„És nem válaszol egyből / A szív csak áll és vár.”
(Lovasi András)
Nem tudom, volt-e már olyan a gyerektörténelemben, hogy egy fiú meg akarta kérni a szerelme kezét, a lány is azt várta, mégse húzhatta a fiú a leány ujjára a gyűrűt, és a leány se a fiúéra. Pedig megcsókolták egymást, de a fiú szája nem érte el a leányét, és a leányé se a fiúét. Potyogtak a könnyeik. Szeretsz, kérdezte a fiú, hogyne szeretnélek, felelte a lány. Örökké? Mégörökkébb! Kibírjuk a végéig, kérdeztem, és a monitor mögött elsüllyedtem Lili smaragdzöld szemében. Tudtam a választ, hogyne tudtam volna, de Lilitől szerettem volna hallani. Szeretlek, Lali, mondta. Gyere, hajolj ide hozzám, kértem, ölelj meg. Elég hülyén nézett ki, ahogy átöleltem a számítógép monitorját, és hozzá simítottam az arcom, közben majdnem fellöktem Anya fikuszgyűjteményét, hallottam, ahogy Lili is küzd ezzel az átöleléssel, nem éreztem semmit, csak erős, fullasztó, ecetes ablaktisztítószagot. Te, Lili, neked ablaktisztító szagod van, felétek most az a divat, kérdeztem önkéntelenül, öklendezve, de válasz helyett csak valami csapást hallottam, biztos a piros sáljával csapott rá a monitorra mérgében. Nem láttam semmit, csak az orrom volt teli az émelyítő és fojtogató Lili márkájú ablaktisztítószaggal. Aztán, amikor már újra láttuk egymást, Lili karba font kézzel ült, és duzzogott. Oké, te meg liliszarszagú vagy, célozva ezzel a hat hónapos Lili húgomra. Te! Lili, még meg se kértem a szüleidtől a kezedet, és már veszekszünk, mint a felnőttek? Én nem akarok veszekedős lenni. Én sem, felelte Lili, Apa ebédre jön be a műhelyből, akkor hívjál fel, életem második legszebb napját nem engedem, hogy elrontsa valami rohadt vírus. Ültünk ott számítógép előtt, kétutcányira egymástól, és én másodszor éreztem azt életemben, hogy nem tudom, mit hoz a jövő. Lassan ki kell kapcsolódnunk a gépből, legalábbis ebédig, de azért mondd meg, mire gondoltál, hogy ez életünk második legboldogabb napja? Melyik volt ennél boldogabb? Emlékszel, mondta egy hatéves és pontosan egyhetes kislény bölcsességével, amikor felhívtuk a Jóistent, csak foglalt volt. Emlékszel?
Nem mutatkoztam még be, Laboda Lali vagyok. Hét év két hónapos, jelenleg felsődisznósdi lakos. Édesapám, dr. Laboda László bűnügyi rendőrnyomozó, édesanyám Laboda-Szerencsés Lili, eredetileg tanítónő, ha nem szül, vagy éppen gyesen van, mint most a húgommal, Lilivel. Így élünk hárman egy közvetlenül a Disznós-tóra vezető utcában. Már-már a családunkhoz tartozik a szerelmem, Kovács Lili is, két utcával laknak mellettünk. Ő most volt március tizedikén hatéves, pontosan egy héttel azelőtt, hogy kijárási korlátozást rendeltek el az országban. Az édesapja Kovács Sándor szobrászművész, édesanyja Kovács Lili gyermekorvos. Mi egy éve költöztünk ide Budapestről, Lilivel az első nap szerelembe estünk az oviban, én konkrétan elsüllyedtem a smaragdzöld szemeiben, Panni óvónéni húzott ki belőlük. Szüleim, Nagyanyátok, néhány hét alatt jobb barátok lettek Lili szüleivel, mint Pesten a Dob utcában tíz év alatt bárkivel. Ezt a naplót Nektek írom, leendő gyerekeim, gyerekeink, gyerekünk, Nektek írom, lila tollal, egy szép vajszínű kapcsos kis könyvbe, hogy ha majd megtanultok olvasni, és értitek azt, megtudjátok, milyen volt a gyerekkorunk, és milyen okból, szándékból léteztek ti. Már ha a koronavírus miatt leszünk még egyáltalán, de mi leszünk. Apa, sokszor mondja mostanában, amikor a sok üldözött bűntől fáradtan lerogy esténként vagy hajnalban a foteljébe, hogy ebben a hatalmas fertőben csak a család védhet meg. Ezért döntöttünk úgy Lilivel, hogy mi is fogadalmat teszünk, eljegyezzük egymást, hogy ha összeházasodunk majd valamelyik év május 35-én, boldogan fogunk élni, és ikreink lesznek majd, egy kis Lili és Lali. Vagy, ha a Jóisten máshogy akarja, egy kis Lali vagy Lili. Az a baj, hogy sok Lali és sok Lili nem lehet, de Anya megnyugtatott, hogy egyelőre, amikor az utcára se mehetünk ki, ez legyen a legnagyobb problémánk.
