Aggaszt engem ez a Jolán. Már másfél éve, hogy Józsija meghalt, és még mindig gyászolja. Pedig nem érdemli meg, nem volt jó férje. Vagy talán éppen ezt gyászolná? Nem is a férjét, hanem saját magát? Gyászolja a bánattal, megbántással teli életét? Vigasztalnom kell őt. Engem is ő vigasztalt, amikor szegény Lacim elköltözött a túlvilágra. De én nem siránkoztam évekig. Igaz, jóval fiatalabbak voltunk, amikor ő munkabalesetet szenvedett. Három napon belül meghalt. Még nem volt negyvenöt. Nekem a gyerekekre kellett gondolnom, az egyik érettségizett, a másik ott akarta hagyni az egyetemet, a harmadik meg éppen az általánost végezte. Volt is mit csinálnom! Nem engedhettem meg magamnak, hogy levert legyek, nem én szorultam pátyolgatásra, hanem beléjük kellett lelket vernem. Azért időnként én is el-elszontyolodtam. Olyankor Jolán volt a támaszom. Mindig fel tudott rázni a letargiából. Azzal is biztatott, hogy még találhatok magamnak valakit. Kezdetben nem vágytam férfitársaságra, de amikor a gyerekek talpra álltak, és szép lassan el is szállingóztak otthonról, nagyon magányos lettem. Csoda, hogy összeadtam magam olyan férfiakkal, akik érdeklődtek irántam? Nem volt sok kapcsolatom, de annyi éppen elég, hogy a falu a szájára vegyen. Csak Jolán állt mellettem. Ha tudta volna, hogy Józsija is beállt a pasijaim sorába! De volt eszünk, nem a falu szeme láttára csináltuk. Szépen felutaztunk Pozsonyba, kivettünk egy szobát egy jobb szállodában, és az egész hétvégét ott töltöttük. Moziba, színházba jártunk, sétálgattunk a belvárosban. Addig, amíg meg nem untuk egymást. Azért nem egyszerű három napig összezárva egy idegennel. Néhány ilyen együtt töltött hétvége után véget ért a nagy szerelem. Nem is tudta meg senki. Különben hozzám is eljutott volna a híresztelés. Sok barátnőm és rokonom van a faluban…
– Jolikám, megjöttem. Mit csinálsz, mit főzöl?
– Zöldséglevest és palacsintát. Péntek van, tudod, én nem eszem pénteken húst. Ámbár máskor is egyre inkább kerülöm a húsos étket. Valahogy jobban ízlenek a tésztafélék, a főzelékeket is leginkább csak tükörtojással vagy főtt tojással fogyasztom, vagy legszívesebben csak úgy, magában. Úgy látszik, öregségemre vegetáriánus leszek.
– Miféle öregségről beszélsz? Még hatvan sem vagy! – válaszolom nevetve, és örülök, hogy ilyen beszédes kedvében találtam. Isten ments, hogy ezt megmondanám neki, nem akarom rávezetni a búskomorságra. – Én meg folyton húst ennék. Húst hússal. Pedig idősebb vagyok nálad. Ez nem a koron múlik, embere válogatja. – Igyekszem sokat fecsegni, nehogy sor kerüljön Jolán búslakodásának megvitatására, a régi sérelmek felemlegetésére. – Mindennap eszem húst. Van, hogy csak egyszer, de néha a reggelim, az ebédem és a vacsorám is húsos étel. Hát aztán! Mit nekem az egészséges életmód, én akkor érzem jól magam, ha jól megtömöm a hasam hússal. – Ezen jót nevetünk. Helyes, így kell. Nevetgélni, szórakozni. Minek az a nagy búbánat.
– Gyere, ebédelj velem! – invitál Jolán.
– Most ebédeltem, mielőtt idejöttem. De azért egy palacsintával el tudok bánni. – Vígan falatozzuk a frissen készült finomságot – túrós palacsinta csokiöntettel. Így az igazi. Na még egy lekvárosat! Ezzel is megbirkózunk.
Jolán viszont egyre hallgatagabb. A homloka elborul, a szeme ködössé válik.
– Tegnap éjjel megint rosszul aludtam. Majdnem az egész éjszakát átvirrasztottam – kezdi a régi nótát. Úgy látszik, elsiettem a bizakodást. Nem tudok mit mondani, de úgyis mindegy, ha el akarja mondani aggályait, hát el is mondja. Nekem csak az a dolgom, hogy meghallgassam. – Megint Józsival vitatkoztam. Sehogy sem tudom megbocsátani a nőügyeit. Ha legalább gyerekeink lennének! Azokkal más gondolatokra jutnék, biztos lenne mindig valami megvitatnivalónk.
– Ugyan, Jolikám, ez nem ilyen egyszerű. Láthatod, én mire mentem a gyerekeimmel. Ahány van, annyifelé él a nagyvilágban. Alig láthatom az unokáimat. Nem mondom, gyakran felhívnak, néha-néha meglátogatnak, de aztán megint megy mindenki a maga útján.
– De már az is nagyon jó lehet, hogy gondolhatsz rájuk. Én kire gondoljak? Csak Józsimra gondolhatok. De nem tudok jóban gondolni rá. Mindig csak az forog a fejemben, hogy más asszonyok után futott, én nem voltam elég neki.
– Egyszerűen nagyigényű volt. Vannak ilyen férfiak. Erről talán ő maga sem tehetett – próbálom mentegetni Józsit haló poraiban.
