Baján, a holtág mellett hevert a hóban a szerb. Fiatal katona, arccal felfelé néz, nyitott szemmel az alacsonyan szálló felhőkre. Talán a varjakat kutatja, talán az otthoni szállást, a szeretteit, akiket örökre itt hagyott. Békében fekszik, a vér már csak gyengén szivárog belőle. Halála jókora felfordulást okozott a szerbek által éppen hogy megszállt városban.
Az új rendőrparancsnok, Jakovljevits Milorád példát akar statuálni, s ennek érdekében mindenkit mozgósít, hogy a merénylőt minél előbb elfogják, és bíróság elé állítsák. Mert merénylet volt, gyilkosság, ehhez nem férhet semmi kétség. A katonát két lövés érte, így nem lehetett véletlen szerencsétlenség.
Egy hét múlva a tárgyalóteremben hatalmas piros-fehér-kék zászlók. A bírói pulpitus szintén ugyanolyan háromszínű drapériával van beterítve. Hámori András jegyzőt, a város köztiszteletben álló polgárát, a Bajai Lövészegylet elnökét két szerb katona vezeti elő. A jegyző sápadtnak tűnik, de igyekszik határozottan lépkedni.
– Neve? – kérdi a bíró, mikor a jegyző megáll előtte. A bíró mellett ül Jakovljevits Milorád. A bíró magyarul beszél, neki nincs szüksége tolmácsra. A rendőrkapitány kedvéért ül ott még egy fordítani tudó helyi ember.
– Hámori András – feleli a vádlott halkan, de határozottan.
– Maga lőtte le a katonánkat? A gyilkos golyó a lövészegylet puskájából való!
– Igen, én voltam – mondja a kérdezett.
– És hol van a puska? Amikor maguknál jártunk, és átkutattuk a padlását, nem találtuk sehol.
Hámori András hallgat.
– Nem hallja, amit kérdezek? Maga jogot tanult ember! Tudhatja, hogy corpus delicti nélkül nincs ítélet. Vagy kételkedik a szerb bíróság igazságosságában?
– Engem senki ne oktasson ki jogra. Ott van a puska a szigeten.
– Miféle szigeten?
– A Nagy Pandúr-szigeten. Könnyen megtalálják. Van ott egy kunyhóféle nádból és ágakból, félig a földbe ásva. Ott van a fegyver.
A tárgyalóterem egyetlen visszafojtott lélegzet. És ekkor megszólal egy vékony hang valahonnét hátulról, a közönség soraiból.
– Mi voltunk azok – mondja a hang. – Mi vittük ki a puskát a szigetre. És mi lőttünk le a szerb katonát.
Sápadt fiú áll fel, látni, hogy remeg.
A bíró lassan elfordítja a fejét. Húsos arca van, bajusztalan ember, cvikkert visel.
– Ki az a mi? – kérdi.
– Az öcsémmel vittük a puskát, és én lőttem egyedül – mondja a fiú.
– Hogy hívnak, fiú?
– Kemény László.
– Nem ő volt! – kiáltja Hámori András. – Én voltam!
– Majd mindjárt kiderül – jelenti ki a bíró. És az őrökhöz fordul: – Vas dvoje, izađite na to ostrvo! [1] Ako je stvarno blizu, uskoro ćete pronaći tu ... kolibu, ili šta, i pušku u njoj. [2] Addig te fiam, gyere ide ki, az asztal elé – mutatja.
A fiú nagy recsegéssel feláll. Mintha még a pad is tiltakozna…
– Ez mindenesetre megmagyarázná, miért nem találtuk meg a puskát a padlásodon – tér át tegezésre a bíró. – Most mondd el, hogyan történt? Miért akartad megölni a katonánkat, te magyar disznó?
Ez volt az első sértés. A bíró kezdte elveszíteni az önuralmát. Megzavarhatta a fiú bejelentése. Csak összezavar mindent, gondolta.
– A sértegetést kikérem magamnak – mondja jó hangosan Hámori András. – Most maguk a győztesek, de ez nem jogosítja fel arra…
– Bízd rám, hogyan beszélek! – ordít rá a szerb, és kissé előrehajol. – Hogyan történt? – teszi hozzá némileg enyhültebb hangon.
– Vadászni indultam – rántja meg a vállát Hámori András. – Gondoltam átmegyek a jégen a szigetre, vadkacsázni. Megláttam a katonát…
– És akkor lelőtted, te disznó. – A bíró ezt egészen nyugodt hangon mondja. – Hátulról, ugye?
– Igen. Így történt.
– És szerinted hogy történt? – fordul a fiú felé a bíró.
– Mi már régen készülünk a harcra – feleli a kérdezett.
– Kik azok a „mi”?
– Hát az öcsém és az egyik barátom.
– Ti harcolni akartatok ellenünk?
