Éva megint egyedül megy vásárolni. Férje irtózik ezektől a körutaktól. Pedig csak a közeli nagyáruházba szoktak kiruccanni. De már unja. Éva alig bírta kivárni, hogy Sanyi is befejezze a munkát, hogy végre együtt élvezhessék a nyugdíjaséletet. De vele semmire se lehet menni. Amint nyugdíjas lett, felhagyott a vásárlásokkal. Pedig az igazán jó móka! Amikor legutóbb járták a bevásárlóközpontot, és Sanyinak már nagyon elege lett, megfogadta, hogy ezentúl nem tart az asszonnyal. „Nem, nem azért, mert engem minden férfi alaposan megnéz. Sanyi nem féltékeny. Az se zavarja, ha időnként felhív a volt főnököm. Mindig udvarolgat. Azt mondja, visszasír engem. Hogy én voltam a napsugár a mindennapokban. Szándékosan nem megyek ki a szobából, ha felhív, hogy Sanyi is hallja a beszélgetésünket. De ő nem zavartatja magát. Hangosabbra állítja a rádiót vagy tovább olvas, vagy nézi a tévét. Legföljebb annyi a telefonomhoz a hozzáfűzni valója, hogy máskor vonuljak félre, mert nem hallja rendesen, amit a tévében vagy rádióban mondanak. Nem bánnám, ha az uram kicsit féltékeny lenne. Én nem tehetek róla, de nagyon bejövök a pasiknak. Egy ilyen nő, mint én…” – így morfondírozik Évi, és közben a legszűkebb farmerébe próbálja magát bepréselni.
– Kinek akarsz tetszeni, hogy megint ezt a farmert erőszakolod magadra? – kérdezi Sanyi, de féltékenységnek nyoma sincs a hangjában. Teljesen közömbösnek tűnik a kérdés.
– Kinek, kinek? Hát mindenkinek! Szerinted én nem tetszhetek bárkinek? – Sanyi erre nem válaszol. Nem pazarolja feleslegesen a szavakat. Évi ezt rég megszokta, de azért néha elgondolkodik: „Csak tudnám, mire tartogatja őket.”
Fogja a kézitáskáját, belerak néhány rongyszatyrot, s már indul is. A liftből kiszállva a szomszéd házaspárral találkozik. A férj alaposan végigméri, szinte kihívóan. Nem csoda, a fehér alapon apró rózsás mintájú blúza kimondottan jól áll neki. Kicsit mélyebben dekoltált a kelleténél, de annál jobb! A haját is a napokban festtette, és az új rúzsa is felettébb illik a körömlakkjához meg a szereléséhez. A szomszédasszony a férjét méri végig, de úgy tesz, mintha nem háborogna. „Rajtam nem fog ki – mondja Éva magában. – Amint belépnek a lakásba, azonnal neki fog esni, jól leszidja, hogy legeltette rajtam a szemét. Tudom, mert ha olykor együtt jövünk föl a lifttel, s ők, mivel közvetlenül a lift mellett van az ajtajuk, hamarabb belépnek a lakásukba, mint én, s amíg én a kulcsaimat halászgatom táskám mélyéről, már vitatják is: ki hogy nézett rám, és vajon miért…” De ők nem érdeklik Évit. Sokkal inkább az a fiatal futár, aki tőle kér segítséget, egy lakótárs iránt érdeklődik, aki nem adta meg a telefonszámát a megrendeléshez, s most nem tudja őt értesíteni, hogy meghozta a küldeményt.
– Felhívjuk a házi telefonon. Itthon lehetnek, hacsak nem mentek éppen vásárolni. Lássuk csak, Vargáék a harmadikon laknak, a kódjuk, nos: 016. Ezt kell kitárcsázni, s már meg is oldottuk a talányt.
– Hogy maga milyen talpraesett! – mondja a futár. De Éva ettől nem olvadozik: „Maga meg milyen pancser! – fut át az agyán. – Futár létére lehetne egy kicsit szemfülesebb. Ne mondja már, hogy ez az első eset, amikor valaki nem adta meg a telefonszámát!” És akkor leesik a tantusz. Hát persze, a férfi csak ürügyet keresett, hogy megszólíthassa. Fel akarta tartóztatni, hogy legalább néhány percre élvezhesse a jelenlétét. Meg a kölnije illatát. Erre széles mosolyra húzódik a szája, és riszálva indul az áruház felé.