– Attól rettegtem mindig, hogy valaki mással gyereke lesz, és akkor elhagy engem. Tudtuk, hogy nem én vagyok a hibás, kivizsgáltattuk magunkat. Én rendben voltam. Nála volt a hiba. Mégis féltem, hogy mással esetleg sikerülhet neki. De úgy látszik, nem. Mert az ilyesmi gyorsan kitudódik, én viszont semmiféle gyerekről nem tudok. Csak a forró véréről. Azt nem bírtam lehűteni. Másoknál kereste az enyhülést. Ezzel nagyon bántott. Majdnem elemésztett a bánat, ha egy kis szünet után megint talált magának valakit.
– De hát nem is volt annyi nőismerőse, ahogy te lefested.
– Folyton csak erre gondolok, ezen rágódom. Mindig attól féltem, hogy más nők jobbak nálam, és egyszer rászánja magát, hogy otthagyjon egy ilyen jobb nőért. Rettegtem, hogy elhagy. Pedig sohase mondta, hogy nem vagyok jó neki. Ha együtt voltunk, mégiscsak jól megvoltunk egymással.
– Na látod, erre gondolj. A szép emlékekre. Ne emészd magad amiatt, ami keserűséget okoz. Gondolj arra, hogy felépítettétek ezt a szép házat. Hogy mennyit utaztatok, gyönyörű helyeket jártatok be. És hogy Józsi milyen figyelmes volt hozzád, elhalmozott szebbnél szebb ajándékokkal. Leste a gondolataidat, mivel is lephetne meg. Erre gondolj!
– Én igyekszem – feleli Jolán könnyes szemmel. – De mondd, miért nem vagyok rá képes? Miért, vajon miért?
Álltunk a téren, mint egy hadsereg, mint a halálra ítéltek hadserege. Előző életeink alapján kiválasztották a legelvetemültebb személyeket, paradicsomszagú lével lefújták őket. Mintha azok örültek is volna, hogy frissítőt kapnak a hamuval takart testükre. Tudták, hogy itt úgysem lehet enni. Az illat valami szépre emlékeztetett mindannyiunkat.
Caprara, császári tábornok, Felső-Magyarország parancsnoka ostromgyűrűbe fogta Munkácsot. Az ágyúk átmenetileg elhallgattak: Caprara Zrínyi Ilona válaszára várva fel s alá járkált vezéri sátrában. Időnként megállt a sátor szélesre tárt bejáratában, onnan kémlelte a füves síkságot, amely a tábor és a vár közt zöldellt: felbukkan-e a futár alakja, s milyen válasszal érkezik?
Szeptember nyolcadika van. Anna ma lenne tizennégy. Hosszú, szőke haja lenne, mint nekem, gyakorlott mozdulattal fogná össze lófarokba, az egész copfon végigsimítva húzná a mellkasára, idegesen készülődne a gimibe, pufogva, hogy miért nem keltettem fel, magára mérgesen, miért nézett a legjobb barátnőjével éjfélig filmet.
Egy sámlin ül a nappaliban. Azon, amin faragott kis mókusok vannak. Még a fiának vette, amikor kicsi volt, de nem tetszett neki. Ha ránézett, azonnal sírni kezdett. Onnantól kezdve csak az anyja használta. Mindig ezen ült, hogy alacsonyabban lehessen, közel a szőnyeghez, ahol a fia járni tanult, és ahol fakockákból építkezett. Ahol kimondta a legelső szavakat.
A buszállomáson nyugodtan várakozott. Tudta, hogy itt, az egyetemi város sarkán, ahova annyi, de annyi autóbusz tart, két, számára alkalmas autóbusz is megáll. A kilences és a tizenegyes. Az már gondba ejtette, lesz-e, aki a nehéz bevásárlókocsiját beemeli a buszba. Olyan magasak azok a lépcsők!
Amikor megláttam a márványba vésett feliratot, majdnem elröhögtem magam, de azért visszafogtam, elvégre most előtted állok, illetve fölötted, vagy inkább rajtad, épp a gyomrod tájékán. Habár neked már nincs is gyomrod. Mikor is haltál meg? Igen, annak már három éve. Emlékszel, milyen sokat jártunk ide?
Még csak száz lépés, és ott van, Stefan számolta minden egyes lépését, amit a színháztól egészen eddig, a város másik feléig tett. Mindig ugyanazon az útvonalon jött, most mégis sűrűn hátrapillantott a válla felett, mintha valaki követné, de az nem lehet, hiszen odafigyelt, mindig odafigyel.
– Hát ennyi volt – mormolom magam elé. Nem szól, csak vállat von, majd az asztalon áthajolva gyengéden kiemeli kezemből a benne tartott lapokat, s míg az elszámolásra várakozik, bűvészhez méltó ügyességgel kevergetni kezdi. Az asztalon heverő dámához nem nyúl, hagyja ott vesztegelni a zöld asztallapon, mintha babérkoszorúja lenne.
Tizenegyen állták körben a kutat és néztek bele, lefelé. Odalentről a barna hajú ifjú viszont felfelé bámult. Senki sem szólt egy szót sem, csak a szél hangja hallatszott, mintha üvegszilánkokat rezegtetne a sivatagban. És csupán nekem tűnt fel, hogy egyvalaki betonból készült kútgyűrűket látott, betonkávát.