– Igen – feleli, már nem remegő, hanem egészen csengő hangon. – És azért vittük a puskát a szigetre.
– És orvul lelőttetek egy szerb katonát. Egy háborús hőst.
A fiú nem felel.
– Halljam! Úgy volt?
– Úgy volt.
– Nem igaz! – kiáltja Hámori András. – Én voltam! Csak magukra akarják vállalni. Engem akarnak megmenteni.
– Hogy ki kicsodát akar megmenteni, az majd kiderül – mondja a bíró. – Szünetet rendelek el, amíg visszatér a két harcos a szigetről. Ha ott van a puska, akkor biztosan közületek kerül ki a gyilkos, csak még az a kérdés, hogy melyikőtök volt az. Legyetek nyugodtak, ki fog derülni. Addig a közönség kimehet, de ti nem! – és int az ajtóban álló őrnek. Az villámgyorsan kitárja a kétszárnyú tölgyfa ajtót, szerb katonák özönlenek be rajta. A hallgatóság és a gyanúsítottak közé állva sorfalat képeznek, ketten pedig megragadják a fiú karját kétfelől, és megfordítják, hogy háttal álljon a jegyzőnek. Így ácsorognak tíz percen keresztül, de lehet, hogy tovább. Az időérzék ilyenkor megcsal, talán órák teltek el, évek, századok. Hallják a zsongást, az emberek beszédét, a folyosóról a szünet alatt, majd mikor visszajönnek, újra a teremből; de valahogy nagyon messziről. Aztán csengő hangja riaszt fel, és repít újból a jelenbe. A katonák kivonulnak, csak az a kettő marad ott, akik eddig is intézkedtek. Most visszafordítják a fiút és a férfit. A bíró vár egy kicsit, míg nem vágni lehet a csendet.
– Valamelyikőtök hazudik – szólal meg. – A kunyhót megtaláltuk, a leírás alapján, félig a földbe vájva, nem lehet kétséges, hogy az. De a puska nincs sehol. Ehhez mit szóltok, nyavalyások?
Ekkor egy hang harsan fel a padsorok irányából:
– Mert énnálam van a puska.
Morajlás zúg végig a termen, mindenki hátra néz. Ott, a leghátsó padok mögött, a földről emelkedik fel egy szőrös valami, borzasztó koszos kabátban. És ez az első látásra meghatározhatatlan lény mankóra kap, és bicegni kezd kifelé, a pulpitus irányába.
A bíró annyira elcsodálkozik, hogy erejéből csak tőmondatokra futja:
– Állj meg! Ki vagy?
– A sánta Balogh – zúg végig a sorokon a név.
– Micsoda? Tőled akarom hallani!
A sánta kikopog a bírói asztalig. A sánta, akit mindenki lenézett a városban, mert piszkos volt, és koldult a Fő téren, és az arca és még a homloka is borzasztóan szőrös, és senki sem tudja, ki ő, és mi végre rontja az idilli képet, ahol a holtág beúszik a városka közepére, és jóllakott emberek sétálgatnak a partján. Legalábbis a háború előtt így volt. Mostanában már nem a jóllakott polgárok korzóztak a Sugovica partján. Az ember megáll Hámori és a fiú mellett. A két szerb előrelép és ráfogja a puskát. A bíró egy mozdulattal visszainti őket. A sánta viseletes kucsmát hord, itt bent sem vette le, pedig fullasztó meleg van. Két vaskályha ontja, az ablakok meg zárva vannak, még a szünetben sem nyitották ki őket.
– A sánta Balogh vagyok, szolgálatára.
– Vedd le a tökfedőd. Bíróság előtt állsz.
Az egyik szerb odaugrik, leveri a fejéről a kucsmát. A sánta úgy néz rá, mint valami gyilkosra. A szerb megrémül, a kucsma mostanáig eltakarta a sánta homlokát, most tűnik fel, hogy mennyire szőrös. A kiskatona korábban soha nem látott ilyet, majdnem rosszul lesz a látványtól. A bírónak is nyelni kell egyet-kettőt, mire meg tud szólalni.
– Nos. Hm… – mondja. – A teljes neved kérem. Nem csak a családit.
– Miklós. Balog Miklós.
– És nálad van a puska?
– Igen – feleli a sánta.
– Hol?
– Ahol lakom.
– És hol laksz? – A bíró megint kezdi elveszítni a türelmét.
– Keményék tanyáján – feleli.
Ekkor a rendőrkapitány súg valamit a bírónak. Az szintén súgva válaszol.
A bíró firkál valamit egy cédulára, és ezt kérdi:
– A Kemény család rokona a Hámorinak ugye?
A sánta bólint.
– Igennel válaszolj, gazfickó, vagy nemmel! Ez a kölyök is azért jelentkezett, mert menteni akarja a bácsikáját, ugye? Ugye rokonok?
