A farkas a Mária-hegy mögötti cserjésben tűnt fel először. Nem volt ez igazi cserjés, fák tarkították, fiatal tölgyek, szilek, elvétve egy-két bükk és fenyő. A farkas maga is csodálkozott rajta, hogy mit keres itt. A téli nap lemenőben volt, de a kristálytiszta, hideg időben még mindig repkedtek a siklóernyősök. Egyikük alacsonyabban szállt, így észrevette a fák között ólálkodó farkast, de kutyának gondolta. Meg úgy sem tudta volna megosztani senkivel a felfedezését, ott fent a magasban. Két nagy madár szintén feltűnt, az egyik kurrogó hangon hívta a másikat. A siklóernyős nem tudta, milyen madarak lehetnek. Apám biztosan megmondaná, jutott eszébe, de nem morfondírozhatott sokáig ezen a kérdésen, mert az édes anyaföld veszedelmes gyorsasággal közeledett. Kinyújtotta a lábait, gyors kelepelő mozgást végzett velük, mintha leszálló gém vagy gólya lenne. Odalent a hidegtől elgémberedett kezeit dörzsölgette, s teljesen megfelejtkezett a nagy termetű kutyáról.
Csak otthon jutott eszébe, vacsora közben, mikor apja az újságot lapozgatva, hangosan megjegyezte, hogy a farkasok már Nógrádban vannak.
– Ide nem jönnek? – kérdezte az anyja, miközben elétette a véres hurkát.
– A májast jobban szeretem – nézett föl a siklóernyős.
Apja bosszúsan krákogott és felpillantott az újság mögül:
– Ne válogass. Amúgy meg itthon hagytad a mobilod. És keresett valaki. Valaki, aki nem mondta meg a nevét.
– Ha fontos, majd újra hív – felelte.
Rosszul aludt azon az éjjelen. Telihold volt, és néha mintha farkasok üvöltését hallotta volna a Mária-hegy irányából.
A farkas óvatosan kullogott lefelé az enyhén lejtős hegyvidéki utcában. Az éhség az oldalát mardosta, s a hidegtől összefagytak a tagjai. Ha nem lett volna ennyire éhes, biztosan nem merészkedik ide, erre az emberlakta tájra, de ha a fagytól éppen nem rázkódott össze, akkor úgy érezte, mintha lebegne a házak között. A nyári súlyának legalább a felét elvesztette, ezért suhant oly nesztelen végig a kerítések mentén. És egyszerre csak megütötte az orrát a disznótoros félreismerhetetlenül vonzó illata.
Nem volt teljesen sötét, mert az utcai lámpákon kívül a hó is világított, így a farkas nem érezte magát túl komfortosan. Ráadásul a kutyák rettentő vircsaftot rendeztek a kerítések mögött. Szerencséjére akadt egy lyuk a kerítésen, ahol gyorsan becsúszott, és odasündörgött a konyhaablak alá, ahonnan a sült kolbász illatot érezte. Még jó, hogy a hold nem világít, gondolta. Na, az hiányzott volna még! Most már csak az a kérdés, hogyan szerezzem meg, tépelődött. És míg ezen gondolkozott, egyszerre csak felemelkedett a földről. Mi a szösz, kérdezte volna, ha tudott volna beszélni, így viszont csak kikerekedett szemekkel bámult lefelé. Az emelkedés lassú volt, s mikor a konyhaablakkal egy magasságba ért, az hirtelen kitárult, s ő mellső mancsaival lassú úszó mozdulatokat téve beevezett a helyiségbe.
Vaksötét volt odabent, de az orra vezette. A kolbászok és a hurkák egy nagy tepsiben darvadoztak, és szinte maguktól repültek be a szájába. A farkas pedig rágás nélkül nyelte le őket.
A siklóernyős az éjszaka közepén arra ébredt, hogy csörög a mobilja. Bosszankodott, mert nem szokta bekapcsolva hagyni, nem volt jó alvó, és ha egyszer felébresztették, nem tudott visszaaludni.
– Halló – szólt bele álomittas hangon, de csak hallgatás volt a válasz. Hallózott még egyet-kettőt, majd éppen ki akarta kapcsolni a készüléket, mikor először egészen halk, majd egyre erősödő csámcsogás ütötte meg a fülét. A csámcsogás egyértelműen a készülékből hallatszott, de mintha máshonnan is hallotta volna. Mintha az egész sztereóban történt volna, egyik hang a mobilból, a másik meg… Ez nem lehet igaz, gondolta volna siklóernyős, ha tudott volna még gondolkodni. Mert valahogy mind nehezebben ment ez a dolog… hirtelen négykézlábra ereszkedett, pizsamája gombjai lepattantak, a ruha eltűnt róla, de mielőtt megijedt volna meztelenségétől, érezte, hogy hosszú, csimbókos szőre nő. Orra pedig hihetetlen élességgel érezte a szagokat, s ez az orr azt mondta neki, hogy az ajtó mögött kolbász van és hurka.
Odaügetett hát az ajtóhoz és morgott. Jó lett volna már odabent lenni. Bár, van ott még valaki. Egy élőlény, aki hurkát zabál.
A farkas – mert már az volt –, két lábra állt, és mellső mancsával lenyomta a kilincset.
Bent volt hát, álmai mennyországában, a disznótoros maradékai között. De vele szemben egy ember állt, egy ember, akinek a szájában most tűnt el az utolsó falat hurka. A farkast elöntötte a düh. Felborzolta a szőrét és…
Kint álltak az éjszakában, a Mária-hegy tövében és egymást nézték. A siklóernyős rossz helyen szállt le ugyanis, egy sziklák övezte, ember nem járta helyen, s először mintha elalélt volna az ijedtségtől, de aztán eszébe jutott, hogy van nála egy kis kolbász meg hurka a disznótorosból. Azt kezdte rágogatni, mikor feltűnt a farkas. A Hold persze teli volt, de el-eltűnt a felhők mögül. Egy lánynak is kellett volna lenni valahol, de az valamiért nem szerepelt, talán eltévedt az erdőben. Ők meg csak nézték egymást és morogtak és egy idő után nem tudták, melyikük az ember és melyik a farkas.
Nem kéne annyi horrort nézned, mondta a feleségem, mikor reggel felébredtem, akkor nem álmodnál ekkorra baromságokat.
Én helyeslően bólogattam, majd leügettem a lépcsőn a konyhába. Tényleg nem kéne, morogtam, de az orrom már messziről megérezte, hogy a város túlsó végén, innen jó harminc kilométerre malacot sütnek nyárson a kiserdőben. A fülem még a tűz pattogását is hallotta. Izgalomba jöttem. Így fel sem tűnt nekem, hogy a sarokba vizelek, és artikulátlanul morgok.
(Karantének)
Előretolt Helyőrség | Karantének – Pályázat
Az Előretolt Helyőrség szerkesztősége a Petőfi Irodalmi Múzeum és a Petőfi Irodalmi Ügynökség támogatásával nyílt pályázatot hirdet írók, költők számára. A szerkesztők által közlésre elfogadott pályaműveket a lehető leghamarabb kifizetjük, így segítve a magyar szerzőket. A felhívás 2020. május 31-ig érvényes.
