Fiala Ilona: Vera

2022. február 12., 08:37
Áder Orsolya: Outburst II. / Kitörés II. (akril, vászon, 100 × 100 cm, 2020)

Egész héten azon tépelődött, elkérje-e Gitától a húsz eurót, amit a nadrágja lerövidítéséért és ruhája átalakításáért fizetett szomszédjának. Irénke, a szomszédasszony ruhaneműt javít, alakít át, ez a vállalkozása. Vera időnként az ismerősei, rokonai javítanivalóit is elhozza neki. Nemrég Gita kérte meg, hogy vetessen le három centit a nadrágja hosszából, rövidíttesse le egy kicsit a zakója ujját és szűkíttesse be az új ruháját, mert az áruházban valahogy elnézte a méretet. Vera bármikor kapható az ilyen jó cselekedetekre, mert általuk többszörösen írhatja fel magának a piros pontot képzeletbeli (de lehet, hogy valódi) jegyzetfüzetébe: jót tesz a szomszédnak, mert egy kis többletkeresethez juttatja, ugyanakkor azoknak is, akik maguk nem tudják elvégezni az időnként felmerülő szabászati műveleteket. Végeredményben ő maga is jól jár, hiszen másokkal jót cselekedni mindig megelégedéssel tölti el, és ne feledkezzünk el az ügyfelek hálájáról sem. Mindenki hálás neki, hiszen ki se kell mozdulnia, Vera házhoz jön a javítandó ruhákért, és vissza is hozza őket. Az már más lapra tartozik, hogy ő kimondottan örül, ha észszerű ürüggyel mehet valahová, mert akkor nem mondhatják rá, hogy céltalanul kóborol, feltartja a rokonokat, barátokat.

Húsz eurót kért Irénke, ez szerintem nagyon méltányos ár a három ruhadarabért – morfondírozik Vera az autóbuszban ülve, Gita faluja felé tartva. Ez az ő szülőfaluja is. Együtt nőttek fel, első unokatestvérek. Édesanyjaik testvérek, tehát mindkettőjüknek ugyanazok az anyai nagyszüleik. Ugyanabban az évben születtek, három hónap különbséggel. Vera az idősebb, és ezt mindig is előnyként élte meg Gitával szemben. Más előnye nemigen volt. Gita ugyanis jobban tanult, jeleskedett a sportban, az éneklésben, versmondásban, persze, mert mindig ő kapta a legjobb szerepeket az iskolai fellépésekre. És soha nem izgult, hanem könnyedén bánt el a rábízott feladatokkal. Sok kínt szerzett ezzel Verának. De a végén mégis Vera győzött! A gimnázium után Gita rögtön férjhez ment, Vera viszont jelentkezett a pedagógiai főiskolára. És el is végezte! A diplomaosztóra meghívta Gitát is, csak hogy láthassa, mennyire irigykedik a sikere miatt. Vera szerint Gita nagyon ügyesen palástolta ezt az érzését, sikeresen eljátszotta, hogy őszintén örül Vera diplomájának. Na persze – így Vera –, magában biztosan dúlt-fúlt, csak nem mutatta ki. Egész életében bérelszámolóként dolgozott egy vállalatnál, de én tanítóként dolgoztam le az életemet, sőt nyugdíjasként még ma is tanítok, mert engem megbecsülnek, évről évre meghosszabbítja az igazgató a szerződésemet, habár most már nincs teljes óraszámom, de nem is kell, ez a félállás nagyon megfelel nekem. Egyetlen dolgot nem tud megbocsátani Gitának. Azt, hogy mindig olyan könnyen vette az akadályokat. Semmi sem okozott neki gondot, mindent könnyedén megoldott. Még a férje halálán is játszva túltette magát. Ha nekem halt volna meg a férjem – sóhajtozik –, azt én nem éltem volna túl. Azt se tudom, mikor mit kell kifizetni, mit hol kell intézni, ez mindig a férjem dolga volt. El lennék veszve, ha ő halna meg hamarabb. Bezzeg Gita! Mintha mi sem történt volna. Éli tovább az életét, mindennel elbír, mindent győz. Csak nem tudom, elkérjem-e a húsz eurót. Mert nehogy azt higgye a világ, hogy kapzsi vagyok. Tudom, hogy Gita most is fel fog pakolni. Múltkor is bőségesen túllépte az adósságát a disznótoros finomságokkal. Kérdés, most mit tud adni. A kolbász már biztosan elfogyott, hiszen három gyereke van, mindent nekik ad. Mert ugye, neki három gyerek kellett, ezzel is túltett rajtam. Nekem csak egy fiam van, és csak két unokám. Neki hét! Mert neki semmiből sem elég! Majd akkor döntök a húsz euró felől, ha úgy látom, kiegyenlítette a számlát a hazaiakkal. Ha nem pakol, szépen elkérem tőle. Talán csak nem fogom én pénzelni a ruhatárát?

