Fiala Ilona: Pretty Woman

2021. augusztus 06., 16:02
Orth István: Hét gyertyatartó (olaj, rétegelt falemez, 80 × 63 cm)

Éva megint egyedül megy vásárolni. Férje irtózik ezektől a körutaktól. Pedig csak a közeli nagyáruházba szoktak kiruccanni. De már unja. Éva alig bírta kivárni, hogy Sanyi is befejezze a munkát, hogy végre együtt élvezhessék a nyugdíjaséletet. De vele semmire se lehet menni. Amint nyugdíjas lett, felhagyott a vásárlásokkal. Pedig az igazán jó móka! Amikor legutóbb járták a bevásárlóközpontot, és Sanyinak már nagyon elege lett, megfogadta, hogy ezentúl nem tart az asszonnyal. „Nem, nem azért, mert engem minden férfi alaposan megnéz. Sanyi nem féltékeny. Az se zavarja, ha időnként felhív a volt főnököm. Mindig udvarolgat. Azt mondja, visszasír engem. Hogy én voltam a napsugár a mindennapokban. Szándékosan nem megyek ki a szobából, ha felhív, hogy Sanyi is hallja a beszélgetésünket. De ő nem zavartatja magát. Hangosabbra állítja a rádiót vagy tovább olvas, vagy nézi a tévét. Legföljebb annyi a telefonomhoz a hozzáfűzni valója, hogy máskor vonuljak félre, mert nem hallja rendesen, amit a tévében vagy rádióban mondanak. Nem bánnám, ha az uram kicsit féltékeny lenne. Én nem tehetek róla, de nagyon bejövök a pasiknak. Egy ilyen nő, mint én…” – így morfondírozik Évi, és közben a legszűkebb farmerébe próbálja magát bepréselni.

– Kinek akarsz tetszeni, hogy megint ezt a farmert erőszakolod magadra? – kérdezi Sanyi, de féltékenységnek nyoma sincs a hangjában. Teljesen közömbösnek tűnik a kérdés.

– Kinek, kinek? Hát mindenkinek! Szerinted én nem tetszhetek bárkinek? – Sanyi erre nem válaszol. Nem pazarolja feleslegesen a szavakat. Évi ezt rég megszokta, de azért néha elgondolkodik: „Csak tudnám, mire tartogatja őket.”

Fogja a kézitáskáját, belerak néhány rongyszatyrot, s már indul is. A liftből kiszállva a szomszéd házaspárral találkozik. A férj alaposan végigméri, szinte kihívóan. Nem csoda, a fehér alapon apró rózsás mintájú blúza kimondottan jól áll neki. Kicsit mélyebben dekoltált a kelleténél, de annál jobb! A haját is a napokban festtette, és az új rúzsa is felettébb illik a körömlakkjához meg a szereléséhez. A szomszédasszony a férjét méri végig, de úgy tesz, mintha nem háborogna. „Rajtam nem fog ki – mondja Éva magában. – Amint belépnek a lakásba, azonnal neki fog esni, jól leszidja, hogy legeltette rajtam a szemét. Tudom, mert ha olykor együtt jövünk föl a lifttel, s ők, mivel közvetlenül a lift mellett van az ajtajuk, hamarabb belépnek a lakásukba, mint én, s amíg én a kulcsaimat halászgatom táskám mélyéről, már vitatják is: ki hogy nézett rám, és vajon miért…” De ők nem érdeklik Évit. Sokkal inkább az a fiatal futár, aki tőle kér segítséget, egy lakótárs iránt érdeklődik, aki nem adta meg a telefonszámát a megrendeléshez, s most nem tudja őt értesíteni, hogy meghozta a küldeményt.

– Felhívjuk a házi telefonon. Itthon lehetnek, hacsak nem mentek éppen vásárolni. Lássuk csak, Vargáék a harmadikon laknak, a kódjuk, nos: 016. Ezt kell kitárcsázni, s már meg is oldottuk a talányt.

– Hogy maga milyen talpraesett! – mondja a futár. De Éva ettől nem olvadozik: „Maga meg milyen pancser! – fut át az agyán. – Futár létére lehetne egy kicsit szemfülesebb. Ne mondja már, hogy ez az első eset, amikor valaki nem adta meg a telefonszámát!” És akkor leesik a tantusz. Hát persze, a férfi csak ürügyet keresett, hogy megszólíthassa. Fel akarta tartóztatni, hogy legalább néhány percre élvezhesse a jelenlétét. Meg a kölnije illatát. Erre széles mosolyra húzódik a szája, és riszálva indul az áruház felé.