Vajon voltak-e a felnőttek gyerekek? Voltak-e egyáltalán gyerekek vagy csak így születtek? Ilyen gonosznak? Hazugnak? Így születtek, száznyolcvan kilósan? Nyolcvannyolc centisen? Nekik is csak parancsoltak? Őket se kérdezte meg senki, hogy mit szeretnének? Otthagyni csapot-papot? Otthagyni, még ha csak hatévesek is, a múltjukat? Csak úgy bevitték őket is a terembe, és bemondták, hogy gyerekek, Laboda Lali elköltözik. Holnaptól nem jön többet óvodába. Köszönjetek el tőle szépen! Engem nem kérdezett meg senki! Nem baj! Rettegjetek! Mostantól felnőtt leszek! Rettegj, Felsődisznósd! Ilyeneken gondolkodtam, miközben autóztunk leendő állomáshelyünk felé. Mi a francot csinálok majd itt, még focicsapat sincs, Fradi helyett Diósgyőr, ami hatvanhét kilométerre van, és éppen kiesésre áll, meg van egy tó is, de egy tó azért mégse a Duna. A tavakról a papírhajók sehova mennek.
Anya, mutathatok Lalinak valamit, Lili mamája intett, hogy menjünk csak nyugodtan. A Disznós-tó partján ültünk, a büfésor egyik teraszán, apáék söröztek, Anya csak teát ivott a forróság ellenére is, már túl voltunk a lángoson és a fagyin. Itt lehet beszélni a Jóistennel. Innen lehet hívni. Egy piros telefonfülke előtt álltunk meg, ahol véget ér a plázs és a szabad strand, és kezdődik a nádas, pallók vezetnek a vízben álló horgászstégekhez. A kettő határán állt a piros telefonfülke. Lili, ez egy esővédő. Ha esik az eső, ide húzódnak be a horgászok. Lehet, hogy imádkoznak Istenhez, hogy álljon el az eső, akár még a Vízenjáróhoz is, hogy osszon nekik halat, de ez egy egyszerű, idevonszolt, régi telefonfülke. Hogy hívhatnának valakit is innen? Nézd meg, nem is vezet hozzá vezeték. Tényleg nincs vezeték. Ez benne a csoda, győzködött tovább, de arra a kérdésemre, hogy volt-e már bent, csak annyit válaszolt, nem mertem kivel. Jó, akkor menjünk be, de fogadjunk, hogy nincs benne szufla. Nehezen nyílt a fülke rugós ajtaja, Lili nem is tudta volna egyedül kinyitni. Nem volt benne semmi, csak egy eldobott üres kukoricakonzerves doboz. A telefonkagyló a helyén volt, semmi nem utalt arra, hogy ezt a fülkét rendszeresen használta volna valaki. A fiú éppen fel akarta venni a kagylót, amikor a nádasból egy férfi bukkant elő, egyik kezében horgászbotok, másikban vödör, szák, egy hálóban néhány kisebb hal. Egyenesen a telefonfülke felé tartott. A gyerekek leguggoltak, elmenekülni már nem lett volna idejük. Összebújva gubbasztottak, mintha tettek volna valami rosszat, mintha félniük kellene attól az idegentől. A férfi fütyörészve haladt el a fülke mellett. Ziháltunk az izgalomtól. Végre elmerülhettem a smaragdzöld szempárban, és finoman illette száj a szájat. Lili, jövő tavasszal, ha betöltötted a hatot, megkérem a kezed a szüleidtől, eljegyezzük egymást. Jaj! Te! Olyan vaaagy, évődött, és fogalma sem volt, mit kellene tennie. Lassan feltápászkodtunk. Felemeltem a telefonkagylót. Volt vonal. Kicsengett. Foglalt volt. Vártam egy kicsit. Még mindig foglalt volt. Lili megvonta vállacskáit. Úgy látszik, a Jóisten ma foglalt. Ha meg foglalt, akkor létezik.
