Szaporán szedte a lépcsőket, hogy mihamarabb felérjen a harmadikra, Zsófihoz. A lift a tizenkettediken állt, amikor belépett az előcsarnokba. Nem volt türelme megvárni, amíg leér a földszintre, ezért inkább a lépcsőházat választotta. Már futás közben előhalászta táskájából Zsófi lakásának a kulcsát, csoda, hogy nem bukott orra. Végre felért, lihegve kinyitotta az ajtót. Szerencsére Zsófi nem felejtette a kulcsot a zárban, ahogy néha előfordult vele. Pedig éppen azért cseréltek kulcsot, hogy bármikor bejussanak egymáshoz. Csak olyankor hagyták a zárban, ha a barátnői látogatás nem volt alkalmas, és már nem volt idő tudatni a másikkal. Ma megbeszélték, hogy a randevú után Kriszti mindenképpen eljön, akármilyen késő lesz is.
A folyosón lerúgta a szandálját, és már futott is a nappaliba, ahonnan a tévé képernyője és az asztali lámpa fénye szivárgott a szomszédos helyiségekbe.
– Nem fogod elhinni! Ilyen nincs! – harsogta a levegőt kapkodva. Mosolyából, hahotázó hanghordozásából és szélesre tárt karjaiból mindenképpen arra lehetett következtetni, hogy a randevú a vártnál is jobban sikerült. – Magam sem hiszem, pedig így van: megtaláltam az igazit! Nekem már a telefonbeszélgetés után is az volt az érzésem, hogy ő a nagy ő, de a személyes találkozás ezer százalékban erősítette meg a feltevésemet.
Zsófi félbeszakította: – Most ülj le szépen, fújd ki magad, igyál egy pohár vizet, és mesélj! – Rosszat sejtett. Ennyire jól nem sikerülhet egy randevú. Egy-két órányi ismerkedés után nem lehet valaki ennyire biztos a dolgában. Egyelőre nem mondott ellent, hiszen még nem ismeri a részleteket. De máris attól tartott, hogy neki kell majd kijózanítania Krisztit. Ő persze azzal fog érvelni, hogy bosszúból teszi, azért, mert leleplezte a legutóbbi kapcsolatát: Attilában, most már volt barátjában, aki legényembernek adta ki magát, Kriszti felismerte egyik munkatársának szomszédját. Kiderült, nem facér, hanem négy éve házasember, van egy kétéves kislánya, és él-hal – legalábbis a látszat szerint – a feleségéért. És nem Attilának, hanem Kázmérnak hívják. Zsófi csak alkalmi találkozgatásra kellett neki.
– Még tíz perc sem telt el azután, hogy elváltunk, már küldte is az esemest. Tudod, mit írt? Hogy máris hiányzom neki. És az benne a legjobb, hogy ez kölcsönös!
Zsófi alig hitt a fülének. Ezt az agyoncsépelt húzást régen ismerik, és mindig kinevették azokat a hapsikat, akik ezzel az olcsó trükkel próbálkoztak náluk.
– Ugye nem mondod komolyan, hogy ráharapsz az ilyen mézesmadzagra? – próbálkozott az észhez térítéssel.
– Tudtam, tudtam! Az első pillantásodból tudtam, hogy nem hiszel nekem és hogy megpróbálsz lebeszélni. Hát nem fog sikerülni!
– Nyugodj meg, semmi rossz szándék nincs bennem. Csak mondd szépen sorjában.
És Kriszti elmesélte a találkozást a megbeszélt helyen. Hogy azonnal ráismertek egymásra (igaz, előtte már küldtek magukról fényképet egymásnak, és azt is megbeszélték, mit fognak viselni). Hogy a srác mindjárt az elején bocsánatot kért, mert otthon felejtette a pénztárcáját, és sokat szabadkozott emiatt, sőt szégyenkezett, hogy most felelőtlennek látszik, pedig biz’ isten, ilyen még nem fordult vele elő. Csak most, mert annyira izgult. Igen, igen, ez is új az életében, még sohasem volt ennyire izgatott egy randevú előtt. De ez egy előjel volt – amikor meglátta Krisztit, máris hevesebben vert a szíve, mint bármikor azelőtt. Elárulta, hogy elege van a futó kalandokból, szeretne megállapodni, és érzi, hogy megtalálta azt, akit mostanáig keresett. Csak kellene hozzá egy jó kégli. Hogy Kriszti háromszobás lakást örökölt a nagyszüleitől? Akár holnap odaköltözne hozzá! Persze, nem akarja elsietni, ad neki időt, hogy ő is tisztában legyen az érzéseivel.
– Na várjunk csak! Neki nincs lakása? – kérdezett közbe Zsófi.
