Baján, a holtág mellett hevert a hóban a szerb. Fiatal katona, arccal felfelé néz, nyitott szemmel az alacsonyan szálló felhőkre. Talán a varjakat kutatja, talán az otthoni szállást, a szeretteit, akiket örökre itt hagyott. Békében fekszik, a vér már csak gyengén szivárog belőle. Halála jókora felfordulást okozott a szerbek által éppen hogy megszállt városban.
Az új rendőrparancsnok, Jakovljevits Milorád példát akar statuálni, s ennek érdekében mindenkit mozgósít, hogy a merénylőt minél előbb elfogják, és bíróság elé állítsák. Mert merénylet volt, gyilkosság, ehhez nem férhet semmi kétség. A katonát két lövés érte, így nem lehetett véletlen szerencsétlenség.
Egy hét múlva a tárgyalóteremben hatalmas piros-fehér-kék zászlók. A bírói pulpitus szintén ugyanolyan háromszínű drapériával van beterítve. Hámori András jegyzőt, a város köztiszteletben álló polgárát, a Bajai Lövészegylet elnökét két szerb katona vezeti elő. A jegyző sápadtnak tűnik, de igyekszik határozottan lépkedni.
– Neve? – kérdi a bíró, mikor a jegyző megáll előtte. A bíró mellett ül Jakovljevits Milorád. A bíró magyarul beszél, neki nincs szüksége tolmácsra. A rendőrkapitány kedvéért ül ott még egy fordítani tudó helyi ember.
– Hámori András – feleli a vádlott halkan, de határozottan.
– Maga lőtte le a katonánkat? A gyilkos golyó a lövészegylet puskájából való!
– Igen, én voltam – mondja a kérdezett.
– És hol van a puska? Amikor maguknál jártunk, és átkutattuk a padlását, nem találtuk sehol.
Hámori András hallgat.
– Nem hallja, amit kérdezek? Maga jogot tanult ember! Tudhatja, hogy corpus delicti nélkül nincs ítélet. Vagy kételkedik a szerb bíróság igazságosságában?
– Engem senki ne oktasson ki jogra. Ott van a puska a szigeten.
– Miféle szigeten?
– A Nagy Pandúr-szigeten. Könnyen megtalálják. Van ott egy kunyhóféle nádból és ágakból, félig a földbe ásva. Ott van a fegyver.
A tárgyalóterem egyetlen visszafojtott lélegzet. És ekkor megszólal egy vékony hang valahonnét hátulról, a közönség soraiból.
– Mi voltunk azok – mondja a hang. – Mi vittük ki a puskát a szigetre. És mi lőttünk le a szerb katonát.
Sápadt fiú áll fel, látni, hogy remeg.
A bíró lassan elfordítja a fejét. Húsos arca van, bajusztalan ember, cvikkert visel.
– Ki az a mi? – kérdi.
– Az öcsémmel vittük a puskát, és én lőttem egyedül – mondja a fiú.
– Hogy hívnak, fiú?
– Kemény László.
– Nem ő volt! – kiáltja Hámori András. – Én voltam!
– Majd mindjárt kiderül – jelenti ki a bíró. És az őrökhöz fordul: – Vas dvoje, izađite na to ostrvo! [1] Ako je stvarno blizu, uskoro ćete pronaći tu ... kolibu, ili šta, i pušku u njoj. [2] Addig te fiam, gyere ide ki, az asztal elé – mutatja.
A fiú nagy recsegéssel feláll. Mintha még a pad is tiltakozna…
– Ez mindenesetre megmagyarázná, miért nem találtuk meg a puskát a padlásodon – tér át tegezésre a bíró. – Most mondd el, hogyan történt? Miért akartad megölni a katonánkat, te magyar disznó?
Ez volt az első sértés. A bíró kezdte elveszíteni az önuralmát. Megzavarhatta a fiú bejelentése. Csak összezavar mindent, gondolta.
– A sértegetést kikérem magamnak – mondja jó hangosan Hámori András. – Most maguk a győztesek, de ez nem jogosítja fel arra…
– Bízd rám, hogyan beszélek! – ordít rá a szerb, és kissé előrehajol. – Hogyan történt? – teszi hozzá némileg enyhültebb hangon.
