Fráter Zsuzsanna: Gyere ki, mátkám!

Első szóra 

Rózsa megpiszkálta a leégett parazsat a kemence tűzterében, mire az újra felizzott, kék és sárga lángnyelvek lobbantak elő a zsarátnok alól. A halvány, vöröses fény ismét elárasztotta a helyiséget, az árnyakat visszaűzve a sarkok mélyére. Rózsa felsóhajtott, nyugtalanul forgatgatta kezében a piszkafát. Már órák óta itt ültek a félhomályos apró szobában, házuk egyetlen helyiségében, lesték a kinti fagyos, decemberi éjszakát és csak várakoztak.

– Nem jön ma már senki, oltsd el a tüzet, lányom. Nincs itt semmiféle udvarló, se ember, se ördög – mordult Jónás, Rózsa apja az ablak mellől, ahonnan a kopár udvarukat, meg az utat kémlelte.

– Zámor létezik, és mára ígérte magát! – tiltakozott Rózsa elfúlva, mert torkát összeszorította a keserűség. Miért kételkedik benne az apja? Hogyan hiheti azt, hogy csak kitalálta? Soha nem merészelne ilyesmit!

– Képzelődtél csak! Tudom, hogy nagyon szeretnél már udvarlót, hisz’ már elmúltál tizenhat esztendős. Én sem bánnám, ha nem maradnál szégyenszemre pártában. De láthatod, itt az éjfél, és sehol senki – fejezte be Jónás, pipájával dühösen bökve a kinti vaksötét felé.

– Az éjfél az ördög órája – suttogta Klára, Rózsa anyja. Szorosan magára tekerte fekete nagykendőjét, egészen elbújt benne, hogy csak az orra látszott ki belőle, úgy gubbasztott a kemence mellett a sublótban.

– Ugyan, tán’ ördög sincsen – mordult Jónás bosszús füstfelhőket eregetve a pipájából.

– Hogy mondhatsz ilyet, Jónás! – kiáltotta Klára megrökönyödve, és gyorsan keresztet vetett.

Rózsa nem szólt semmit, összeszorította a száját, nem akart az apjával vitázni. Ha Zámor megérkezik, akkor majd úgyis hinni fog neki.

Fázósan megborzongott, a tűzhöz tartotta a kezét, hogy felmelegedjen, de ahogy a lángok táncát nézte, újra csak Zámor jutott eszébe.  

A szeme pont olyan, mint a kék lángnyelvek a lobogó tűzben. Tegnap este, míg táncoltak a csűrben, a perzselő tekintete végig rátapadt, felforrósítva az arcát és elgyengítve a lábát. Mikor a sok forgástól már egészen elszédült, Zámor szorosan magához ölelte, testük egészen összesimult. A vastag, fekete posztóköpönyegén át is érezte a belőle áradó forróságot, a kőkemény izmokat, és bőrének furcsa, borsfűre és fonnyadt falevelekre emlékeztető illatát. Zámor az ujjai között morzsolgatta a hajfonatából kioldódott tincseket, és a fülébe suttogta, hogy ő a legszebb lány, akit valaha látott. Rózsa megremegett, lángoló arcát Zámor vállába temette. Még soha nem kapott bókot, csak csúfolták a szeplői meg a vörös haja miatt, és most szépnek nevezi a leggyönyörűbb ifjú, akit valaha látott. Még a szomszéd Bálintnál meg Jánosnál is szemrevalóbb, akikért pedig minden lány epekedik.

Rózsa megrázta magát, elszakította tekintetét a tűztől. Nem szabad erre gondolnia, Zámor nem az, akinek akkor hitte. A tánc után minden megváltozott, az ábrándjai úgy törtek össze, mint a földre ejtett tojás héja. Úton hazafelé meglátta a fiú hosszú köpönyege alól kivillanó szőrös, állati testhez tartozó lópatákat. Akkor megértette, hogy nem a királyfi jött el érte, hanem maga az ördög.

Rózsa szorosan lehunyta a szemét, hogy ne lássa újra maga előtt a borzasztó képeket. Odakint a szomszéd komondor, Vezér panaszosan felvonyított.

– Jön valaki! – kiáltott izgatottan Jónás, és egészen az ablakra tapadt.

Rózsa ijedten felpattant a tűz mellől, ösztönösen kikapta a baltát a fáskosárból, és apjához szaladt vele.

Jónás meglepetten a fejszére meredt, de átvette tőle.

– Menj anyádhoz, ezt bízd rám – intett neki.

Klára egészen behúzódott a szoba mélyére, a pároságy mellé, és onnan pislogott ki fekete kendője alól, mint egy rémült madár. Rózsa már mozdult volna anyja felé, de akkor megütögették kívülről az ajtót.

– Ki van odakint és mit akar? – vakkantotta Jónás.

Rózsa megremegett, egészen apja mögé húzódott.

– A lányod vőlegénye vagyok. Rózsáért jöttem – jelentette ki egy mélyen zengő hang az ajtó mögül.

Zámor! – hasított Rózsába azonnal a felismerés, mire dermedten a falhoz lapult.

– No, hiszen! Mifelénk először az apjától kérik meg a lányt. Hordd el magad innen, akárki vagy is! – vágott vissza hetykén Jónás, de Rózsa látta, hogy erősebben szorítja a balta nyelét, a bütykei kifehéredtek.

– Rózsa az enyém, nekem ígérte magát – jelentette ki Zámor egyszerűen.

– Nem igaz, sosem tettem ilyet!– visította Rózsa kétségbeesetten.

– Rózsa, mátkám, gyere ki! Én hívlak, a vőlegényed. Gyere ki első szóra! – búgta Zámor odakintről.

Rózsa egész testét valami furcsa bizsergés járta át. Zámor hangja olyan volt, mintha templomi orgonák szólnának, egyszerre tűnt erősnek, mélyen zengőnek és mégis lágynak, bársonyosnak. Megremegett tőle. A szavak ősiek és nagyon is ismerősek voltak: századok óta így hívják ki a menyasszonyokat a házból esküvőjük reggelén.

Azonban most ezeket egy ördögi lény suttogja csábítón, hogy a kárhozatba csalja. Tenyerét a fülére tapasztotta, hogy kizárja Zámor hangját.  