Ott is lépten-nyomon kedves, illedelmes, gáláns férfiakkal találkozik. A sportosztályon úszósapkát szeretne venni. A kiszolgáló, egy harmincas-negyvenes fiatalember készségesen rak elé legalább tíz darabot, s biztatja, próbálja fel bármelyiket, mert az úszósapkának jól kell illeszkednie az úszó fejéhez, nem szabad, hogy túl laza legyen, mert akkor alászivárog a víz, ha pedig túl szoros, kellemetlen nyomást gyakorol a fejre. Ilyen szakszerűen magyaráz.
– Csak nem tudom, nem rontja-e el a próbálgatással a szép frizuráját! – „Na tessék, tudtam, hogy tetszem neki, különben nem foglalkozna velem ennyit. Jobb is, hogy Sanyi nincs itt, így nyugodtabban fogadhatom a kedves szavakat. Habár! Sanyi felől akár nyíltan flörtölhetnék bárkivel.”
Még benéz a ruhaosztályra, a drogériába, a cipőrészlegre és a játékboltba. Mindenütt ugyanaz: a férfi eladók, pénztárosok örömmel fogadják. Hiába, egy ilyen tünemény örömet hoz a napjukba. Nem is érti, hogy lehet, hogy őt mindig a férfiak szolgálják ki, sőt eladónőt alig lát az eladótérben. Mindenki kedves, udvarias. De a vásárlók is megfordulnak utána. Van, aki csak néhány pillanatig legelteti rajta a szemét, van aki sokatmondóan méregeti, és olyan is van, aki majdhogynem felfalja a tekintetével. A könyvesbolt pénztárosa a csúcs:
– Kedves asszonyom, engedjen meg egy bizalmas kérdést – mondja kedveskedőn, de nem tolakodón, miután elrendezték a könyv számlázását.
– Csak kérdezzen nyugodtan! – biztatja Évi.
– Mondja, részt vett már valamilyen szépségversenyen?
– Nem én, soha.
– Nagy kár. Őszintén mondom, ha részt vett volna, mindenképpen megnyerte volna a versenyt. Ön egy született szépség!
Évi a meglepetéstől szólni sem bír. Csak elpirul, mert ezt még senki sem mondta neki, ez túltett minden élményen, amelyben ma része volt, és teljességgel biztos benne, hogy az eladó ezt valóban őszintén mondta.
Nem szokott zavarba jönni az őt elhalmozó bókoktól, de ez utóbbi feltette a koronát a mai dicséretekre. „Nagyon helyes – gondolja. – Mindig is az volt az elvem, hogy ha valami vagy éppen valaki tetszik, azt ki kell nyilvánítania az embernek. Nem pedig folyton azt, ha valami nem tetszik. Nekem ebben szerencsém van. A pasik nem fukarkodnak a bűbájos szavakkal, hiszen én is mindenkihez kedves vagyok, derűsen viszonzom mosolyukat.”
Most már fel kell hívnia Sanyit, hogy befejezte a körutat, utána jöhet, hogy segítsen hazavinni az árut. Már csak az élelmiszerbolt van hátra, ott együtt vásárolnak be. Telefonhívására Sanyi először egyezkednie kezd:
– De ugye mindent bejártál, amit akartál? Remélem nem fogsz még vagy tizenkét helyre beráncigálni, ahogy legutóbb tetted.
– Nem, ne félj, mindent megvettem az élelmiszeren kívül. De azért egy feketére beülhetnénk a kedvenc kávézómba.
– Benne vagyok, éppen kávét akartam főzni.
A bisztró pincére kedvesen fogadja őket. Évi elárulja Sanyinak, hogy az összes pincér jó ismerősként bán vele mindig, hiszen ő minden alkalommal betér ide, ha vásárolni jön.
Megkapják a feketéjüket, jó érzéssel kortyolgatják. A szomszédos asztalnál, háttal Sanyinak és szemben Évivel két angolul beszélő középkorú férfi ücsörög.
– Te, Sanyi, hallottad, mit mondott az egyik pasas, miközben folyton ide sandítgattak? Azt mondta, hogy szexis. Ezt rám mondta. Hallod? Hogy szexis vagyok!
– Jól hallottam. Nem azt mondta, hogy szexis, hanem azt, hogy sixties, vagyis hatvanas. Bemérték a korodat, ennyi az egész.
– Az nem lehet, én tisztán hallottam…
– Én is tisztán hallottam.
Évinek nem fér a fejébe, hogy valaki az igazi korára tapintson. Megszokta már, hogy mindig fiatalabbnak mondják. Hiszen fiatalabbnak is látszik. Mindenki elcsodálkozik, ha elárulja, hogy ő már négyszeres nagymama. „De azért alaposan megnéztek – nyugtázza gondolatban. – Sixties vagyok, ez igaz, de szexis!”
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.