– Jaj, micsoda szőrszálhasogató vagy! Persze hogy van lakása, de otthagyta az exének. Tavaly váltak el. Hamarosan megkapja a lakás árának a felét, és akkor lesz egy csomó pénze. Most egy barátjánál lakik. Ezért is illik a képbe az én lakásom. Annyira egybevág minden, mint a fogaskerekek egy szerkezetben. Ez a véletlenek misztikus összejátszása. Szinte már hihetetlen.
– Mondj még valamit a hihetetlen véletlenekről, leszámítva, hogy a vacsorát neked kellett fizetned, pedig ő hívott meg.
– Ne légy undok! Lehetne például egy-két vagy akár három gyereke, ami jó kis kolonc lenne a kapcsolatunkban. Csakhogy ő gyermektelen. Nem is hiszed, mennyire megnyugodtam, amikor ezt elmondta. De képzeld, nagyon szereti a gyerekeket, és most már arról ábrándozik, hogy legyen saját gyerkőce. Szerintem ő is meghallotta, mekkorát dobbant erre a szívem, mert mondta is: látja rajtam, hogy nekem is ez a vágyam. Egy tündéri kislány vagy kisfiú. Vagy mindkettő. A szívemből beszélt. Azt is hozzátette, hogy mindenképpen rám kell hogy hasonlítsanak. Pontosan ilyen gyerekeket szeretne, mint én vagyok. És hogy szerinte biztosan nagyon jó anya lennék.
Zsófit végtelenül aggasztotta barátnője kétségbeesett naivitása. Lehetetlen, hogy ennyire hagyta magát elszédíteni. Attila, illetve Kázmér csak az ágyába akarta vinni Zsófit, pontosabban Zsófi ágyában akart kikötni, a magáéba vinni nagyobb kockázattal járt volna. De ez a hogyishívják Krisztihez akar költözni. Itt komolyabb bajok vannak.
– Kriszti, ugye nem egyeztetek meg, hogy máris hozzád költözik?
– Nem, ne félj, azért annál egy kicsit megfontoltabb vagyok.
– Ez megnyugtat, de megvallom, meglep, hogy ennyire belehabarodtál egyetlen este folyamán, hiszen nem mondhatod, hogy ismered.
– De, ismerem. Róla álmodozom már évek óta. Tudom, hogy minden szava igaz, hogy őszinte hozzám. Ezt valahogy megérzi az ember. Persze, irigyled a szerencsémet. Mert neked nem jött össze. És különben is, mire várjak? Mire számíthatok ennyi évesen? Semmi esélyem még egy ilyen találkozásra. Ez égi csoda, hidd el.
– Na jól van – próbált Zsófi higgadt maradni. – Először is beszélj halkabban, mert a ház már javában alszik. Mondta neked ez a pasi…
– Szabolcsnak hívják!
– Oké. Mondta neked ez a Szabolcs, hogy lenyűgözted a mosolyoddal?
– Hogyne, mondta, mert ez valóban igaz. Én nem vagyok olyan savanyú, mint te!
– Rendben. Azt is mondta, hogy a szépséged tükrözi a lelked tisztaságát, meg hogy mély benyomást tettél rá a jellemeddel?
– Kezdem azt hinni, hogy kihallgattál minket.
– Búcsúzáskor pedig elárulta, hogy ma este nem fog elaludni, ébren fog álmodni rólad.
– Te bepoloskáztál engem!
– Még egy dolog: nem ismételgette túl gyakran, hogy bocsáss meg, bocsánatot kérek, meg hogy sorry, sorry, drága…
– Hát, ahogy így mondod…
– Krisztina!
– Ne szólíts Krisztinának! Ilyenkor tudom, hogy valami gubanc van. De most az egyszer nem hallgatok rád. Hagyj békén, utálatos vagy! És irigy. Ez az oka mindennek. Hazamegyek.
– Hova mennél ilyen későn, megvetettem az ágyad a kisszobában.
– Elmegyek, és soha többé nem teszem be a lábam a lakásodba, most láttál utoljára! Felejts el! Mindjárt ki is törlöm a számodat a telefonomból. És felhívom Szabolcsot, hogy akár már holnap hozzám költözhet. Hidd el, hogy nagyon boldogok leszünk együtt! Te meg csak irigykedj, amennyi beléd fér! – Ezzel a kijárat felé vágtatott, fel sem húzta a szandálját, csak a kezébe kapta, s már futott is a lépcsők irányába. Zsófi tudta, hiába rohanna utána. Kulcsra zárta mögötte az ajtót, azután bekapcsolta a vízforralót.
Az első lépcsőfordulóban jött rá Krisztire a sírhatnék. Leült a kellemesen hideg kőre, és keservesen hullatta könnyeit. Aztán hosszasan és mélyen elgondolkodott. Majd visszabotorkált az ajtóig, s kinyitotta. Szerencsére Zsófi ezúttal sem hagyta a kulcsot a zárban.