– Még hogy vőlegény, te, senkiházi! – mordult Jónás, és dühödten ütésre emelve a baltát feltépte az ajtót.

Rózsa felsikoltott, apja után nyúlt, hogy visszatartsa, de elkésett.

Az ajtó kivágódott, fagyos éjszakai levegő szökött be a szobába, azonban Jónás megtorpant a küszöbön, fejszét tartó keze megállt a levegőben.

Rózsa remegve lesett ki az apja mögött, és azonnal megértette mitől bénult meg Jónás.

Egy lépés távolságra tőlük ott állt Zámor, vagyis az a valami, amit eddig Zámornak hitt. Már tudta, hogy nem lehet ember, hanem valami ördögi, túlvilági lény, de a látvány mégis letaglózta.

Az eddigi fekete köpeny helyett most nem viselt semmit, pőrén állt a telihold fényében. Erőteljes, izmoktól dagadó teste felső felét ritkás, sötét szőrzet borította, mely lefelé egyre sűrűsödött, a lábánál pedig már összefüggő, állatias prémmé vált. Keze, amit eddig kesztyű fedett, görbe, karmos ujjakban végződött. A lábfeje helyén pedig ott virítottak a hatalmas paták, amiket már jól ismert. Rózsa viszolyogva tántorodott hátra. A szörnyű, bestiális test felett még mindig az a gyönyörűséges, szabályos arc vigyorgott rá, ami inkább illet volna egy angyalhoz, mint egy ilyen szörnyeteghez.

– Csakhogy végre ajtót nyitott, kedves leendő apósom – gúnyolódott a torz alak, majd gyönyörű kék szemével Rózsára kacsintott.

Rózsa felhördült, Jónás pedig válasz helyett újra meglendítette a fejszét, a szörnyeteg felé sújtott vele. A rém azonban könnyedén kitért a csapás útjából, egy szemvillanás alatt kitépte támadója kezéből a baltát, megragadta a férfit, a magasba emelte, majd óriási erővel visszahajította a házba.

Jónás teste keresztülrepült a szobán, és egyenesen nekicsapódott a kredencnek, majd lecsúszott róla. A cserépedények csörömpölve hullottak a döngölt padlóra a férfi ernyedt teste mellé. Rózsa felsikoltott, apjához akart rohanni, mire kintről újra hangokat hallott.

– Mi ez a lárma, hé? Mi történik itten? – rikoltotta az új jövevény, akiben Rózsa a sötétség ellenére is felismerte az egyik szomszéd fiút.

– Menekülj innen, Bálint! – kiáltotta neki rémülten, mielőtt még neki is baja esik, azonban Zámor már el is indult felé.

– Semmi közöd hozzá, ember. Takarodj innen, ha jót akarsz! – morogta fenyegetőn.

A sötétben Rózsa nem látta jól Bálint arcát, de a legény megtántorodott a rém láttán, mégsem mozdult.

– Fuss innen messze! – könyörgött újra Rózsa, mire a fiú végre hallgatott rá, és elszaladt. Zámor mordult még egyet utána, de nem követte.

Rózsa nem foglalkozott tovább a szörnnyel, apjához rohant, akit anyja könnyek között próbált magához téríteni. Remegve hajolt ő is fölé. Saját lélegzetvételét visszatartotta, úgy hallgatta, vesz-e levegőt. Néhány pillanatig hiába várt, végül azonban Jónás mellkasa, ha csak gyengén is, megemelkedett. 

Rózsából hangos sóhajjal szakadt fel a megkönnyebbülés. Apja élt, nem halt meg, miközben őt védelmezte! Azonban nem örülhetett sokáig.

– Ha jót akarsz, velem jössz. Különben kiírtom a családodat – hallatszott mögötte az ismerős hang.

Rózsa háta megfeszült. Lassan megfordult. Az ördögfajzat még mindig az ajtóban állt.

– Mit akarsz tőlem? Miért bántasz minket? – fakadt ki keserűen.

A szeme égett a visszatartott könnyektől.

– Varázsoltál, nekem ajánlottad magad, így velem kell jönnöd – jelentette ki egyszerűen a rém. Karmokban végződő, szőrös kezét Rózsa felé nyújtotta.

Rózsa megtántorodott. Szédült, a szoba hirtelen kifordult sarkaiból. Hát ezért jött… az ostobaság miatt, amit Szent András napján tett… Néhány hete könyörgött a falu szélén lakó öreg Borbálának, a bábaasszonynak, hogy segítsen neki udvarlót találni. Aztán András nap éjjelén az asszony utasításai szerint fekete tyúkot áldozott, és elsuttogta a szavakat, amiket Borbála gondosan megtanított neki. Hitte is, meg nem is, hogy lesz valami hatása a varázslatnak, és fel sem fogta ezidáig, hogy mit tett.

– De én… én nem téged akartalak megidézni. Csak egy udvarlót akartam magamnak, aki hazakísér, táncba visz, mint a többi lányt. Csak arra vágytam, ami mindenkinek megadatik – védekezett erőtlenül, miközben a könnyek elindultak a szeméből.

–  Meg is kaptad! Akkor este azt kiáltottad a csillagok alatt, nem bánod, ha az ördög is az, ki udvarlódul szegődik. Hát eljöttem érted.

 – De nem úgy gondoltam, csak dühömben szaladt ki a számon! – ellenkezett tovább Rózsa. Fuldoklott, egyre nehezebben kapott levegőt, a torkát valami jeges erő szorította össze. Az ájulás kerülgette.

– Az nem számít, kimondtad. Már az enyém vagy.

Zámor kék szeme kérlelhetetlenül tapadt rá.

– Hová vinnél? Ki vagy te?

– Az én uram a nagy Asmódeus. Őt szolgálom, seregét gyűjtöm. Aki az erőnket használja, a birodalmunk részévé válik.

– De nem… én nem használtam – suttogta Rózsa dermedten.

– Mit gondolsz, a mágia honnan táplálkozik? Talán az Istenedtől ered? – nevetett fel Zámor. – Ráadásul engem hívtál vőlegényül. Mindent megkaptál, most fizetsz érte! Velem kell jönnöd az ő birodalmába, a démonsereg tagja leszel a páromként.