Ott is lépten-nyomon kedves, illedelmes, gáláns férfiakkal találkozik. A sportosztályon úszósapkát szeretne venni. A kiszolgáló, egy harmincas-negyvenes fiatalember készségesen rak elé legalább tíz darabot, s biztatja, próbálja fel bármelyiket, mert az úszósapkának jól kell illeszkednie az úszó fejéhez, nem szabad, hogy túl laza legyen, mert akkor alászivárog a víz, ha pedig túl szoros, kellemetlen nyomást gyakorol a fejre. Ilyen szakszerűen magyaráz.

– Csak nem tudom, nem rontja-e el a próbálgatással a szép frizuráját! – „Na tessék, tudtam, hogy tetszem neki, különben nem foglalkozna velem ennyit. Jobb is, hogy Sanyi nincs itt, így nyugodtabban fogadhatom a kedves szavakat. Habár! Sanyi felől akár nyíltan flörtölhetnék bárkivel.”

Még benéz a ruhaosztályra, a drogériába, a cipőrészlegre és a játékboltba.  Mindenütt ugyanaz: a férfi eladók, pénztárosok örömmel fogadják. Hiába, egy ilyen tünemény örömet hoz a napjukba. Nem is érti, hogy lehet, hogy őt mindig a férfiak szolgálják ki, sőt eladónőt alig lát az eladótérben. Mindenki kedves, udvarias. De a vásárlók is megfordulnak utána. Van, aki csak néhány pillanatig legelteti rajta a szemét, van aki sokatmondóan méregeti, és olyan is van, aki majdhogynem felfalja a tekintetével. A könyvesbolt pénztárosa a csúcs:

– Kedves asszonyom, engedjen meg egy bizalmas kérdést – mondja kedveskedőn, de nem tolakodón, miután elrendezték a könyv számlázását.

– Csak kérdezzen nyugodtan! – biztatja Évi.

– Mondja, részt vett már valamilyen szépségversenyen?

– Nem én, soha.

– Nagy kár. Őszintén mondom, ha részt vett volna, mindenképpen megnyerte volna a versenyt. Ön egy született szépség! 

Évi a meglepetéstől szólni sem bír. Csak elpirul, mert ezt még senki sem mondta neki, ez túltett minden élményen, amelyben ma része volt, és teljességgel biztos benne, hogy az eladó ezt valóban őszintén mondta.

Nem szokott zavarba jönni az őt elhalmozó bókoktól, de ez utóbbi feltette a koronát a mai dicséretekre. „Nagyon helyes – gondolja. – Mindig is az volt az elvem, hogy ha valami vagy éppen valaki tetszik, azt ki kell nyilvánítania az embernek. Nem pedig folyton azt, ha valami nem tetszik. Nekem ebben szerencsém van. A pasik nem fukarkodnak a bűbájos szavakkal, hiszen én is mindenkihez kedves vagyok, derűsen viszonzom mosolyukat.”

Most már fel kell hívnia Sanyit, hogy befejezte a körutat, utána jöhet, hogy segítsen hazavinni az árut. Már csak az élelmiszerbolt van hátra, ott együtt vásárolnak be. Telefonhívására Sanyi először egyezkednie kezd:

– De ugye mindent bejártál, amit akartál? Remélem nem fogsz még vagy tizenkét helyre beráncigálni, ahogy legutóbb tetted.

– Nem, ne félj, mindent megvettem az élelmiszeren kívül. De azért egy feketére beülhetnénk a kedvenc kávézómba.

– Benne vagyok, éppen kávét akartam főzni.

A bisztró pincére kedvesen fogadja őket. Évi elárulja Sanyinak, hogy az összes pincér jó ismerősként bán vele mindig, hiszen ő minden alkalommal betér ide, ha vásárolni jön.

Megkapják a feketéjüket, jó érzéssel kortyolgatják. A szomszédos asztalnál, háttal Sanyinak és szemben Évivel két angolul beszélő középkorú férfi ücsörög.

– Te, Sanyi, hallottad, mit mondott az egyik pasas, miközben folyton ide sandítgattak? Azt mondta, hogy szexis. Ezt rám mondta. Hallod? Hogy szexis vagyok!

– Jól hallottam. Nem azt mondta, hogy szexis, hanem azt, hogy sixties, vagyis hatvanas. Bemérték a korodat, ennyi az egész.

– Az nem lehet, én tisztán hallottam…

– Én is tisztán hallottam.

Évinek nem fér a fejébe, hogy valaki az igazi korára tapintson. Megszokta már, hogy mindig fiatalabbnak mondják. Hiszen fiatalabbnak is látszik. Mindenki elcsodálkozik, ha elárulja, hogy ő már négyszeres nagymama. „De azért alaposan megnéztek – nyugtázza gondolatban. – Sixties vagyok, ez igaz, de szexis!”