Aggaszt engem ez a Jolán. Már másfél éve, hogy Józsija meghalt, és még mindig gyászolja. Pedig nem érdemli meg, nem volt jó férje. Vagy talán éppen ezt gyászolná? Nem is a férjét, hanem saját magát? Gyászolja a bánattal, megbántással teli életét? Vigasztalnom kell őt. Engem is ő vigasztalt, amikor szegény Lacim elköltözött a túlvilágra. De én nem siránkoztam évekig. Igaz, jóval fiatalabbak voltunk, amikor ő munkabalesetet szenvedett. Három napon belül meghalt. Még nem volt negyvenöt. Nekem a gyerekekre kellett gondolnom, az egyik érettségizett, a másik ott akarta hagyni az egyetemet, a harmadik meg éppen az általánost végezte. Volt is mit csinálnom! Nem engedhettem meg magamnak, hogy levert legyek, nem én szorultam pátyolgatásra, hanem beléjük kellett lelket vernem. Azért időnként én is el-elszontyolodtam. Olyankor Jolán volt a támaszom. Mindig fel tudott rázni a letargiából. Azzal is biztatott, hogy még találhatok magamnak valakit. Kezdetben nem vágytam férfitársaságra, de amikor a gyerekek talpra álltak, és szép lassan el is szállingóztak otthonról, nagyon magányos lettem. Csoda, hogy összeadtam magam olyan férfiakkal, akik érdeklődtek irántam? Nem volt sok kapcsolatom, de annyi éppen elég, hogy a falu a szájára vegyen. Csak Jolán állt mellettem. Ha tudta volna, hogy Józsija is beállt a pasijaim sorába! De volt eszünk, nem a falu szeme láttára csináltuk. Szépen felutaztunk Pozsonyba, kivettünk egy szobát egy jobb szállodában, és az egész hétvégét ott töltöttük. Moziba, színházba jártunk, sétálgattunk a belvárosban. Addig, amíg meg nem untuk egymást. Azért nem egyszerű három napig összezárva egy idegennel. Néhány ilyen együtt töltött hétvége után véget ért a nagy szerelem. Nem is tudta meg senki. Különben hozzám is eljutott volna a híresztelés. Sok barátnőm és rokonom van a faluban…
– Jolikám, megjöttem. Mit csinálsz, mit főzöl?
– Zöldséglevest és palacsintát. Péntek van, tudod, én nem eszem pénteken húst. Ámbár máskor is egyre inkább kerülöm a húsos étket. Valahogy jobban ízlenek a tésztafélék, a főzelékeket is leginkább csak tükörtojással vagy főtt tojással fogyasztom, vagy legszívesebben csak úgy, magában. Úgy látszik, öregségemre vegetáriánus leszek.
– Miféle öregségről beszélsz? Még hatvan sem vagy! – válaszolom nevetve, és örülök, hogy ilyen beszédes kedvében találtam. Isten ments, hogy ezt megmondanám neki, nem akarom rávezetni a búskomorságra. – Én meg folyton húst ennék. Húst hússal. Pedig idősebb vagyok nálad. Ez nem a koron múlik, embere válogatja. – Igyekszem sokat fecsegni, nehogy sor kerüljön Jolán búslakodásának megvitatására, a régi sérelmek felemlegetésére. – Mindennap eszem húst. Van, hogy csak egyszer, de néha a reggelim, az ebédem és a vacsorám is húsos étel. Hát aztán! Mit nekem az egészséges életmód, én akkor érzem jól magam, ha jól megtömöm a hasam hússal. – Ezen jót nevetünk. Helyes, így kell. Nevetgélni, szórakozni. Minek az a nagy búbánat.
– Gyere, ebédelj velem! – invitál Jolán.
– Most ebédeltem, mielőtt idejöttem. De azért egy palacsintával el tudok bánni. – Vígan falatozzuk a frissen készült finomságot – túrós palacsinta csokiöntettel. Így az igazi. Na még egy lekvárosat! Ezzel is megbirkózunk.
Jolán viszont egyre hallgatagabb. A homloka elborul, a szeme ködössé válik.
– Tegnap éjjel megint rosszul aludtam. Majdnem az egész éjszakát átvirrasztottam – kezdi a régi nótát. Úgy látszik, elsiettem a bizakodást. Nem tudok mit mondani, de úgyis mindegy, ha el akarja mondani aggályait, hát el is mondja. Nekem csak az a dolgom, hogy meghallgassam. – Megint Józsival vitatkoztam. Sehogy sem tudom megbocsátani a nőügyeit. Ha legalább gyerekeink lennének! Azokkal más gondolatokra jutnék, biztos lenne mindig valami megvitatnivalónk.
– Ugyan, Jolikám, ez nem ilyen egyszerű. Láthatod, én mire mentem a gyerekeimmel. Ahány van, annyifelé él a nagyvilágban. Alig láthatom az unokáimat. Nem mondom, gyakran felhívnak, néha-néha meglátogatnak, de aztán megint megy mindenki a maga útján.
– De már az is nagyon jó lehet, hogy gondolhatsz rájuk. Én kire gondoljak? Csak Józsimra gondolhatok. De nem tudok jóban gondolni rá. Mindig csak az forog a fejemben, hogy más asszonyok után futott, én nem voltam elég neki.
– Egyszerűen nagyigényű volt. Vannak ilyen férfiak. Erről talán ő maga sem tehetett – próbálom mentegetni Józsit haló poraiban.
– Attól rettegtem mindig, hogy valaki mással gyereke lesz, és akkor elhagy engem. Tudtuk, hogy nem én vagyok a hibás, kivizsgáltattuk magunkat. Én rendben voltam. Nála volt a hiba. Mégis féltem, hogy mással esetleg sikerülhet neki. De úgy látszik, nem. Mert az ilyesmi gyorsan kitudódik, én viszont semmiféle gyerekről nem tudok. Csak a forró véréről. Azt nem bírtam lehűteni. Másoknál kereste az enyhülést. Ezzel nagyon bántott. Majdnem elemésztett a bánat, ha egy kis szünet után megint talált magának valakit.
– De hát nem is volt annyi nőismerőse, ahogy te lefested.
– Folyton csak erre gondolok, ezen rágódom. Mindig attól féltem, hogy más nők jobbak nálam, és egyszer rászánja magát, hogy otthagyjon egy ilyen jobb nőért. Rettegtem, hogy elhagy. Pedig sohase mondta, hogy nem vagyok jó neki. Ha együtt voltunk, mégiscsak jól megvoltunk egymással.
– Na látod, erre gondolj. A szép emlékekre. Ne emészd magad amiatt, ami keserűséget okoz. Gondolj arra, hogy felépítettétek ezt a szép házat. Hogy mennyit utaztatok, gyönyörű helyeket jártatok be. És hogy Józsi milyen figyelmes volt hozzád, elhalmozott szebbnél szebb ajándékokkal. Leste a gondolataidat, mivel is lephetne meg. Erre gondolj!
– Én igyekszem – feleli Jolán könnyes szemmel. – De mondd, miért nem vagyok rá képes? Miért, vajon miért?
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.