Rózsa körül egyre jobban forgott a szoba. Körbenézett kiutat keresve. Anyja az ájult apjával a karjában kuporgott a sarokban, sírt és imádkozott. Teljesen kizárta a külvilágot. Az ördögfajzat pedig még mindig az ajtóban állt, nem jött beljebb.

Rózsa fejében szöget ütött egy gondolat. Visszanyelte a könnyeit.

– Azt akarod, hogy menjek ki, de te nem jössz be értem – kezdte, és közelebb lépett az ajtóhoz.

Zámor nem válaszolt, csak a szemében lobogott egyre mohóbb láng. Rózsa már majdnem elérte a küszöböt, de egy lépés távolságra megtorpant. Most pont szemben állt az ördögi lénnyel.

Az éjszakai fagy ellenére érezte a másik testéből áradó forróságot, az arca lángra gyúlt tőle. A kék szempár delejes erővel tapadt rá. Valami ellenállhatatlanul vonzotta Zámorhoz, legszívesebben megérintette volna.

Gyorsan megrázta a fejét, nem hagyhatta, hogy a démon megbűvölje. Mély levegőt vett, és kihúzta magát.

– Nem tudsz bejönni, nem lépheted át a küszöbünket – jelentette ki. – Tehát igaz: ha nem hívják, a démon nem léphet be a házba.

A rém felmordult, ebből Rózsa tudta, hogy jó úton jár.

– Ha nem megyek ki, akkor nem tudsz mit tenni – folytatta.

Zámor szép arca most kegyetlen vigyorba torzult.

– Jobb, ha nem ellenkezel velem, különben a szeretteid fogják bánni. Nekem van időm – közölte egyszerűen, majd keresztbefont karral lecövekelt a küszöbön.  

Rózsa nem felelt. Ki kellett találnia valamit, de ehhez időre volt szüksége. Még egyszer az ördögfajzatra pillantott, majd hátat fordított neki, nem törődött a rátapadó tekintettel, behúzódott a sarokba az anyjához. Míg apját ápolják, talán eszébe jut valami, amivel megmentheti magukat. Már ha az ajtóban álló szörnyeteg nem unja meg előbb a várakozást.

Második szóra

– Atyám, felkészült? – tudakolta Rózsa.

– Már jön? – kérdezett vissza rémülten Lázár atya. Szeme egészen kikerekedett, borotvált arca megnyúlt.

– Tegnap is éjfél körül érkezett – felelte Rózsa, miközben kilesett az ablakon.

 A hold már magasan járt az égen, hosszú, kaszára emlékeztető árnyékot rajzolt a gémeskútnak. Az udvaron kísérteties némaság honolt, még egy gally sem rezdült a kopár eperfán. Ahogy közeledett az idő, Rózsa torkában úgy nőtt a gombóc. Ujjai görcsösen kapaszkodtak az ablakpárkányba, miközben várta, hogy újra feltűnjön odakint Zámor.

– Hátha nem is tér vissza – sóhajtott Lázár atya.

Rózsa azonban a fejét ingatta.

– Hamarosan itt lesz.

Tudta, hogy Zámor tarja a szavát. A rémalak kijelentette, újra vissza fog térni, aztán a hajnal első sugarainak fellobbanásakor egyszerűen eltűnt. Ezért is költöztették át napközben a még mindig eszméletlen Jónást az egyik szomszédhoz. Klára is vele tartott, jobbnak látta, ha a beteg mellett marad. Rózsa megkönnyebbült, nem akarta, hogy az anyja is kockáztassa az életét miatta.

A falu férfijai közül többen is ajánlkoztak, hogy Rózsa mellett várnak a démon érkezésére, de ő nem fogadta el a segítségüket. Az előző éjjel Jónás és Bálint élete is csak hajszálon múlott, nem akart még több áldozatot. Ráadásul érezte, hogy Zámor testi erővel nem győzhető le, ide másra volt szükség. A gonosz hatalmával csak a jó birkózhatott meg, így Isten emberében volt minden bizodalma.

Lázár atya el is jött, és most együtt várták Zámor érkezését.

Rózsa hirtelen kizökkent a gondolataiból, a kút mögött egy árnyat látott mozdulni. Közelebb nyomta az orrát az ablakhoz, hogy jobban lásson, de nem tudta kivenni, mi lehet az.  Ekkor az ajtó megzörrent.

Lázát atya rémülten felpattant a kemence mellől, és hevesen keresztet vetett.

– Kezdődik – suttogta Rózsa, és a fejével intett a papnak, hogy készüljön. Az atya Rózsa kezébe nyomta a szenteltvizes vödröt, ő pedig magasra emelte a keresztet.

Odakint megszólalt Zámor ismerős, búgó hangja.

– Rózsa, mátkám, másodszor hívlak! Nem jöttél első szóra, most gyere ki másodikra.

Rózsa megrázkódott. Újra az ősi menyasszonyhívó rigmus! Borsózott a háta tőle.

– Távozz innen, démon! – kiáltotta Lázár atya, miközben pálcájával sűrűn hintette a szenteltvizet, majd hangosan kántált valamilyen latin szöveget, amit Rózsa nem értett.

– Csak nem papot hívtál, Rózsám, hogy összeadjon minket? – gúnyolódott kívülről Zámor. – Nem kellett volna fáradnod, az én uram majd elvégzi a szertartást, ne aggódj emiatt.

Úgy tűnt, semmilyen hatással nincs rá a pap ténykedése. Rózsa legszívesebben felsikoltott volna a csalódottságtól, de összeszorította a száját, és még erősebben markolta a szenteltvizes vödröt.

Lázár atya felemelte a hangját, közben meghintette az ajtó sarkait meg a küszöböt. Zámor azonban csak nevetett odakint. Rózsa egyre jobban kétségbeesett. Érezte, hogy valami hatásosabb módszerre van szükségük.

– Atyám, nyissuk ki az ajtót, és szórjuk egyenesen Zámorra a szenteltvizet!  – fordult a paphoz.

Lázár atya felhördült, és úgy meredt rá, mintha ő maga lenne a démon.

– Elment az eszed, leányom?

