Fiala Ilona: Platinalakodalom

Pista bácsi bizonytalanul kémleli ágyából a plafonról lelógó lámpát. „Láttam ezt én már valamikor?” – kérdezgeti magától. Nem találja ismerősnek. Lehet, hogy valamelyik gyerekéhez jött látogatóba, ezért nem ismeri fel a lámpát. De kinél lehet? Nem emlékszik, hogy elment volna valamelyikhez.

– Na végre, hogy felébredtél! Nem akartam zajt csapni, inkább itt kuksolok a sarokban, de el fogok maradni a munkámmal. A te fene nagy alvásszereteted miatt – ezeket Margit néni, a neje mondja szemrehányóan, de Pista bácsi nem bánja, inkább megörül felesége jelenlétének.

– Jaj, Margitkám, hát te is itt vagy? Ez nagyon jó! Te biztos meg tudod mondani, hol vagyunk.

„Már megint kezdi – morgolódik Margit néni –, ez megy mindennap. Mindig el kell mondanom neki, hol vagyunk. Hát, ha én is ilyen szenilis leszek, inkább lőjenek le.” Kicsit el is szégyelli magát e miatt a gondolata miatt, de az az igazság, hogy nagyon fárasztó folyton ismételgetni ugyanazt. Főleg, hogy úgy sincs semmi értelme. Férje csak néhány percre fogja fel a valóságot, aztán megint visszaesik a szenilitás mélypontjára. Még szerencse, hogy neki jól fog az agya. Habár… Mostanában többször is előfordult vele, hogy naphosszat keresett valamit. Mire megtalálta volna, elfelejtette, mit is keresett. Most meg a csirke aggasztja. Biztosan tudja, hogy tegnap megvette a bontott csirkét, de a világért sem emlékszik, hová tette. A szekrényt már átkutatta, az asztal alá is benézett, de nincs sehol. A spájz meg, ahol a hűtőt tartják, szőrén-szálán eltűnt. Akkor most hogyan főzze meg a csirkepaprikást?

– Margitkám, segíts, kérlek, nem tudom, most feküdtem-e le, vagy most akarok fölkelni.

– Ember, ember! Most már minden reggel el fogod ezt játszani?

– Azt mondod, reggel, akkor hát fel kellene kelni.

– Úgy ám, én már meg is reggeliztem. – Margit itt eltűnődik. „De mit reggeliztem? És mikor készítettem el a reggelit, nem emlékszem. Főleg hogyan, ha a spájz felszívódott?” – Szinte beleszédül ebbe a gondolatba. Hogyan lehetséges mindez? Nem érti. Miközben próbálja csokorba szedni az elmúlt másfél-két óra eseményeit – amivel pedig nagyon nehezen boldogul –, beviharzik a szobába egy örökké vidám, kedvesen csacsogó nőszemély.

– Pista bácsi, nosza, ugrás ki az ágyból! Még a reggelijét sem ette meg. Mindjárt itt lesz az unokája, addig meg kell mosdani, felöltözni. Rajta, bal, jobb, bal, jobb… Várjon csak, hozom a járókeretet, szépen lemostam, letisztogattam, hogy ragyogjon az ünnepségre. Mindjárt itt vagyok.

– Margitkám, ki volt ez? És miféle ünnepségről beszél?

Margitka elmagyarázza, hogy ez az egyik gondozónő, a Marika, akit ők annyira szeretnek.

– Én is szeretem? – kérdezi a férje bambán. – Persze, ő a legkedvesebb mind közül. A többiek is aranyosak, de Marika a legédesebb. Nem emlékszel? Sokszor mondtad, hogy ilyen vidám és kedves asszonykát még sose láttál.

Marika behozza a fényesre csiszolt járókeretet, odakészíti Pista bácsi ágya mellé.

– És most szépen kimegyünk a mosdóba – mondja kedélyesen.

– Nekünk van mosdónk? – hitetlenkedik a bácsi.

– Hát persze! Tegnap is volt, tegnapelőtt is, meg ma is van. Oda járunk pisilni. Mellette a fürdőszoba, ott szoktunk zuhanyozni. Pista bácsi, emlékszik még – tegnap ismételgettük –, hogy hány éves?

– Kicsoda?

– Hát maga! – feleli Marika nevetve. Közben egy kiskanálnyi zabkását igyekszik a bácsi szájába juttatni.

– Huszonnyolc! – vágja ki a rezet az öregúr.

– Elég régen volt maga huszonnyolc éves. Most már kilencvenhét.