– Vadászni indultam – rántja meg a vállát Hámori András. – Gondoltam átmegyek a jégen a szigetre, vadkacsázni. Megláttam a katonát…
– És akkor lelőtted, te disznó. – A bíró ezt egészen nyugodt hangon mondja. – Hátulról, ugye?
– Igen. Így történt.
– És szerinted hogy történt? – fordul a fiú felé a bíró.
– Mi már régen készülünk a harcra – feleli a kérdezett.
– Kik azok a „mi”?
– Hát az öcsém és az egyik barátom.
– Ti harcolni akartatok ellenünk?
– Igen – feleli, már nem remegő, hanem egészen csengő hangon. – És azért vittük a puskát a szigetre.
– És orvul lelőttetek egy szerb katonát. Egy háborús hőst.
A fiú nem felel.
– Halljam! Úgy volt?
– Úgy volt.
– Nem igaz! – kiáltja Hámori András. – Én voltam! Csak magukra akarják vállalni. Engem akarnak megmenteni.
– Hogy ki kicsodát akar megmenteni, az majd kiderül – mondja a bíró. – Szünetet rendelek el, amíg visszatér a két harcos a szigetről. Ha ott van a puska, akkor biztosan közületek kerül ki a gyilkos, csak még az a kérdés, hogy melyikőtök volt az. Legyetek nyugodtak, ki fog derülni. Addig a közönség kimehet, de ti nem! – és int az ajtóban álló őrnek. Az villámgyorsan kitárja a kétszárnyú tölgyfa ajtót, szerb katonák özönlenek be rajta. A hallgatóság és a gyanúsítottak közé állva sorfalat képeznek, ketten pedig megragadják a fiú karját kétfelől, és megfordítják, hogy háttal álljon a jegyzőnek. Így ácsorognak tíz percen keresztül, de lehet, hogy tovább. Az időérzék ilyenkor megcsal, talán órák teltek el, évek, századok. Hallják a zsongást, az emberek beszédét, a folyosóról a szünet alatt, majd mikor visszajönnek, újra a teremből; de valahogy nagyon messziről. Aztán csengő hangja riaszt fel, és repít újból a jelenbe. A katonák kivonulnak, csak az a kettő marad ott, akik eddig is intézkedtek. Most visszafordítják a fiút és a férfit. A bíró vár egy kicsit, míg nem vágni lehet a csendet.
– Valamelyikőtök hazudik – szólal meg. – A kunyhót megtaláltuk, a leírás alapján, félig a földbe vájva, nem lehet kétséges, hogy az. De a puska nincs sehol. Ehhez mit szóltok, nyavalyások?
Ekkor egy hang harsan fel a padsorok irányából:
– Mert énnálam van a puska.
Morajlás zúg végig a termen, mindenki hátra néz. Ott, a leghátsó padok mögött, a földről emelkedik fel egy szőrös valami, borzasztó koszos kabátban. És ez az első látásra meghatározhatatlan lény mankóra kap, és bicegni kezd kifelé, a pulpitus irányába.
A bíró annyira elcsodálkozik, hogy erejéből csak tőmondatokra futja:
– Állj meg! Ki vagy?
– A sánta Balogh – zúg végig a sorokon a név.
– Micsoda? Tőled akarom hallani!
A sánta kikopog a bírói asztalig. A sánta, akit mindenki lenézett a városban, mert piszkos volt, és koldult a Fő téren, és az arca és még a homloka is borzasztóan szőrös, és senki sem tudja, ki ő, és mi végre rontja az idilli képet, ahol a holtág beúszik a városka közepére, és jóllakott emberek sétálgatnak a partján. Legalábbis a háború előtt így volt. Mostanában már nem a jóllakott polgárok korzóztak a Sugovica partján. Az ember megáll Hámori és a fiú mellett. A két szerb előrelép és ráfogja a puskát. A bíró egy mozdulattal visszainti őket. A sánta viseletes kucsmát hord, itt bent sem vette le, pedig fullasztó meleg van. Két vaskályha ontja, az ablakok meg zárva vannak, még a szünetben sem nyitották ki őket.
– A sánta Balogh vagyok, szolgálatára.
– Vedd le a tökfedőd. Bíróság előtt állsz.