Rózsa azonban nem hagyta magát. Dacosan felszegte a fejét, és állta a pap tekintetét.

– Így nem érünk el semmit!

– Nem tehetjük ki magunkat jobban a démon támadásának – háborodott fel az atya.

Még folytatta volna Rózsa kioktatását, azonban hirtelen zajok vonták magukra a figyelmüket odakintről.

Kiáltások harsantak, lábak dobogtak, majd Zámor állatias üvöltése hallatszott.

– Ezt a tegnapiért meg Jónásért! – ordította valaki, akinek a hangja Bálintéra hasonlított. Puffanások és reccsenések következtek, majd fájdalmas kiáltások hallatszottak.

Rózsába hirtelen hasított a felismerés. Bálint és a cimborái azok! Lesben álltak, hogy lecsaphassanak Zámorra. Az ő árnyukat látta a kút mögött!

Gondolkodás nélkül feltépte az ajtót, ki akart rohanni, azonban Lázár atya megragadta a karját.

– Nem rohanhatsz a vesztedbe! – korholta az atya. – Azok a bolondok azt hiszik, hogy legyőzhetnek egy démont!

– Segítenünk kell! – lihegte Rózsa, is miközben igyekezett kiszabadítani a karját.

Hirtelen azonban az atya szorítása gyengült, minden figyelmét a kinti események kötötték le. Rózsa követte a pap tekintetét.

Néhány lépésre tőlük igazi harc dúlt. Négy legény, Bálint és három barátja küzdött Zámorral, de nagyon úgy tűnt, hogy vesztésre állnak. Ketten már a földön elterülve feküdtek, Bálint és egy társa pedig vasvillákkal felszerelkezve próbálta bekeríteni a démont, aki azonban egyetlen karlendítéssel, érintés nélkül odébb taszította őket, majd egy szempillantás alatt megragadta a feltápászkodó Bálintot, és iszonyatos erővel a földhöz vágta. Aztán a másik felé fordult, aki éppen a fegyveréért kúszott, megelőzte, megragadta a dárdahegyes villát, és szúrásra emelte.

– Ne! – sikított Rózsa, kitépte végre magát az atya kezéből, és már rohant volna.

Zámor azonnal odakapta a fejét. A villát egyszerűen elhajította, nem foglalkozott többet a támadóival, rögtön visszaindult a ház felé. Bálint és a cimborái nyögve feltápászkodtak, egymást támogatva menekültek, mikor látták, hogy a démon nem figyel rájuk.

Zámor már csak pár lépésre volt a háztól. Lázár atya magához tért kábulatából, visszalökte Rózsát a házba.

– Megesküdtem anyádnak, hogy megvédelek – kiáltotta, miközben próbálta bezárni az ajtót.

Zámor azonban természetellenes gyorsasággal ott termett, és megakadályozta.

– Enyje, ez az ostoba pap bezárna téged, mátkám!

 Egy szemvillanás alatt az egyik kezével az ajtót ragadta meg, a másikkal pedig az atyát. Karmos ujjai bilincskét zárultak a nyakára, mire a pap hörögve próbált szabadulni, de hiába.

– Engedd el, de rögtön! – sikította Rózsa. Egy hirtelen mozdulattal a kezében tartott vödörnyi szenteltvizet egyenesen a démonra loccsantotta.

Zámor fájdalmasan felüvöltött, eleresztette a papot, aki hörögve zuhant a küszöbre. A szentelvíz sisteregve hólyagokat égetett a démon bőrére, amik szétmállva vörös, fekélyes foltokká váltak. 

Rózsa ámulva nézte egy pillanatig az ordító alakot, ahogy a földre vetette magát, igyekezve ledörzsölni magáról a vizet, majd gyorsan felsegítette az atyát és biztonságba helyezte. Lázár atya köhögött, egészen magánkívül volt a megrázkódtatástól.

Közben a démon összeszedte magát, abbahagyta az üvöltést, feltápászkodott a földről. A bőre itt-ott megfeketedett, vérző, eleven sebek borították a testét, de szinte azonnal elkezdett gyógyulni, ahogy a szenteltvíz lefolyt róla. Néhány pillanat múlva már sértetlenül állt a küszöbön, és dühtől eltorzult arccal vicsorgott Rózsára.

– Ezt nagyon megbánod – sziszegte. – Eddig megkíméltelek, mert azt akartam, hogy lásd, milyen nagylelkű vagyok, de ennek vége.

Rózsát elöntötte a düh a démon szavaira. Érezte, hogy a vére a fejébe száll, arca lángol.

– Még hogy nagylelkű voltál! Ránk törtél, el akarsz vinni, pedig soha nem ártottam neked! Az apám élet-halál között lebeg, a többiek is alig élnek!

A szavak egyre csak patakzottak belőle, pedig tudta, hogy nem kellene ilyeneket mondania, mert csak még jobban feldühíteni a démont, de képtelen volt megálljt parancsolni magának.

A démon dühösen rávicsorgott, majd visszavágott.

–  Mindannyian meggyógyulnak! Vigyáztam, hogy ne öljek meg senkit – morogta.

– Így is sokat ártottál! Miért akarsz elszakítani a szeretteimtől? Démont csinálnál belőlem, mert úgy tartja kedved! – fakadt ki Rózsa.

Zámor csodálkozva meredt rá. Kék szemében valami bánatszerűség csillant, hangja pedig fáradtnak tűnt, amikor végre megszólalt.

– Amikor értem jöttek, a családomból senki nem maradt életben. Azt akartam, hogy veled ne történjen meg ugyanez – közölte csendesen.

Rózsa szipogott, visszanyelte a könnyeit. Zámor most egész másnak tűnt. A démoni fény eltűnt az arcából, megint olyannak látta, mint akkor este, amikor megismerte. Újra az a lélegzetelállítóan jóképű fiú állt előtte, aki rámosolygott, táncra kérte, és akinek az ölelésében legszívesebben elveszett volna.

– Ezek szerint nem voltál mindig démon? – puhatolózott óvatosan.

Zámor nemet intett.

– Csak később tettek azzá, ami most vagyok.   

– Hogyan történt?  – kérdezte Rózsa rekedten. A torka teljesen kiszáradt, a fejében csak úgy cikáztak a gondolatok. Zámor valaha ember volt!