Drága Gyerekeim! Nehéz volt átlépnünk a valóságból az onlájn térbe. Vasárnap reggel kisomfordáltam, virággal a kezemben az előszobába, apa ilyenkor alszik, hajnalban jön haza, szombat este több a bűn, anya már megetette Lilit és visszaalszik, gondoltam észrevétlenül kisomfordálhatok. Nem úgy történt. Hová mész, kisfiam? Ott állt előttem díszegyenruhájában. Megfagyott a vérem, aztán sarkamra álltam. Apa! Megyek megkérni Lili kezét. Szeretem. Régóta terveztük. Kérlek, ne állj az utamba. Nem mész sehova, és holnap se mész sehova, és ki tudja meddig nem mentek sehova, Lili se megy sehova, senki se megy sehova, mondta erélyesen Apa, aztán lehajolt hozzám, felemelt és magához szorított. Lali! Te okos kisfiú vagy, láttuk a tévében, hogy nagyon messzi milyen járvány van, hány ember halt meg, és mennyi menekült meg. Hát most ez a járvány elérkezett hozzánk. Nem lesz semmi baj, de ti nem mehettek ki, Lili még kicsi, az ovi is zárva van, Lili anyukája meg gyerekorvos, a nagyik is hordják a gyerekeket a rendelőbe, bármikor megfertőződhet, Lili se jöhet ki, már megbeszéltük az apukájával. És akkor velünk mi lesz, kérdeztem, és Apa, mintha a világ legegyszerűbb dolga lenne, azt mondta, megkéred a kezét onlájn. Fasza gyerek vagy te. Olyat még senki nem csinált a világon. Hát így esett meg, hogy vasárnap a hatéves édesanyátok kezét hétévesen megkértem onlájn.
Május harmincötödikén oldották fel a kijárási korlátozást, és az önkéntes karantént. Ideje volt már, mert nagyon untam, hogy nem láthattuk, nem érinthettük meg egymást, hogy nem érezhettem Lili liliomillatát, kiderült, hogy anya egyszerű ablaktisztító sprével tisztította meg a gépet, és unalmas volt délutánonként egyedül nézni a tévét is. Ami jó volt, hogy délutánonként meséket olvashattam Lilinek. Egyszer Anya kezembe adott egy könyvet, az volt a címe, hogy Május 35. Egy Erich Kästner nevű bácsi írta, annyit nevettünk rajta, hogy úgy gondoltuk, május harmincötödikén lesz vége ennek az őrültségnek. Egyik reggel, ugyanolyan reggel volt, mint a többi, természetesen május harmincöt, a miniszterelnök bejelentette a rádióban, hogy vége van a kijárási korlátozásnak, de csak óvatosan. Anyára néztem, bólintott. Lili már a kapuban várt. Szaladtunk, csak szaladtunk, zsebemben ott lapult a két kis kerámiagyűrű, véletlenül elestünk, véletlenül téptem egy szál vadvirágot. A telefonfülkében felvettem a kagylót, kicsöngött, a többit majd szóban mesélem el nektek, Gyerekek.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.