Teliholdas nyári este volt. Izgatottan várta szerelme, Lamia érkezését. Azt mondta, tízre itt lesz. Mindig pontosan érkezik. Már csak néhány perc van hátra. Lamia, Lamia… Milyen szép név! De csak az édesanyja hívja így, na meg mostanában Ákos. Azóta, hogy a lány elárulta neki, hogy ő igazából nem is Lilla, ez csak az irataiban áll. Másnak nem szabad tudnia, ez a kettőjük titka, illetve hármuké.
Nemsokára meghallotta, ahogy Lamia – szokásához híven – az ajtót kaparássza. Sohasem csaptak zajt, a lány csendesen osont be a takaros házba. A szomszédok nem tudhatják meg, hogy itt járt, mert elmondanák Ákos anyjának, aki kijelentette, hogy a fia csak a holttestén keresztül kötheti össze az életét ezzel a némberrel. Nem értette, miért lett olyan felindult az édesanyja, amikor megtudta, hogy együtt járnak Lamiával. De az anya nem adott magyarázatot. Ő azonban érezte, hogy valós oka lehet a tiltásra, ám nem tudott rájönni, mi lehet az.
– Gyere, szerelmem, drága mindenem! – így fogadta a lányt, aki azonnal elolvadt a kedves szavaktól, s már az ajtóban kezdte lehullatni ruhadarabjait. Alig bírtak eljutni Ákos szobájáig. Az ő keze és lába, sőt egész bensője is reszketett a vágytól, hangja kissé rekedtes volt, ahogy duruzsolt Lamia fülébe. Megpróbálta lelassítani mozdulatait, nehogy megriassza. Puha simogatással kezdte a szerelmeskedést, de perceken belül már nem tudta ellenőrzés alatt tartani a vágyat, hogy mindenestül összefonódjanak, eggyé váljanak. Lamia hasonlóképpen érzett. Hagyta magát elragadni testestől-lelkestől, és semmire sem gondolt Ákoson kívül. Ő sem akart mást, csak egyesülni vele.
Csak olyankor tarthatnak ilyen meghitt pásztorórákat, amikor Ákos édesanyja éjszakai ügyeletes a kórházban. Szerencsére időnként beugrik a kisgyermekes kolléganők helyett is, így nem sok idő telik el két nász között.
– Lamia, Lamia… Nagyon szép a neved – folytatta Ákos a becézést. – Miért nem így kereszteltek, ha az édesanyádnak ez a név tetszik inkább.
– Nem tudom, sose kérdeztem, ő meg sose mondta.
– Az én Lamiám! – suttogta a férfi, és forró csókokkal illette a lány nyakát, arcát. Lamia ilyenkor már nem kívánta a babusgatást. A beteljesülés után békességre, csendre vágyott. Többször is mondta ezt szerelmének, de ő mindig megfeledkezett erről, persze nem csoda, hiszen a kedvese iránti vágy tovább munkálkodott benne.
– Főzök egy teát – javasolta Lamia.
– Az jó lesz, de hagyd, megfőzöm én.
– Nem, nem – erősködött Lamia. – Hadd főzzem én. – Kiment a konyhába, bekapcsolta a vízforralót, és két csészét készített a tálcára. Kitépett egy hajszálat fekete bozontjából, s beletette a férfi csészéjébe, a teafilter alá. Leöntötte forró vízzel, majd a magáét is. Várt egy-két percet, utána kihalászta a hosszú hajszálat, és a blúza zsebébe rejtette. Ezt az édesanyjától tudja: így láncolhatja magához a férfit, akit szeret. Ha a férfi megissza a hajfőzetet, minden akadály ellenére is egymáséi lesznek. Sok mindent tanult az édesanyjától, háziasságot, rendszeretetet, szorgalmat is. Az ő édesanyja talán a falu legtisztább asszonya. Rendben tartja a házat, az udvart, a kertet, szeret főzni, jókat sütni. Ezt mind megtanította egyetlen lányának is, hogy az is megkapja az elismerést a férjétől és annak családjától, ahogy ő is lépten-nyomon megkapja. A kertészetben dolgozik, ott is dicsérik ügyességéért és jó természetéért. Lányának szebb jövőt kívánt: leérettségiztette, majd egyetemre küldte. Jövőre végez, közgazdász lesz. A kertészet irodájában is dolgozhat, de akár a városban is elhelyezkedhet.
– Miért jobb a tea, ha te főzöd? – mélázott Ákos.