– Nem sokkal lehettem idősebb nálad. A szüleim elküldtek szolgálni a földesurunkhoz, a fekete báróhoz. Akkor még nem tudtam, miért nevezik így, de hamarosan rájöttem. Alkimista volt, varázsolni próbált. Egy nap eljött hozzá maga Asmódeus, a démonok ura. Igazi hatalmat ígért neki a lelkéért cserébe. Alkudoztak. Végül engem adott oda a mágikus erőért.

Zámor elhallgatott. Lehajtotta a fejét.

– Sajnálom – suttogta Rózsa. A szíve összeszorult. Most már egészen másképp látta Zámort. Csupán egy fiú volt, akit kegyetlen módon feláldoztak.

– Ne sajnáld, én már alig emlékszem azokra az időkre, amikor másmilyen voltam – válaszolta és felszegte a fejét. – Hamarosan te sem fogsz gondolni rá.

Rózsa megrázkódott. Ő soha nem lenne képes elfogadni ezt a sorsot!

–  Tudod milyen az, ha akaratod ellenére kényszerítenek démonná válni, mégis el akarsz vinni?

– Nem tehetek mást, ez a törvény. Amikor ördögudvarlót kértél varázslás közben, én hallottam meg először, így az enyém vagy – vonta meg a vállát Zámor. – Hidd el, sokkal rosszabbul is járhattál volna. Mondjuk, ha Zebedus hall meg. Ő aztán tényleg egy vadállat. Én legalább jóképű vagyok – vigyorodott el.

Rózsa a szemét forgatta.

– Azért ne bízd el magad!

– Csak ne tagadd! A fonóbálon tetszettem neked – évődött tovább Zámor.

 – Akkor még nem tudtam, ki vagy – vágta rá Rózsa, miközben bátran farkasszemet nézett vele.

– Amennyi düh van benned, te is jó démon leszel.

– Soha nem leszek az – tiltakozott Rózsa konokul, és felszegte az állát.

Zámor arcáról eltűnt a vigyor, összevonta a szemöldökét. Újra a démon volt.

–  Még egy napot kapsz, hogy elbúcsúzz a családodtól, de aztán velem kell jönnöd. Ha akkor is ellenkezel, nem hagysz más lehetőséget, el kell pusztítanom mindent, ami ideköt.

A szavaktól megfagyott a levegő. Rózsa megborzongott, hirtelen megérezte mennyire hideg az éjszaka. Tudta, hogy Zámor komolyan beszél, mégsem volt képes feladni. Inkább meghal, minthogy démonná váljon.

– Le foglak győzni – felelte neki eltökélten.

–  Nem tudsz. Egy gyáva pap meg némi szenteltvíz ehhez nem elég – válaszolta Zámor. – Jobban tennéd, ha nem áldoznád fel a szeretteidet – tette hozzá, majd még egyszer Rózsára nézett, aztán egyszerűen köddé vált.

Rózsa zavarodottan, kavargó gondolatokkal és érzésekkel maradt ott a küszöbnél. Fogai összekoccantak a hidegtől, mégsem bírt megmozdulni. A szoba mélyéről hallotta Lázár atya gyenge duruzsolását. Valószínűleg imádkozott.

Rózsa nagy levegőt vett, aztán kifújta, de a mázsás súlytól, ami ránehezedett, nem tudott megszabadulni. Mi van, ha Zámornak igaza van, és feleslegesen tesz ki mindenkit veszélynek? Talán valóban vele kellene mennie. Akkor viszont ő maga is démonná válna.

Zámor… Valaha kék szemű, sötét hajú fiú volt, akinek megölték a családját. Rózsa mellkasa összeszorult. Ha sikerülne elpusztítania, akkor egy ártatlanul fiút ölne meg? Megborzongott. Gyorsan megdörzsölte az arcát, hogy kitisztítsa a gondolatait. Zámor már démon, nem sajnálhatja meg!

Az érzéseknek és a gondolatoknak őrült kavalkádja dúlt a lelkében. Legszívesebben elfutott volna messzire, elbújt volna a rémálom elől, amivé az élete változott. De nem tehette. Ő okozott minden bajt, így neki is kellett megoldania.

 Utoljára megnézte a helyet, ahol Zámor állt, mielőtt eltűnt, aztán elfordult az éjszakától.

Harmadik szóra

– Ne aggódj, leányom! Az Úr megsegít minket, minden jól fog alakulni – biztatta Lázár atya Rózsát, majd bátorítóan megveregette a vállát.

Rózsa azonban nem bírt megnyugodni, idegességében egyfolytában a fehér köténye szélét gyűrögette. Itt várakoztak újra Lázár atyával, de ez valahogy mégis más volt, mint előző este. Akkor még minden egyszerűnek tűnt, csak meg akart szabadulni a démontól, most azonban minden homályossá és bonyolulttá vált. Úgy érezte magát, mintha egy zavaros vizű tóba zuhant volna, és képtelen lenne belőle partra vergődni.

Ha elbuknak, sokan meghalnak a semmiért, ha a tervük sikerül, akkor ugyan a démon elpusztul, de az ártatlan fiú is meghal, aki egykor volt.

Rózsa megosztotta félelmét Lázár atyával, de ő kitartott amellett, hogy Zámort el kell pusztítani, bármi volt is előtte. Rózsának muszáj volt elfogadnia ezt, ha meg akarta óvni a szeretteit. Ráadásul az egész falu felbolydult reggelre, a férfiak bosszúért kiáltottak.

Jónás még mindig nem tért magához, Bálint és a cimborái is sérülten feküdtek, ezért most négy új legény jelentkezett, köztük János, Bálint öccse, hogy segít a démon legyőzésében. Lázár atya vezetésével új tervet kovácsoltak, amiben neki is fontos szerep jutott.

Rózsa, hogy elterelje nyomasztó gondolatait, ellenőrizte a küszöb fölé rögzített szenteltvízzel teli dézsát, meg a hozzá erősített kötelet. Közben Lázár atya egy gyertyával jelzett az udvaron lapulóknak, rejtőzzenek el jól, mert közeledik az éjfél. Ahogy végeztek mindennel, az ajtó megzördült.

