Fiala Ilona: Mi a nevem?

2021. március 21., 08:19
Csáki Róbert: Esti fürdő (Olaj, vászon, 30 × 30 cm, 2002)

Soha többé! – ez volt Anita reakciója. Férje már vagy hatodszor kiáltott a fürdőszobából:

– Gyere, mosd meg a hátam!

De hiába. Anita nem mozdult. Nem, nem, és nem! Csak ennyit mondott magában. Közben összegezte az elmúlt évek idevágó mozzanatait. Több mint tíz éve házasok, az még testvérek között is minimum háromezerhatszáz hátmosás. És akkor még nem számította bele azt a jó három évet, amit együtt éltek le azelőtt, hogy egybekeltek volna. Minden áldott nap: mosd meg a hátam. Már-már úgy érezte, ez a neve. Mert ugye, a férje sose szólította a nevén. Jó, talán az elején. De később már megszólítás nélkül mondta a felszólító mondatot. Anitát kezdetben ez nem zavarta. Szívesen szappanozta és dörzsölte a megtermett férfi hátát. Kacskaringós utakat rajzolt a habokba, majd vízszintes és függőleges csíkokat, a bordáin bukdácsolt, a gerincén botladozott… Ő nagyokat nyögdécselt a keze alatt. Élvezte a rögtönzött masszázst, jólesett neki élettársa apró, de erős kezének kellemes dögönyözése. A legelső alkalom után rögtön másnap is kérte a figyelmességet, és annyira rákapott, hogy azóta minden este elvárja.

Anita megelégelte, hogy a masszőr szerepét játssza. Ő sose kérte férjét, hogy mossa meg a hátát. Nem is tudja, miért. De ha nem kérte az elején, később már valahogy furcsának találta volna, hogy egyszer csak eszébe jutott. De úgy rémlik, mégis egyezkedett vele egy alkalommal. Hátmosás közben mondta a férjének: aztán majd te is megmosod az én hátamat. Igen, volt egy ilyen eset. De mire ő a kádba került, a férje elaludt.

Maga sem tudja, mi ütött belé, hogy most nem rohant a fürdőszobába. Eddig sem volt ínyére ez az esti rítus, de most egyszeriben kővé dermedt, amikor meghallotta a hívást. Nem mozdult. Csak ült a tévé előtt, föl sem fogta, mit adnak, a gondolataiba mélyedt.

A gyerekek már alszanak. Az jó. Végre nyugalom van a házban. Férje még legalább fél óráig áztatja magát, s ha szerencséje van, többször nem hívja már. Ha igen, hát pechje van. Ezentúl nincs simogatás, nincs dörzsölés, locsolás. Elég volt! Több mint tíz év, mindent összevetve majdnem tizennégy. Naponta legalább tíz perc. Leszámítva azt a néhány napot, amikor elfelejtett hazajönni, és azt mondta, bent alszik a munkahelyén, a sarokkanapén, amelyet a vendégeknek tartanak fenn. Ez négy éve történt. Akkor Anitának meg se fordult a fejében, hogy férje palira veszi. Még sajnálta is, hogy az új megrendelés miatt annyit kell túlóráznia. Biztonságos programot kellett kidolgoznia a csapatával együtt az egyik bank számára. Arról sem tudott, hogy a bankoknak megvan a maguk IT-s csapata, külsősökkel csak ritkán dolgoznak. A biztonsági programozást sosem bízzák kívülállókra. Szegény Péter, legalább lenne váltóruhája. Olyan kényes a tisztaságra. És attól kezdve ott lapult Péter fiókjában egy tiszta alsó és zokni, a szekrényében egy tiszta ing – a biztonság kedvéért, hátha megint bent kellene maradnia. Adódott is néhány nap, amikor a táskájában hozta haza az előző napi ruhát, és újat kért tartalékba. Anita szorgalmasan bepakolta a fehérneműt, mosott, vasalt, csomagolt…

Akkortájt történt, hogy egyik alkalommal, amikor Péter kimaradt egy éjszakára, másnap a régi ruhájában jött haza a munkahelyéről. Anita furcsállotta: talán annyi ideje sem volt, hogy lezuhanyozzon és átöltözzék? Ez nem rá vall. Kérdésére a férj bárgyún nézett magán végig.