– Kilencvenhét! Margitkám, hallod ezt? Hát te mennyi vagy? – Margitka zavarba jön. Hol is van az a nagy rajzlap, amelyikre valamelyik gyerek felírta az idei fontos adatokat, az egész családjuk neveivel, életkorával együtt? Itt van. Az évszám alatt: Apuka kilencvenhét éves, anyuka kilencvenkettő. Itt vannak a többiek is. Például Zsófi lányuk, aki idén hetvenéves. Ezen megrökönyödik.

– Pistám, tudtad, hogy Zsófi idén már hetvenéves lesz? Jó öreg!

– Ki az a Zsófi? – értetlenkedik a férje.

– Pista bácsi, hát Zsófi a legidősebb lányuk! – próbál besegíteni Marika. Az öregember elgondolkodik. Valóban rémlik, hogy van egy Zsófi nevű lánya, sőt talán több lánya is van, csak nem emlékszik a nevükre. De olyan kellemetlen, ha mindent kérdezgetnie kell. Miért nem mondják maguktól? És mintha csak a gondolataiban olvasna, Margitka sorolni kezdi:

– Zsófi, Etus, Veronika. A fiunk meg Pista, mint te. Pista hatvanhárom éves – olvassa a rajzlapról.

– Ezek mind a mi gyerekeink?

– Bizony, Pista bácsi. És van tizenegy unokájuk és tizenhét dédunokájuk. Mind ott lesznek a holnapi ünnepségen, a platinalakodalmukon!

– Kinek a lakodalmáról beszél, Marika? Csak nem lagziba megyünk?

– De bizony, lagziba, és nem akármilyenbe. A maguk hetvenedik házassági évfordulóját fogják holnap ünnepelni. Ezt hívják platinalakodalomnak.

– Én nem megyek sehova! – kötekedik Pista bácsi.

– Nem is megy, mert viszik! – erősködik nevetve az ápolónő.

– Visznek? – kérdezi megadóan az öreg.

– Viszik bizony, Mercédesszel jön magukért az unokájuk.

 – A feleségével?

– Jaj, te szamár! – szól közbe a feleség. – Az egy autó.

Már-már nyelvén van, hogy megkérdezze: autója is van? De inkább hallgat, mert mindenért megszidja az asszony. Mire befejezi a reggelit, a tisztálkodást és az öltözködést, meg is érkezik az egyik fiúunoka – autóval. Az öregember felismeri:

– Nicsak, Gyula! – kiált fel.

– Hát felismertél, papa?

– Hogyne ismertelek volna fel – győzedelmeskedik a nagypapa. – Hát Irénke hogy van?

– Milyen Irénke?

– Hogyhogy milyen Irénke? Hát a feleséged!

– Apjuk? Te Gyula bátyáddal téveszted össze az unokádat! Bár igaz, nagyon hasonlítanak egymásra, és ő is Gyula.

– És Gyula bátyámmal mi van?

– Ő már vagy húsz éve meghalt – mondja Margit néni.

Bár ne mondta volna! Mert Pista bácsi mindannyiszor újra átéli szeretett bátyja halálának hírét. Most is sírni kezd.

– Ti azt akarjátok, hogy lagziba menjek, amikor a testvérbátyám meghalt? Hogy tudnék ezzel a tudattal mulatni a lagziban? Hát nincs nektek Istenetek? Ő volt a védelmezőm, istápolóm, amikor az édesapánk meghalt, ő faragott belőlem embert. Neki köszönhetem a szakmámat, ő segített az építkezésben, és minden másban is. És most, hogy meghalt, menjek mulatozni?

Csak Marika tudta megmagyarázni a bácsinak, hogy a bátyját annak idején tisztességgel elsiratta, meggyászolta. Régen volt. És hát az élet megy tovább, nem lehet örökké feketében járni. Gyula bácsi biztosan azt szeretné, hogy csak menjen el a holnapi saját platinalakodalmára.

– De ha csak holnap lesz a lakodalom, miért megyünk már ma?

Gyuszi unoka veszi át a szót:

– Már ma összegyűlünk a régi házatokban. Hogy többet lehessünk veletek. Egész héten takarítottunk, szellőztettünk, ágyneműt mostunk, füvet vágtunk… Ma megérkezik a család többsége, holnap a többiek is. Aztán elmegyünk a templomba, a pap újra összeesket benneteket, utána csapunk egy jó lakomát. Mind együtt leszünk. Mindenki nagyon vár már titeket.

– Nem tudom, minek ez a nagy felhajtás – mondja duzzogva Pista bácsi. – De hát jól van, ha mindenáron ezt akarjátok, menjünk Isten hírével – adja meg magát ma már másodszor is, és járókeretével elindul a kijárat felé.

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2023. augusztus számában)