– Gyere ki, mátkám! Utoljára hívlak, jöjj velem harmadik szóra!

Rózsa egy pillanatra lehunyta a szemét, erősnek kellett maradnia. Lesimította gyűrött kötényét, nagy levegőt vett, és kinyitotta az ajtót.

Zámor mosolyogva állt a küszöbön.

– Milyen szép vagy ma, Rózsám! Illik hozzád a fehér, mint egy igazi menyasszony! – bókolt, és meghajtotta magát a lány előtt.

Rózsa szája megremegett. Képtelen volt bármit is válaszolni. Zámor most annyira emberinek tűnt! Kék szeme vidáman ragyogott fekete fürtjei alól, szép metszésű ajka mosolyra görbült, amitől az egész arca szinte angyalinak hatott.

Nem gondolhat ilyesmire! Egy démon áll előtte, és úgy is kell rá tekintenie! Megrázta a fejét, hogy elhessegesse a zavaró gondolatokat. Zámor félreértette a mozdulatot, mert összevonta a szemöldökét, és enyhe éllel a hangjában folytatta a mondandóját.

– Készen állsz?

Rózsa megremegett, de megacélozta magát.

– Veled megyek, miután illendőn megkérted a kezemet! Lázár atya odabent vár, ő beszél veled apám nevében.

Zámor szemében gyanakvás villant, néhány pillanatig csendben fürkészte Rózsát, de ő állta a kutató tekintetet, egy arcizma sem rándult. Végül a démon beleegyezően bólintott.

 Rózsa szélesre tárta az ajtót.

– Gyere be, Zámor! – szólt fennhangon, ezzel megadva az engedélyt a démonnak a belépésre. Ujjaival kitapogatta a kötelet a háta mögött, és amikor a démon átlépte a küszöböt, erősen megrántotta. A dézsa megdőlt, a nagy adag szenteltvíz pedig Zámorra zúdult.

A démon felüvöltött, a víz marta, égette a bőrét. A teste egész felszíne sistergett, mintha lúgot öntöttek volna rá. A bőre felhólyagosodott, megolvadt, kilátszott alóla a hús. Rózsa iszonyodva ugrott hátra.

 – Te ostoba, azt hiszed, ezzel elérhetsz bármit is? – hörögte Zámor, miközben eltorzult arccal felé kapott. Rózsa azonban kitért előle.

Lázár atya is megjelent, hangosan mormolt latinul, a feszületet pajzsként tartotta maga előtt. Zámor felhördült, karmos mancsával suhintott, mintha el akarná hessegetni az atyát. Most, hogy nem választotta el tőlük az ajtó, a szent szavak hatással voltak rá, mert megtántorodott. Lázár atya felbátorodva még közelebb merészkedett, egyre hangosabban kántált, a rejtekhelyeikről előtörtek a legények is újabb dézsa szenteltvizet cipelve.

Rózsa torka elszorult. Zámor teste ezer sebből vérzett, csak támolygott, vaktában hadonászott az atya felé, az újabb támadók láttán pedig kétségbeesés ült ki megtört arcára.  

– Leányom, hozz még egy korsó szenteltvizet! – kiáltott Rózsára az atya.

Ő azonban képtelen volt megmozdulni, letaglózta a szenvedő Zámor látványa. Érezte, hogy amint a legények ráborítják az újabb hordó szenteltvizet, a démon sorsa megpecsételődik.

Ekkor mintha Zámor megérezte volna Rózsa gondolatait, vicsorgott, és tett néhány lépést az atya felé. Úgy tűnt, teljes erejével nekifeszül valami láthatatlan erőnek. A pap hátrált, egészen benyomultak a szobába, miközben a legények az óriási hordót próbálták áttuszkolni a keskeny bejáraton. A művelet az atya figyelmét is magára vonta, a kántálást abbahagyta, a kereszt lehanyatlott a kezében, míg dühösen sürgette az ifjakat. Ezt a pillanatot használta ki Zámor.

Ellökte magától Lázár atyát, a kemencéhez küzdötte magát, és egyik mancsát egyenesen bedugta a tűztérbe, ahol lángok hirtelen magasra csaptak. Zámorból megkönnyebbült sóhaj szakadt fel, és a testét borító sebek azonnal gyógyulásnak indultak. Rózsa döbbenten figyelte.

– Ne! – üvöltött Lázár atya, mikor észrevette, mi történik.

– Hozzátok azt a szenteltvizet, mielőtt újra visszanyeri az erejét! –  sürgette újra a legényeket, akik végre átnyomták a dézsát a bejáraton.

Zámor azonban megelőzte őket. Hirtelen kirántotta mancsát a tűzből, a markában egy furcsa, égő, lángnyelvekből szőtt ostort tartott.

Rózsa lélegzete elakadt, és még a szíve is kihagyott egy pillanatra, mikor megértette, mit akar vele Zámor. Felsikoltott, de már későn.

A démon úgy suhintotta meg a pokolbéli eszközt, mint a karikásostort szokás, a lángnyelvek suhanva átszelték a levegőt, és pattanva csaptak le egyenesen a dézsát cipelő társaságra. A legények rémülten ugrottak szét, a szenteltvizes tartályt magára hagyták.

Az egyiküket az ostor eltalálta, a ruhája azonnal lángba borult. A fiú ordítva menekült ki az udvarra, míg a többiek igyekeztek Zámorra rontani, de ő szédületes sebességgel forgatta az fegyverét és egyenként terítette le a támadóit. A lángostorról szikrák repültek szerteszét, azzal fenyegettek, hogy felgyújtják az egész házat.

Rózsa sikított, oltani igyekezet a fel-fellobbanó apró tüzeket, közben rimánkodott, hogy Zámor hagyja abba. A démon nem foglalkozott vele, egyre csak pattogtatta az ostort, megsebezve a legényeket, lángra gyújtva a ruhájukat, hogy végül feladták a küzdelmet, és kimenekültek. Egyedül János maradt ott a padlón elterülve, őt Rózsa próbálta magához téríteni.

Zámor figyelme a sarokban kuporgó Lázár atya felé fordult. A démon szeme összeszűkült, úgy tűnt, felméri a pap és a közte lévő távolságot.

