Bernd Burger lefeküdt, és nagyon rövid, de annál mélyebb álma volt. Reggeltájt azt álmodta, hogy miután meghozta a kivándorlására vonatkozó végleges döntését, kiment a temetőbe, hogy elbúcsúzzon Seppl nevű testvérétől, és ekkor Bernd Burgerre fuldoklási roham tört rá, és azonnal felébredt. Végül is boldog volt, hogy időben felébredt az álomból, még mielőtt belefulladt volna. Bernd Burger felkelt hát, készített magának egy neszkávét, majd kiült az erkélyre. Valahányszor Bernd Burger Sepplre gondolt, bűntudata támadt. Seppl túl nagy volt ehhez a kis világhoz is, így már születésekor megfulladt. Bernd Burger szülei csak két gyermeket akartak, Seppl volt az első, Bernd Burger lánytestvére a második, ő pedig a harmadik gyermek, aki nem született volna meg, ha Seppl nem fullad meg a születésekor. Seppl tehát a halála által életet adott Bernd Burgernek. Így győzte meg Seppl Bernd Burgert, hogy bújjon a szerepébe, és Bernd Burgernek egy egész életen át az volt az érzése, mintha az ő szerepét játszaná. A testvére elosont a felelősség elől, és a teljes terhet Bernd Burger vállára helyezte, amit Bernd Burger nem tartott fairnek, főleg egy testvértől nem. Sokkal okosabb lehetett Bernd Burgernél, de okosság ide vagy oda, miért volt Seppl olyan tapintatlan Bernd Burgerrel szemben, hogy most helyette kelljen élnie, habár nem is tudja, hogyan élt volna Seppl. Bernd Burgernek tehát egy idegen életet kellett élnie, melyben nem igazán ismerte ki magát. Az egész olyannak tűnt számára, mint egy szigorú matematikai egyenlet, melynek egyszerű logikájától Bernd Burger mindig megijedt. Ezen egyenlet végérvényessége előtt minden egyéb fontolgatás vagy kérdés elviselhetetlenül giccsesnek tűnt, ez az egyenlet egyszer s mindenkorra kimerevedett, visszafordíthatatlanul, mert akkoriban az idő nem egytől huszonnégyig telt, hanem azokban az években a feje tetején állt, és minden óramutató összegabalyodott. Bernd Burger irigyelte a lánytestvérét, mert ő nem volt részese ennek a konfliktusnak. Neki akár mindegy is lehetett, hogy akkoriban az idő hátulról előre vagy elölről hátra folyt. Bernd Burger felnézett az égre, és úgy tűnt, mintha a csillagok kis, sápadt fémgombok lennének, melyeket az éjszakai eső fényesre mosott, és ezek a gombok sorra leszakadtak egy világoskék blúzról, anélkül, hogy szabad rálátást biztosítottak volna valamire, ahogy egyébként a leszakadt gombok esetében az lenni szokott, melyek az íróasztal vagy a zongora vagy a szék alá gurulnak, és amelyeket egyszer csak megtalálnak és néhány óra emlékeként megőriznek. Gombok voltak, melyek valahova leestek, ahol többé nem lehetett fellelni őket, és ezért értéktelenek maradtak. Bernd Burger ezt meglehetősen lehangolónak találta ma reggel, ám az égnek nem volt melle, nem volt válla, az ég egy érinthetetlen, hideg, táj nélküli messzeség volt, és Bernd Burgernek eszébe jutott, hogy volt olyan idő, amikor a hónalja szörnyen bűzlött, habár nem is izzadt. Az orvosok is tanácstalanok voltak. Aztán valamikor, mivel Bernd Burger nagy előszeretettel ette a fokhagymát, rájött, hogy nemcsak a szája bűzlik, amit el is fogadott, hanem még ennél is büdösebb a hónalja, így hát Bernd Burger felhagyott a fokhagymaevéssel, és harmóniumjátszásba kezdett. Sikerült megtanulnia A vándorlás a molnár dolga című dalocskát, melyet aztán minden