Észre sem vette, s már bent voltak a falu főterén. Gyorsan elterelte a gondolatait, felugrott az ülésről és már szállt is le a buszról. Gita most is ott várta a buszállomáson. Kedélyesen üdvözölték egymást.

– Gyere, itt parkolok a közelben.

– Jaj, hát nem kellett volna autóval jönnöd.

– Ugyan, ne szabadkozz, szállj csak be.

Vera nem tudott szabadulni attól a gondolattól, hogy Gita csak azért jött elé autóval, hogy hivalkodjék az autóvezetési tudományával. Mert Vera sosem tanult meg autót vezetni. Kétszer is próbálkozott az autósiskolában, de nem szerezte meg a jogosítványt. A férje is tanítgatta, mindhiába. El kell ismernem – gondolta magában –, ha semmit sem irigylek Gitától, azt mégiscsak, hogy tud autót vezetni. És akkor meglátta a frissen manikűrözött körmét. Hogy lehet egy falusi asszonynak ilyen szép, egészséges körme? – méltatlankodott. Az enyém olyan satnya, mintha papírból lenne. Bezzeg az övé… És a haja! Még mindig olyan dús, mint régen. Hányszor mondtam neki, hogy ne feltűnősködjön, ne dobálja a fejét a hosszú sűrű hajával, hogy mindenkinek a figyelmét magára vonja. Úgy tett, mintha nem értené, miről beszélek. Adta az ártatlant.

– Szépek a körmeid – mondta kényszeredetten.

– Kriszti műve. Mindig nyaggat a körmeim miatt.  

– Ő melyik is?

– A legidősebb. Fusiban manikűrösködik, így keres egy kis zsebpénzt a tanulmányaihoz.

– Nem ő jár az orvosira?

– De igen.

– Akkor hogy van ideje még munkát is vállalni?

– Úgy látszik, van. Na ne gondold, hogy olyan sokat dolgozik. Az első helyen a tanulás áll. De ha eljön hozzám, mindig megvizsgálja a kezeimet.

– Nahát, az én unokáimnak ilyesmi eszükbe sem jutna. Sőt el se jönnek már hozzám. A fiam hébe-hóba beállít, néha a feleségével, de többnyire egyedül. A lányai legutóbb tavaly karácsonykor látogattak meg. Még hogy manikűr! El tudom képzelni, mit mondanának, ha ezt felvetném nekik.

Közben megérkeztek.

– Először is ebédeljünk meg. Savanyú csirkebecsináltat készítettem nokedlivel, amit úgy szeretsz, de Péter miatt nem szoktál ilyet főzni. Hát most ehetsz kedvedre.

– Ugyan, ugyan, minek ez a nagy felhajtás? Elég nekem egy kis darab kenyér is.

– Ne viccelj, ebédre hívtalak, ebédeljünk, amíg minden meleg – és már rakta is az asztalra a levesestálat. – Zöldségleves az első, ahogy nagymama készítette: csipetkével.

– Csipetkével?! – szaladt ki Vera száján az ujjongó felkiáltás. Pedig az volt a szándéka, hogy mindent hűvösen fogad majd, nehogy Gita azt higgye, hogy talán hasra esik előtte. Már a körme megcsodálása is túlzás volt.

Azért a tányérját jól megszedte, mert tudta, régen evett olyan ízletes zöldséglevest, amilyet Gita főz – hogy ne kelljen másodszor is szednie, mert az feltűnő lenne. Nem mintha ő maga nem főzne jól, Péter is mindig mondja, hogy szereti a főztjét. Legalábbis régebben ezt szokta mondani. Néha. Amikor valami nagyon jól sikerült. Persze Gitát a férje mindig agyondicsérte a főzéstudományáért, de nem csak azért, mindenért. Még a muskátlikat is megdicsérte az ablakban. Én meg akár a lelkemet is kitehetem, senki észre sem veszi.

– Itt a finom savanyú csirke.

– Ez saját csirkéből van? – kérdezte Vera.