– Hát, valahogy nem jutott az eszembe… – hebegte. Anita pedig elnevette magát.

– Rosszabb vagy, mint valami öreg professzor – mondta.

– Nem tudom, mi lenne veled nélkülem.

A férj elégedetten nyugtázta, hogy feleségének sejtése sincs róla, hol töltötte az elmúlt pár éjszakát. Hálásan pillantott gondos feleségére, és meg is toldotta egy-két rögtönzött dicsérő szóval: – Mindig is tudtam, hogy téged kell elvennem, hogy veled lesz tökéletes az életem.

Anita valahogy a zsigereiben érezte, hogy ezek a mézes-mázas szavak felettébb mesterkéltek. Férje gyakran alkalmazott ilyen szótárt, de eddig nem zavarta őt a szavak tartalma. Akkor azonban nagyon. És teljesen váratlanul, szinte a semmiből hallotta újra férje szavait, amelyeket a nászéjszakájukon mondott ki. Nem volt az igazi nászéjszaka, hiszen több mint három éve éltek már együtt, és csaknem félidős terhes volt, amire megtartották az esküvőt. De férje, aki ragaszkodott a romantikus (ő talán azt hitte) megnyilvánulásokhoz, az esküvőt követő éjszakán magához vonta az arát, mélyen a szemébe nézett, és könnyes szemmel azt mondta: – Ha egyszer képes lennél megcsalni, akkor ahhoz is legyen erőd, hogy itt hagyj!

Anitának az jutott az eszébe: miféle marhaság ez, miért kellene, hogy megcsaljalak? Akkor teljesen úgy gondolta, hogy hűtlenségről az ő esetükben szó sem lehet. Magából indult ki, de férjéről is így vélekedett. Látta, hogy ő válaszra vár. De hát mit lehet erre válaszolni?

– Nem mondasz semmit? – kérdezte az újdonsült férj, miközben kémlelő tekintettel méricskélte az ifiasszonyt.

– Mit mondhatnék?

– Arra felelj, meg tudnál-e csalni? Ha igen, itt kell, hogy hagyj! Örökre, mindörökre.

Micsoda szavak! Szavak, szavak… – gondolta magában Anita. De tudta, Péter addig nyaggatja őt, amíg nem válaszol.

– Jól van, rendben – mondta.

– Mi van rendben? – kérdezett vissza Péter, és mint ilyenkor szokta, most is erősen ráncolta a homlokát. – Hogy megcsalsz?

– Dehogy! Csak az, hogy ha majd netán megcsallak, akkor el is hagylak. Jó lesz így?

Péternek újra könnyek szöktek a szemébe, és elégedetten nyugtázta, hogy a nászéjszakájukon ilyen szépen megbeszélték kettőjük dolgát. Anita pedig arra gondolt, hogy ezt Péter valamilyen regényben olvashatta, vagy valamelyik rokonlelkű nagybátyja mesélte neki egykori érzelemdús esetét.

Akkor, négy évvel ezelőtt akaratlanul is ez a kis jelenet jutott az eszébe, és hiába igyekezett elhessegetni, nem tudott szabadulni attól az agyában kivetített képtől. Több napon át rágódott ezeken a szavakon, és nem tudta, mire vélje a múltból előtörő emléket. Nem foszlányokban jött elő a kis történet, hanem teljes egészében, az elejétől a végéig. És a díszletet is látta maga körül. A levetett menyasszonyi ruhát, a fehér szandált, amely alaposan feltörte a lábát, vőlegénye ruháit, a szék támláján szépen elsimított nadrágot és zakót, a vakítóan fehér inget, a nyakkendőt… Három vagy négy napig foglalkoztatták ezek a gondolatok. Nem sokkal ezután, amikor az esti teendőit látta el – a második, féléves kisfiát készítette alváshoz –, ismét rázúdultak a nászéjszakán elhangzott mondatok. Mindkét gyermekét elrendezte, és amikor ők már elégedetten szuszogtak az ágyukban, férjéhez fordult. Az éppen a megmaradt kenyerével törölgette a tányérjáról a gulyás levét: egy cseppet sem hagyna kárba veszni, olyan ízletes, senki se főz így, mint ez az Anita. Meg is kellene neki mondani. Igen, majd egy megfelelő alkalommal megmondja neki…