– Búcsúzz el az életedtől, vénember! – morogta, majd ütésre emelte az ostort.

Rózsa azonban az atya elé vetette magát, hogy megakadályozza a halálos csapást.

– Ne tedd, megadom magam! – sikította.

Zámor visszarántotta az ostort.

– Menj onnan, Rózsa! Megölöm a papot, nem tehetsz ellene semmit – vetette oda sötéten. Arcvonásai megkeményedtek, szeme egészen összeszűkült, szája körül valami kegyetlen vonás jelent meg. Most megint az a kérlelhetetlen démon volt, aki először jött el érte.

– Esküszöm, nem próbálkozom többé semmivel. Veled megyek, csak könyörülj rajta! – esedezett tovább Rózsa.

Zámor gúnyosan felnevetett.

– Nem vagy olyan helyzetben, hogy alkudozhass. Vége a szánalmas próbálkozásoknak! Magammal viszlek, de előtte megölöm a papot, aztán a családodat, sőt, kiirtom az egész falut, amiért megpróbált szembeszállni velem! – fröcsögte, ostorával cserdített egyet, mire apró szikrák repültek szét, majd elhamvadtak a földpadlón.

Rózsa gyomrában valami hidegség költözött, ami egyre csak feljebb kúszott egészen a torkáig. Ezt nem engedhette!

A kredenchez ugrott, és felkapta a legnagyobb konyhakést, majd eltökélten a saját szívéhez szorította. A vászoningén keresztül is érezte, ahogy az éles penge a bőrébe fúródik.

– Megölöm magam, ha bárkinek baja esik! – sziszegte és farkasszemet nézett Zámorral.

Zámor azonban csak vigyorgott.

– Valamiről megfeledkeztél. Az öngyilkosság bűn a ti istenetek szemében! Ha megölöd magad, akkor is Asmódeus hatalmába kerülsz, csak éppen a tested marad itt az embereknek.

Rózsa keze lehanyatlott, a kés a padlóra hullott. Zámornak igaza volt. Az öngyilkosság szörnyűséges bűn. A mellkasát tompa fájdalom járta át, mintha valóban a szívebe mártotta volna a kést. Lehajtotta a fejét.

– Te nyertél – suttogta. Majd újra felemelte a fejét, Zámorra nézett. – Legyőztél, nem tehetek mást, csak könyörögni tudok. Kíméld meg a szeretteimet, ne pusztítsd el a falut! Nem akartak ártani neked, csak balsorsukra engem védtek, az érdemtelent.

 Rózsa letérdelt, a könnyek megállíthatatlanul folytak a szeméből, de nem törődött velük. Már nem akart erős lenni, nem harcolt, csupán kért.

Zámor sokáig nem szólt semmit, csak töprengve figyelte. Rózsa közben egyre csak zokogott. Siratta anyját, apját, a faluját, rövid életét és a lelkét, amit elveszített.

– Miért értük könyörögsz? Miért nem magadért? A saját életed kellene, hogy érdekeljen, nem másoké! – háborgott Zámor.

Rózsa meglepetten nézett rá. Könnyeit egy pillanatra visszanyelte.

– Hiszen, miattam kerültek veszélybe! Az én ostobaságom hozta rájuk a bajt, én megérdemlem a sorsomat, ők nem! Meg aztán én úgysem hiányzom majd – tette hozzá csendesen.  

–  Biztosan hiányoznál az embereknek – vetette ellen Zámor.

– A szüleim itt lesznek egymásnak, ha apám meggyógyul. A faluban állandóan csak csúfoltak. Senkinek sem kellek.

Zámor elmosolyodott.

– Nem hiszem, hogy egyedül öregednél meg. Számítasz, nem véletlenül adták volna sokan érted az életüket. – Nekem is fontos vagy – tette hozzá, és sebesült arca vörösre pirult. – Akkor este, amikor elmondtad a varázslatot, minden szót hallottam. Láttam a kétségbeesésedet, a magányodat, de azt is láttam, hogy mekkora az erőd, az akaratod, a szépséged, ami a szeplők mögött lapul. Én téged láttalak, és magamnak akartalak. Ezért kértem Asmódeust, hogy én jöhessek érted.

Rózsa elképedve hallgatta Zámor szavait. Az arca égett, a szíve furcsán hevesen vert. Egészen zavarba jött.

– Te mindent feladnál azokért, akikről azt hiszed, nem hiányolnának. Sokan a helyedben már régen cseréért alkudoztak volna, mást ígérnének maguk helyett – folytatta Zámor.

– Hogy valaki más életét ígérjem a sajátomért? – Rózsa borzadva megrázkódott, és a fejét rázta.

– Tudom, hogy nem tennéd – bólintott Zámor. – Ezért vagy annyira más, mint akik a seregünkbe kerülnek. És ezért nem vihetlek magammal. Feloldozlak ígéreted alól.

Rózsa nagyra nyitotta a szemét, majd pislogott egyet. Azt hitte álmodik.

– Csak egyszerűen feloldozol, már nem akarsz elvinni? – képtelen volt felfogni.

– Csapnivaló démon vagyok – sóhajtotta Zámor. – A szeretteid életét is meghagyom.

Suhintott egyet a lángostorral, mire az hamuvá és füstté porladt szét. Lázár atya a sarokban megrázkódott, majd remegve odakúszott Jánoshoz. Rózsa fellélegzett, szemét újra ellepték a könnyek.  

– Köszönöm, ezt soha nem tudom meghálálni neked – suttogta, mert a torka egészen összeszorult.

A démon azonban csak megvonta a vállát.

– Nem kell megköszönnöd. Azért tettem, mert te még nálam is csapnivalóbb démon lennél, és engem marasztalnának el. Túlságosan nagy benned az önfeláldozás. Azt hittem, a dühöd meg a kétségbeesésed a nagyobb, de tévedtem – legyintett fáradtan. Láthatóan a sok varázslat kimerítette, és még a sérüléseiből sem gyógyult fel teljesen.

Lázár atya meg János közben egészen eltűnt a szemük elől. Kimenekülhettek, de Rózsa nem foglalkozott velük, csak örült, hogy jól vannak, egészen lekötötte a démon váratlan kijelentése. Csak arra lett figyelmes, hogy hirtelen megjelennek Zámor mögött a nagy dézsát cipelve.