– Jaj, nem, még kell két-három hét nekik, még nem elég nagyok. De majd gyertek el Péterrel három hét múlva, addigra lesz paradicsom, paprika, uborka, cukkini, tök, mindenből vihettek, és vágok néhány csirkét is, van elég.

Aha! – gondolta Vera. Akkor most nem kapok semmit. Oké. Akkor elkérem a húsz eurót. Az ebédet útiköltség fejében számítom. Remélem, desszert is lesz, hiszen az oda-vissza út négy eurómba kerül. Az iskolában három hatvanért kapjuk az ebédet, ebből nem jön ki a két buszjegy. De a csirkét nem dicsérem meg. Pedig nagyon finom. A nokedli pontosan olyan puha, omlós, ahogyan én szeretem. Az enyém mindig kemény. De azért volt már, hogy puhábbra is sikerült.

– Igyál egy kis bort, ez a mienkből van.

– Te tovább műveled a szőlőt a férjed helyett is? – hüledezik Vera.

– Mit tehetnék? Eladni nem akarom, akkor hát művelnem kell. De nehogy azt hidd, hogy beleszakadok. A gyerekek végzik a legtöbb munkát, meg az unokák.

Na tessék! Nekem senki nem segít semmiben. Amikor nemrég kiöntöttek a felettünk lakók, és ki kellett festeni a lakást, ketten kínlódtunk Péterrel. A fiam besegített a cipekedésnél, de a menyem felénk se nézett. Az unokáimnak meg eszük ágában sem volt eljönni.

– De hát hogy győzöd: baromfi, kert, szőlő?

– Most, hogy már nyugdíjas vagyok, mindenre jut időm. Természetesen minden más lenne, ha Feri élne, de hát mit tehetünk. Na de ne búslakodjunk. Van itt még valami finomság: tiramisu lesz a desszert.

– Te tudsz tiramisut készíteni? Én sose próbáltam. Nem mertem. Nekem semmi se sikerül, így hát ilyen bonyolult dolgokkal nem is próbálkozom.

– Nincs ebben semmi bonyodalom.

– Honnan tudsz te ilyeneket? A gépgyárban főzőcskéztetek a munka mellett, vagy mi?

– Jaj, dehogy. Valami magazinban láttam a receptet, vagy az interneten, már nem is tudom.

Interneten! Most megint felvág. Csak mert én kétbalkezes vagyok a számítógéphez. Direkt mondja, hogy piszkáljon. De meg kell hagyni, a tiramisuja rendkívül finom.

– Nem túl édes ez a sütemény? – kérdezi, mielőtt megint valami dicséret szaladna ki a száján.

– Szerintem nem. Különben is csak a fele cukrot teszem bele a recepthez képest. Nem ízlik?

– De, de…

– Majd becsomagolom a többit, vigyél haza is, hogy Péter is megkóstolhassa, és meglátod, holnap még jobb lesz, mint ma.

– Ugyan, hagyd csak, van kinek adnod, ide mindig betoppannak az unokák.

– Nekik dupla adagot készítettem, ott van a kamrában. Estefelé jönnek majd…

– Az ám, arra megvannak! Tiramisura mindenki kapható, de munkára már kevésbé.

– A szőlőből fognak este megjönni, és vacsora után tiramisut is kapnak jutalmul.

– Elkényezteted őket.

Vera összeadott, kivont, szorzott, osztott a fejében. Ha ez a Gita vacsorával várja az unokáit, utána meg tiramisut szolgál fel nekik desszertnek, akkor nagyon sok pénze lehet. Hát csak adja ide szépen a ruhákért a húsz eurót. Az az igazság, hogy el is engedné azt a nyamvadt húszast, de azért jó lenne, ha valahogy tudathatná Gitával, mennyibe került a munka. Mert esetleg azt hiheti, hogy csak tíz euróba. És akkor úgy nézne rá, mint aki tíz euróval ajándékozza meg. Pedig ő húszat fizetett. Egyenesen elkérni mégsem akarja tőle, de ha mindenképpen erőszakoskodni fog, hát elfogadja. De ha nem, akkor is tudatni kellene valahogy, hogy húsz euró az ár. Nehogy kevesebbet gondoljon.

– Adhatok még egy szeletet?