Az egyik szerb odaugrik, leveri a fejéről a kucsmát. A sánta úgy néz rá, mint valami gyilkosra. A szerb megrémül, a kucsma mostanáig eltakarta a sánta homlokát, most tűnik fel, hogy mennyire szőrös. A kiskatona korábban soha nem látott ilyet, majdnem rosszul lesz a látványtól. A bírónak is nyelni kell egyet-kettőt, mire meg tud szólalni.
– Nos. Hm… – mondja. – A teljes neved kérem. Nem csak a családit.
– Miklós. Balog Miklós.
– És nálad van a puska?
– Igen – feleli a sánta.
– Hol?
– Ahol lakom.
– És hol laksz? – A bíró megint kezdi elveszítni a türelmét.
– Keményék tanyáján – feleli.
Ekkor a rendőrkapitány súg valamit a bírónak. Az szintén súgva válaszol.
A bíró firkál valamit egy cédulára, és ezt kérdi:
– A Kemény család rokona a Hámorinak ugye?
A sánta bólint.
– Igennel válaszolj, gazfickó, vagy nemmel! Ez a kölyök is azért jelentkezett, mert menteni akarja a bácsikáját, ugye? Ugye rokonok?
– Igen, uram – feleli a sánta.
– Akkor te is csak menteni akarod őket. A fiúk talán ellopták a puskát, kivitték a szigetre, de lehet, hogy ez a Hámori vitte ki. Te megtaláltad a gyilkos fegyvert, és elvitted oda, arra a… tanyára, vagy mire, hogy ne derüljön ki a bűntény. De előttünk semmi sem maradhat titokban!
Odafordul a másik kettőhöz. Beszélgetnek, mintha nem is tárgyalóteremben lennének. A hallgatóság is pusmogni kezd.
És ekkor a sánta előrelép. Felemeli az egyik mankóját, és rákoppint a bírói asztalra. A kiskatona, aki az előbb annyira megrémült, most előreugrik, fegyverrel a kezében ordít:
– Nazad! Nazad ili ću pucati![3]
A bíró úgy meglepődik, hogy feláll. A szája is nyitva marad a csodálkozástól. Ilyen merészséget korábban soha nem tapasztalt.
– Tudom, hol ment be a golyó – hörgi a sánta nem evilági hangon.
– Nazad![4]– ordít a katona.
– Pusti![5]– szól rá a bíró.
A közönség kiabálni kezd. Összevissza, hogy ne bántsák, meg, fúj, ki-ki véleménye és vérmérséklete szerint.
– Csöndet! – kiált a bíró. A kiskatona még mindig lövésre kész fegyverrel áll. A csövet közvetlenül a sánta arcához tartja.
– Pusti dole oružje![6] – A bíró egy pálcát vesz elő és rákoppint a katona puskájára. Az némi habozás után leengedi. – Azt állítod – fordul a bíró Baloghoz –, hogy te tudod, honnan ment be a golyó? Hátulról, ugye?
– Nem – feleli a sánta. – Elölről. A gyomrába. A második lövés pedig közvetlen közelről. A füle mellett.
– Melyik füle?
– Bal.
– Kötözzétek meg – mondja a bíró. – Ő a gyilkos. Kivégezni. Azt a Hámorit meg az unokaöccsét a hatóság félrevezetéséért pénzbüntetésre ítélem. A mértékét később szabom meg. A tárgyalást berekesztem.
A sántát olyan gyorsan vezették el, hogy az emberek fel sem ocsúdtak, már kint is volt. A Duna-partra vitték, ott lőtték bele a vízbe. A nagy Duna még nem fagyott be, a sodrás gyorsan elvitte a testét. Akik látták, azt mondták, büszkén halt meg, utolsó szavaival a magyar királyságot éltette.
Azt senki sem tudta, hogy a katonát egy péklegény lőtte le azzal a kalandos életű puskával, amit Balogh, aki szemtanúja volt az esetnek, később magával vitt Keményék tanyájára. A szerb a halála előtti napon a péklegény húgával erőszakoskodott, a legény pedig már régen átszökött a demarkációs vonalon túlra.
[1] Ti ketten, menjetek ki arra a szigetre! (szerb)
[2] Ha tényleg közel van, hamar meglelitek azt a… kunyhót, vagy mit, és benne a puskát. (szerb)
[3] Hátra! Hátra, vagy lövök! (szerb)
[4] Hátra! (szerb)
[5] Hagyd! (szerb)
[6] Engedd le a fegyvert! (szerb)
(Trianon 100)
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.