– Két hónapja váltam el – kezd magáról mesélni. Lazán a kávézó asztalára könyököl, arrébb tolja a kávéscsészéjét, egyenesen a szemembe néz.
Negyvenfelé közelít, arca markáns, telt ajka kissé előrebiggyed. Jóképű, de már tokásodik, ez persze a randiapp fotóin nem látszott.
– Mi történt? – kérdezem, mert el akarja mesélni.
Hangosan sóhajt.
– Én mindent megtettem, de Dóri…
Szünetet tart, megint sóhajt, melegbarna szeme mintha párásodna. Én megértőn bólogatok, ő pedig folytatja.
– Dóri nagyon jó csaj volt. Bár nem olyan szép, mint te – teszi hozzá, miközben mélyen, nyomatékosan a szemembe néz.
Az arcom átforrósodik, elkapom a pillantásom, és gyorsan kortyolok a kávémból.
– De a házasság után, teljesen kifordult magából. Elslamposodott.
A kávé keserű, összerántja a szám. A cukorért nyúlok.
– Meghízott.
A szó köztem és a cukroszacskó között koppan, visszarántom a kezem.
– Persze jött a gyerek, meg minden. De sok nő akkor is ad magára, érted. Kérdeztem, miért nem megy kondiba, én is járok – megfeszíti a karját, mire a bicepszén az ing megfeszül –, de csak jöttek a kifogások.
A kávém keserű maradt, így nem nyúlok hozzá. A szám kiszárad, a torkom kaparja valami.
– Én próbálkoztam, mondtam, hogy menjünk ide vagy oda, de ő folyton fáradt volt, meg kedvetlen, nem érdekelte semmi. Sokszor csak ült a kopott melegítőjében a tévé előtt.
Nyelek egyet, a szoknyámra pillantok. Feszes, ránctalan, még nem gyűrődött össze, pedig kényes anyag. Ő követi a tekintetem, az ölemre pillant, majd feljebb, végül megállapodik a dekoltázsomon. A tenyerem izzad, meleg van, hiába a légkondi. A kezem lopva a szoknyámba törlöm, nem érdekel, foltot hagy-e, közben kissé lejjebb igazítom, így már a térdemet takarja.
Ő megnyalja a száját, telt ajka sötét és fényes, mint egy nyitott seb.
– Pedig én szeretem, ha egy nő ad magára – kacsint rám, majd tovább fixíroz.
Tekintete lustán végigsiklik a lábamon, egészen a magassarkúmig. Új, tegnap vettem a randira, kicsit még töri a sarkam.
– A tűsarkúak a gyengéim – búgja rekedten felém hajolva –, attól igazán nő a nő.
Magam alá kapom a lábam. A sarkam lüktet.
– Dóri már nem hord, csak mindenféle anyamamuszokat, érted. Mióta betöltötte a harmincat, tiszta vénasszony. Na, de beszéljünk végre rólad.
Felém nyúl, a karomra teszi a mancsát. A tenyere nehéz és forró, égeti a bőröm, elhúzódom.
– A jövő hónapban harminc leszek – bukik ki belőlem.
– Azt hittem fiatalabb vagy. De ha nem kezdesz mackónadrágot hordani, nem lesz gond – vigyorog rám.
A gyomromban a korty kávé felkavarodik, a szám megtelik keserű ízzel. Érzem, hogy mindjárt hányok, felpattanok.
– Most mennem kell.
Ő értetlenül pislog, a kezem után kap.
– Máris? De hát olyan jól beszélgetünk!
Az asztalra dobok némi aprót, a kávémra elég.
– A vendégem voltál!
Én a fejemet rázom, a pénzt az asztalon hagyom. Ő értetlenül hápog, az arca egyre vörösebb. Nem törődöm vele, elindulok a kijárat felé, de megtorpanok.
– Szeretem a mackónadrágot! – kiáltok vissza neki, hogy az egész kávézó hallja. Aztán csak megyek, ki az ajtón, át a plázán, és nem fordulok többet vissza.
A magassarkú töri a sarkam, az egész lábfejem lüktet. Megállok, leveszem, a szemetesbe dobom, és inkább mezítláb megyek tovább. A randiappot majd csak otthon törlöm.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.