– Jaj, dehogy! Tele vagyok. – Lehet, hogy Gita szándékosan kínálgat, hogy még kövérebb legyek? Neki könnyű, megőrizte fiatalkori alakját. Három szülés se fogott ki rajta, én meg egész életemben szenvedek a kilóim miatt. Neki minden jobban sikerült, mint nekem. Nem is értem, miért, hisz én is igyekeztem mindig a lehető legjobban, hogy minden jól legyen. Nem igazság! Az egyiknek minden bejön, a másiknak semmi.

– Elhoztad a ruhákat?

– Még jó, hisz azért jöttem. Itt vannak, tessék.

– Mennyivel tartozom?

– Ugyan, semmivel. Nem vagyunk mi egymásnak adósai.

– De csak mondd meg, mennyit fizettél.

– Nem, nem, ne is beszéljünk róla.

– Na jó, egyelőre köszönöm szépen. S ha továbbra is ragaszkodsz hozzá, hogy a hármas busszal haza akarsz menni, akkor itt az idő, hogy bepakoljuk, amit készítettem neked.

– Mit akarsz bepakolni?

– Tojást, diót, mákot, szép salátánk van, retkünk, újhagymánk, már felszedtem egy táskával, itt van a pincében. És két nyulat vágtam. Meg ezt a kis bort is elviszed.

Vera kicsit feszengett, de gyorsan megnyugtatta magát: Gitának mindez csak úgy van, miért is ne adhatna neki, egyetlen unokatestvérének, akivel szinte testvérekként nevelkedtek. Persze könnyű megjátszani a nagylelkűt, ha van miből. Különben is, neki is lehetne, s akkor ő is játszhatná a nagyvonalút, de Péter hallani sem akart róla, hogy falura költözzön, ő városi gyerek. Neki kellett beadnia a derekát.

– El se bírok ennyi mindent.

– Kiviszlek a buszhoz, otthon meg már Péter vár az állomáson, nem kell cipekedned. De mondd már meg, miért nem jön Péter hozzánk, talán már másféle éve is van, hogy nálunk járt.

– Feri temetésén itt volt.

– Igen, de akkor beszélgetni se tudtunk, s ha tudtunk is volna, olyan szótlan volt.

– Hát, nem akartam mondani, de ha már így kérdezed: Péter meg van sértődve.

– Megsértődve? Miért?

– Azért mert amikor legutóbb itt volt, és arról beszélt, hogy a világ minden kincséért se élne falun, hogy végigrobotolja az életét, akkor Feri gúnyosan mosolygott rá.

– Micsoda?

– Igen, igen: gúnyosan nézett rá.

– Én nem ezen csodálkozom. Hanem azon, hogy megsértődött. S ha igen, hogy nem bocsátott meg Ferinek, aki rövidesen meghalt.

– Tudod, milyen. Nekem is éppen elég bajom van vele, ha azt mondom, hogy ide akarok jönni, és vigyen ki a buszhoz, meg visszafelé jöjjön értem. De végül mindig belátja, hogy nem bírnám el a teli táskákat. – Ezt az utolsó mondatot Vera szívesen visszaszívta volna, de már késő volt. – Hogy elszaladt az idő! Indulnom kell.

Gita berakta a szatyrokat az autóba, betessékelte Verát, majd ő is beszállt, és indított.

– Bőven van időnk az indulásig, de legalább beszélgethetünk még egy kicsit – mondta, amikor a buszállomásra értek. – Tessék, ezt tedd el. Húszasra tippelem a ruhajavítást, és egy tízes a buszjegyre.

– Dehogy, ezt nem fogadhatom el.

– Tedd csak el, nem fizetheted az én ruháim átalakítását, ráadásul még el is hoztad.

Igaza van – mondta magában Vera. Miért fizetném az ő ruháit? És az autóbusz se visz el ingyen. Berakodtak a poggyásztérbe, felszállt a buszra, kényelmesen elhelyezkedett, s az ablakból elnézte Gitát, ahogy szép sudár termetével, kedves mosolyával az autója mellett állva várja a busz indulását, hogy még integethessen Verának. Egyetlen dolgot irigylek tőle, ezt bevallom – mondja ő gondolatban. Ezt az autót, a vezetést. Semmi mást, ugyan mit is irigyelhetnék, de ezt tényleg irigylem. Útközben hazafelé azon gondolkodott, micsoda szerencse, hogy Gita jól tippelte meg a ruhajavítást. Mert ha tíz eurót kínált volna érte, nem is tudja, hogyan mondta volna meg neki, hogy húszba került. Kicsit kellemetlen lett volna.