– Mert a lelkemet is beletettem – felelte Lamia, és alig észrevehetően megrezzent a szempillája. – Egyszerre szürcsölgették, ki-ki a maga teáját. Jólesett a forró folyadék, kicsit háttérbe szorította a vérük forróságát.
Ákos nem tudott szótlanul ülni az asztalnál. Nem csoda, hiszen annyi mondanivalója van!
– Szeretlek, Lamia. Nem tudnék nélküled élni… – Csak közhelyek jutottak eszébe, ezért inkább elhallgatott. Közben más gondolatok is jártak a fejében. – Már régebben is meg akartam kérdezni, de sosincs rá idő: nem tudod, igazából mi lehet az oka, hogy anyám váltig el akar tiltani tőled?
– Te nem tudod? Hiszen mindenki tudja!
– Nem, fogalmam sincs – felelte Ákos, és a lány szavaira szorongás fogta el. Hogyhogy mindenki tudja, csak éppen ő nem? Balsejtelme támadt. – Na, mondd hát el!
– Régi keletű história. Szüleink ifjúkorából való – kezdett Lamia a számára jól ismert történetbe. – Az édesanyád annak idején az én édesapámmal járt együtt. De a sors közbeszólt, anyám képében. Édesapám beleszeretett, és otthagyta édesanyádat. Ő nehezen heverte ki a csalódást. Kígyót, békát kiáltott a szüleimre. Azt terjesztette, hogy édesanyám megigézte, megbabonázta édesapámat, csak így tudta megszerezni magának. – Itt elhallgatott, mert félt, hogy megbántja Ákost. De ha már elkezdte, folytatnia kellett. – Pedig az csak egy igazi szerelem volt, semmi más. Egymásnak teremtette őket az Isten. Ahogy minket is. Később édesanyád is férjhez ment, de hisz ezt már tudod. Anyámékat elátkozta, hogy ne születhessen gyermekük. Nem tudom, mennyire fog az ilyen átok, de én csak a házasságuk hetedik évében születtem. A szüleim jól élnek, igaz, itt is voltak gondok, a nagymamám, apám édesanyja útjukba állt. Nem akarta, hogy összeházasodjanak. De édesapám nem engedett. Azt mondta, otthagyja a szülői házat, nem érdekli, ha kitagadják, akkor is elveszi azt, akit szeret.
Ákos kiérezte a lány hangjából a célzást, hogy neki is a sarkára kellene állnia. De ez nem ilyen egyszerű. Hogyan ellenkezzen szegény özvegy édesanyjával, akinek a kisebbik fia külföldön él, egyedül ő maradt itt támaszául, vigaszként. Ezen már régóta töpreng. De azon is, hogyha nem cselekszik, akkor így élheti le az életét, örökké az anyja szoknyáján ülve, szerelem, társ nélkül. Már sokszor fontolóra vette, hogy szembeszegül az anyjával. Hosszú percekig gondolkozott: ha tiltakozna is, előbb-utóbb majd csak megbékélne. Vagy tényleg hagyja itt, költözzön el tőle? Nem, ez túl durva lenne. Meg kell őt győznie, majd csak belátja, hogy nem állhat kettőjük közé. Ha mégsem segít a szép szó, akkor elköltözik.
– Jó, hogy elmondtad – szólalt meg végre. – Apád példáját fogom követni. Nem maradhatok itt örökké. Holnap megmondom anyámnak, hogy megőrülök érted, meghalok nélküled, ha nem leszünk egymáséi, elemésztem magam… Csak te kellesz, senki más.
Lamia a faliórára pillantott. Mindjárt fél tizenkettő. Akkor még van egy félórájuk. Puhán végignyúlt az ágyon, Ákos követte. A hold olyan fényesen világította be a szobát, hogy mindent tisztán láttak, még a szemük ragyogását is. Nem tudtak betelni egymással…
– Most már mennem kell – szólt a lány.
– Maradj még!
– Ha beszélsz édesanyáddal, talán többé nem kell elválnunk egymástól.
– A kertek alatt mész?
– Igen, mint mindig, arra a legbiztonságosabb.
– Hazakísérlek. Most már nem érdekel, hogy meglátnak, és elmondják neki.
– Először beszélj vele! Ma még egyedül megyek haza. – Felöltözött, búcsúzólul hevesen megölelte Ákost, és kilépett az udvarra. Csendes suhogással ért a kert végébe.
A nagy diófa tövében felpattant seprűjére, és hazafelé röpült.