– Emlékszel, mit mondtál nekem a nászéjszakánkon?

Péter meglepődött az asszony szavain:

– Nem tudom, mire gondolsz, több mindent is mondtam.

– Arra gondolok, amikor azt mondtad, ha egyszer képes lennék megcsalni téged, akkor ahhoz is legyen erőm, hogy itt hagyjalak.

Péter kezében megállt a gulyáslével átitatott kenyérdarab. A lé visszacsöpögött a tányérra – arra még a legforróbb helyzetekben is vigyázott, hogy ne folyjon végig a karján, ne csöppenjen a nadrágjára vagy a pulóverére. Kereste a megfelelő választ. Közben azon törte a fejét, hogyan szerezhetett Anita tudomást a kapcsolatáról.

– Kérdeztem valamit! – sürgette a felesége. S már nem lehetett kétséges, hogy mindent tud, kár is tagadnia.

– Tényleg azt akarod, hogy elmenjek?

Anita kimeresztette a szemét. Úgy érezte, mintha egy kalapáccsal fejbe vágnák, és a kalapácsütés azt süvítené: na, végre, hogy megértetted!

Jó néhány hétbe beletelt, amíg Péter elhitette Anitával, hogy csak egy szerencsétlen félrelépésről van szó – úgy látszik, erre a helyzetre a nagybácsi nem adott útmutatást. Viharos hetek voltak ezek. Anita azt hitte, rászakad az ég. Nem bírta megemészteni, hogy a férje kikezdett valakivel. De valójában nem akarta, hogy gyermekei apja tényleg elköltözzék. Azt ugyan nem tudta, képes lesz-e vele ugyanúgy élni, mint azelőtt, s bár nem ment könnyen, de egy idő múlva megbocsátott neki. Továbbra is ellátta háziasszonyi teendőit, főzött, mosott, vasalt, takarított. A munkahelyén is helytállt, ahogy egy ügyes nőtől az elvárható. Csak tartalék fehérneműt nem csomagolt neki többé.

Minden arra vall, Péter soha többé nem futott más szoknya után. Tényleg hálás volt, hogy neje nem dobta ki otthonról, örült, hogy ilyen könnyen megúszta. Azóta az eset óta egyre inkább kivette a részét a házimunkából is. De az esti hátmosást azután is mindennap megkövetelte.

Ma este azonban nem került rá sor.

– Mi van, miért nem jöttél megmosni a hátamat? Fáj a kezed? – és valóban örült volna, ha ez lenne az oka a mulasztásnak.

– Hozzám szóltál? – kérdezte a felesége csendesen.

– Hogyhogy hozzád, hát persze hogy hozzád.

– És én ki vagyok?

– Mi az, hogy ki vagy? – kérdezett vissza Péter a homlokát ráncolva, de azért egy kicsit visszavett a hangerőből. Rosszat sejtett.

– Úgy értem, van nekem nevem is, vagy csak úgy hívnak: Mosd meg a hátam?

 Jaj, ne izélj már, mi bajod van megint?

Anita ebben a pillanatban döntött: elválik. Nem mérlegelt, nem latolgatott, nem fontolgatott. Nem magyarázkodott, nem egyezkedett. De nem is tágított.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)

Legfrissebb hírek
Legnézettebb
2021. július 31., 07:00
2021. augusztus 03., 08:33