szenteste eljátszott, és amelyet az egész nagycsalád áhítatosan énekelt, és mindenki kis zseninek nevezte őt. Ámde Bernd Burger a harmóniumjátszást is abbahagyta, amikor Kubsira holtan találtak rá az iskolavécében. Kubsi román volt, de mindig ellenezte, valahányszor háborúsdit játszottunk, hogy mi, németek folyton fasisztaszerepbe bújtunk, habár fogalmunk sem volt, hogyan kellene fasisztákként viselkednünk. No de még egy oka volt annak, hogy Bernd Burger felhagyott a fokhagymaevéssel. Az apja, miként ez egy adott pillanatban kiderült számára, náci volt, és nagy beszédeket tartott az állomáson, amikor az önkéntesek a keleti frontra utaztak. Mindenütt nagy beszédeket tartott, a zsidóknak is, amikor azok a Heltaugassét söpörték, azonban Bernd Burger apjának egyszer csak nehézségei támadtak, Bernd Burger anyja ugyanis nem volt hajlandó belépni a pártba, és Bernd Burger apja győzködni kezdte Bernd Burger anyját. Gyermekeinknek olyan jövőjük lesz, amilyenről mi gyerekekként álmodni sem mertünk – magyarázta neki. Bernd Burgernek úgy tűnt, mintha Bernd Burger apja Bernd Burger nagyobbik fiútestvéréről beszélt volna. Bernd Burger anyja hajthatatlan maradt, s azt mondta: ha az őrület lejár, valakinek gondoskodnia kell a gyerekekről, tehát nem lépek be a pártba. Míg Bernd Burger apja beszédeket tartott, Bernd Burger nagybátyja, aki kommunista volt, a lánytestvéréhez ment a Moszkvai Rádiót hallgatni, habár a lánytestvére a Moszkvai Rádiót sem szerette. Azonban Bernd Burger nagybátyja itt biztonságban volt. Hisz senki sem gyaníthatta, hogy Bernd Burger apja házában bárki is a Moszkvai Rádiót hallgatja. Egyszer Bernd Burger apja túl korán érkezett haza, és rajtakapta Bernd Burger nagybátyját és feljelentette, ám amíg a Gestapo megérkezett, Bernd Burger nagybátyja felszívódott. Az őrület elmúltával megjelent Bernd Burger nagybátyja, és azt mondta, tudom, hol rejtőzik az apád, de nem akarom az egyik őrületet egy másikra cserélni. Szakmát váltottam. Most fogkoronákat készítek, fémből természetesen, a metszőfogakra, és mivel az orosz tiszteknek fontos, hogy az első fogaik fémesen csillogjanak, sorban állnak az ajtóm előtt, hogy lecsiszoljam a fogukat, és fémkoronákat helyezzek rájuk. Egészen jól keresek ezzel. Már két házat és két feleséget is sikerült vásárolnom, mindegyiktől négy-négy gyermekem van, ami bár erkölcstelen, de az orosz tisztek nagyvonalúan eltekintenek ettől, lévén, hogy az egyedüli szaki vagyok, aki a fogukat fémfogra tudom cserélni.
Hirtelen megjelent az erkélyen Bernd Burger felesége, aki miután hiába kereste férjét a fürdőben, annak ruhái és cipője láttán rájött, hogy nem hagyhatta el a szállodaszobát.
– Á, szóval itt vagy – mondta jókedvűen. Melitta az ölébe ült, megölelte, megcsókolta, azonban Bernd Burger szelíden, tapintatosan, de ugyanakkor határozottan kihámozta magát a felesége karjaiból, aki hosszasan, értetlenül bámult rá.
– Bernd – mondta –, annyira furcsa vagy ma.
– Mindig az vagyok.
– Rosszat álmodtál?
– Nem.
– Mire gondolsz?
– Semmire.
– Hagyjalak magadra, Bernd?
– Igen.
Szenkovics Enikő fordítása
*A regény decemberben jelent meg a kolozsvári EXIT és a budapesti Szépirodalmi Figyelő Alapítvány közös kiadásában.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. decemberi számában)
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.