt, hogy megbántja Ákost. De ha már elkezdte, folytatnia kellett. – Pedig az csak egy igazi szerelem volt, semmi más. Egymásnak teremtette őket az Isten. Ahogy minket is. Később édesanyád is férjhez ment, de hisz ezt már tudod. Anyámékat elátkozta, hogy ne születhessen gyermekük. Nem tudom, mennyire fog az ilyen átok, de én csak a házasságuk hetedik évében születtem. A szüleim jól élnek, igaz, itt is voltak gondok, a nagymamám, apám édesanyja útjukba állt. Nem akarta, hogy összeházasodjanak. De édesapám nem engedett. Azt mondta, otthagyja a szülői házat, nem érdekli, ha kitagadják, akkor is elveszi azt, akit szeret.
Ákos kiérezte a lány hangjából a célzást, hogy neki is a sarkára kellene állnia. De ez nem ilyen egyszerű. Hogyan ellenkezzen szegény özvegy édesanyjával, akinek a kisebbik fia külföldön él, egyedül ő maradt itt támaszául, vigaszként. Ezen már régóta töpreng. De azon is, hogyha nem cselekszik, akkor így élheti le az életét, örökké az anyja szoknyáján ülve, szerelem, társ nélkül. Már sokszor fontolóra vette, hogy szembeszegül az anyjával. Hosszú percekig gondolkozott: ha tiltakozna is, előbb-utóbb majd csak megbékélne. Vagy tényleg hagyja itt, költözzön el tőle? Nem, ez túl durva lenne. Meg kell őt győznie, majd csak belátja, hogy nem állhat kettőjük közé. Ha mégsem segít a szép szó, akkor elköltözik.
– Jó, hogy elmondtad – szólalt meg végre. – Apád példáját fogom követni. Nem maradhatok itt örökké. Holnap megmondom anyámnak, hogy megőrülök érted, meghalok nélküled, ha nem leszünk egymáséi, elemésztem magam… Csak te kellesz, senki más.
Lamia a faliórára pillantott. Mindjárt fél tizenkettő. Akkor még van egy félórájuk. Puhán végignyúlt az ágyon, Ákos követte. A hold olyan fényesen világította be a szobát, hogy mindent tisztán láttak, még a szemük ragyogását is. Nem tudtak betelni egymással…
– Most már mennem kell – szólt a lány.
– Maradj még!
– Ha beszélsz édesanyáddal, talán többé nem kell elválnunk egymástól.
– A kertek alatt mész?
– Igen, mint mindig, arra a legbiztonságosabb.
– Hazakísérlek. Most már nem érdekel, hogy meglátnak, és elmondják neki.
– Először beszélj vele! Ma még egyedül megyek haza. – Felöltözött, búcsúzólul hevesen megölelte Ákost, és kilépett az udvarra. Csendes suhogással ért a kert végébe.
A nagy diófa tövében felpattant seprűjére, és hazafelé röpült.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.