Rózsa felkiáltott. Az atya és János iszonyatos erőt kifejtve felemelték a dézsát, és a démonra zúdították a szenteltvizet.

Zámor felüvöltött és összerogyott. Fájdalmában a padlón vonaglott, bőre újra felhólyagosodott, sistergett rajta a szenteltvíz, felszakítva a gyógyulófélben lévő sebeket és újakat égetve rajta.

Rózsa kétségbeesetten kiáltott az atyára, útját állta, mikor az hozzá kezdett volna a liturgiához.

– Miért tette? Hiszen már elengedett bennünket! Nem akart bántani, jót tett!

Az atya döbbenten nézett rá, majd félre akarta tolni.

– Ez egy förtelmes démon! Most kell elpusztítanunk, míg gyenge!

Rózsa azonban nem hagyta magát.

– Nem ölhetjük meg, mikor jót cselekedett, akkor mi is szörnyetegek lennénk! Ő csak egy szerencsétlen fiú, akit démonná változtattak!

Az atya azonban a fejét csóválta.

– Már mondtam, leányom, mindegy mi volt egykor, most már a sátán szolgája. Kötelességünk elpusztítani, hogy másokat ne ronthasson meg.

Rózsa keze dühében ökölbe szorult, de nagy levegőt vett. Meg kellett győznie az atyát.

–  Még van benne emberi, ezért engedett el minket! Talán meg lehetne valahogyan menteni.

János közben a fejét vakarta, és csodálkozva bámulta a haldokló démont.

– Tényleg ember volt valamikor? – kérdezte ámulva.

Rózsa bólintott.

– Isten irgalmazzon a lelkének, de akkor is veszélyt jelent a falura – suttogta János, és keresztet vetett.

Rózsában egyre gyűlt a harag. Egyikükben sincs részvét? Képtelen volt felfogni a közönyüket.

– Ő megkegyelmezett nekünk, mi miért nem tudunk? – kiáltotta dühösen.

A szemét elfutották a könnyek. János zavartan lehajtotta fejét.

– Ha akarnánk, sem tudnánk megmenteni – felelte Lázár atya fáradtan. – A legnagyobb irgalom, ha nem hagyjuk sokáig szenvedni.

Rózsa kézfejével letörölte az arcáról a könnyeit, kihúzta magát.

– Márpedig én megmentem – jelentette ki eltökélten.

– Hogyan? Erre nincs liturgia – sóhajtotta az atya.

– Az Úrnak nem hiszem, hogy a szertartások számítanának.

– De te nem vagy egyházi személy, nem vagy felszentelve! – ellenkezett tovább a pap.

– Akkor nem számít, hogy megpróbálom-e – nézett farkasszemet az atyával.

A pap végül engedett.

– A hajnal úgyis elpusztítja. Ha közben bármivel próbálkozna, akkor nem kegyelmezünk – jelentette ki.

Rózsa elszántan bólintott. Zámor esélyt kapott, hogy megmeneküljön.

A démon testét erősen megkötözték, aztán Lázár atya Jánossal a háttérbe húzódott.

Rózsa letérdelt Zámor mellé. Először nem tudta, mit tegyen, de aztán Zámor vérző, sebes teste és megviselt arca láttán egymás után jöttek a szájára a szavak. Egész éjjel imádkozott az Úrhoz, hogy mentse meg Zámor lelkét, vezesse lelkét újra a fény felé. A démon közben a földön acsarkodott, vergődött, Rózsa azonban nem mozdult mellőle.

 Hajnalhoz közeledve Zámor elcsendesedett, teste elernyedt, arca elszürkült a sok véres seb alatt.

– Rózsa, itt vagy? – nyöszörögte elgyötörten.

Rózsa abbahagyta az imádkozást, és Zámor felé hajolt.

 – Haldoklom – jelentette ki a démon. – A lelkem visszatér az uramhoz, de mivel elbuktam, nem kapok új testet. Bocsáss meg azért, amit tettem! Azt hittem, jó páros lehetnénk, de te jobbat érdemelsz. 

Rózsa megfogta a démon karmos mancsát.

– Tarts ki, Zámor, engedd, hogy nyerjen benned a jó! Nem lehet véletlen, hogy teljesen soha nem alakultál át. Együtt lehetnénk emberként – mosolygott a démon törötten is szép arcába.

Zámor bágyadtan vigyorgott.

– Akkor mégiscsak tetszem neked?

Rózsa visszanyelte a könnyeit, és elmosolyodott.

– Különben nem lennék itt melletted.

Zámor tekintetében megcsillant valami.

– Köszönöm. Nem is tudod, mit jelent ez nekem – suttogta, majd lehunyta a szemét. Nem mozdult többet.

Rózsa felsikoltott, a könnyei megállíthatatlanul patakzottak újra. Zokogva lehajolt, és megcsókolta a démon sebes arcát.

Odakint a nap felkelt, vörösarany sugarai betörtek az apró ablakon, és sápadt fénnyel vonták be a szobát. A napsütésben Zámor teste felragyogott, egyre csak izzott, végül átható fehér fénybe borult elnyelve a démon alakját.

Rózsa ijedten hátrált. Végül a fehér izzás eltűnt, csupán Zámor teste maradt ott immár teljesen emberi formájában. A paták, az állati szőr, a karmok eltűntek, egyedül gyönyörű arca maradt a régi, ami most már teljesen emberi testhez illeszkedett.

Lázár atya és János felkiáltott meglepetésében. Rózsa ámulva csodálta, majd lángoló arccal kapta el a fejét, mert az előtte heverő fiú teljesen meztelen volt. János gyorsan betakarta az asztalterítővel a csukott szemű ifjút.

Rózsa szíve a torkában dobogott.

A fiú szempillája megrezdült, majd szeme lassan kinyílt. Riadtan ült fel, körbenézett, új külsejét csodálta, miközben mindannyian visszafojtott lélegzettel várakoztak. Végül Zámor tekintete megállapodott Rózsán, és elmosolyodott.

– Most már remélem, elfogadsz mátkádnak!

(Karantének)

Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat

Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.