– Igen, uram – feleli a sánta.
– Akkor te is csak menteni akarod őket. A fiúk talán ellopták a puskát, kivitték a szigetre, de lehet, hogy ez a Hámori vitte ki. Te megtaláltad a gyilkos fegyvert, és elvitted oda, arra a… tanyára, vagy mire, hogy ne derüljön ki a bűntény. De előttünk semmi sem maradhat titokban!
Odafordul a másik kettőhöz. Beszélgetnek, mintha nem is tárgyalóteremben lennének. A hallgatóság is pusmogni kezd.
És ekkor a sánta előrelép. Felemeli az egyik mankóját, és rákoppint a bírói asztalra. A kiskatona, aki az előbb annyira megrémült, most előreugrik, fegyverrel a kezében ordít:
– Nazad! Nazad ili ću pucati![3]
A bíró úgy meglepődik, hogy feláll. A szája is nyitva marad a csodálkozástól. Ilyen merészséget korábban soha nem tapasztalt.
– Tudom, hol ment be a golyó – hörgi a sánta nem evilági hangon.
– Nazad![4]– ordít a katona.
– Pusti![5]– szól rá a bíró.
A közönség kiabálni kezd. Összevissza, hogy ne bántsák, meg, fúj, ki-ki véleménye és vérmérséklete szerint.
– Csöndet! – kiált a bíró. A kiskatona még mindig lövésre kész fegyverrel áll. A csövet közvetlenül a sánta arcához tartja.
– Pusti dole oružje![6] – A bíró egy pálcát vesz elő és rákoppint a katona puskájára. Az némi habozás után leengedi. – Azt állítod – fordul a bíró Baloghoz –, hogy te tudod, honnan ment be a golyó? Hátulról, ugye?
– Nem – feleli a sánta. – Elölről. A gyomrába. A második lövés pedig közvetlen közelről. A füle mellett.
– Melyik füle?
– Bal.
– Kötözzétek meg – mondja a bíró. – Ő a gyilkos. Kivégezni. Azt a Hámorit meg az unokaöccsét a hatóság félrevezetéséért pénzbüntetésre ítélem. A mértékét később szabom meg. A tárgyalást berekesztem.
A sántát olyan gyorsan vezették el, hogy az emberek fel sem ocsúdtak, már kint is volt. A Duna-partra vitték, ott lőtték bele a vízbe. A nagy Duna még nem fagyott be, a sodrás gyorsan elvitte a testét. Akik látták, azt mondták, büszkén halt meg, utolsó szavaival a magyar királyságot éltette.
Azt senki sem tudta, hogy a katonát egy péklegény lőtte le azzal a kalandos életű puskával, amit Balogh, aki szemtanúja volt az esetnek, később magával vitt Keményék tanyájára. A szerb a halála előtti napon a péklegény húgával erőszakoskodott, a legény pedig már régen átszökött a demarkációs vonalon túlra.
[1] Ti ketten, menjetek ki arra a szigetre! (szerb)
[2] Ha tényleg közel van, hamar meglelitek azt a… kunyhót, vagy mit, és benne a puskát. (szerb)
[3] Hátra! Hátra, vagy lövök! (szerb)
[4] Hátra! (szerb)
[5] Hagyd! (szerb)
[6] Engedd le a fegyvert! (szerb)
(Trianon 100)
2002-ben, a kárpátaljai Aknaszlatinán szívtam először életemben cigarettát egy lány lábujjai közül. Szombat este volt, és mi több buliban oszlottunk szét. Nekem egy kisebb, családiasabb hangulatú jutott. Ettől persze akadt alkohol bőven, sikerült feloldódnunk. Ránk is fért. Arra már nem emlékszem, miért jutott eszembe, hogy bedugjam a cigarettámat a lány jobb lábának nagy és a mellette lévő kisebb ujja közé. Pillanatnyilag jó ötletnek tűnt, és szerencsére jól is sült el, mindenki nevetett. Ő is.
Salamon Feri 1914-ben fényesen leérettségizett, erdész apja, aki a püspöki erdőket kezelte a Mecsek keleti oldalán, kereskedőt szeretett volna taníttatni fiából. Mindig összevitatkoztak, a fiú gyakran túllépte az atyai tisztelettel kapcsolatos határokat, vagyis kivörösödve, ordítva tiltakozott az ellen, hogy „süvegcukor- és pertlieladással töltse ki egész életét”. Az apa viszont eddigi tanárait illette méltatlan jelzőkkel, minden ökörnek elmondva őket, akik nem voltak képesek megtanítani lázadó fiát arra, hogy mi a különbség a szatócs és a kereskedő között.
Eljött az ősz, aztán a télidő is. A vagonokban dermesztő hideg lett, a falécek között besüvített a szél. Nagykabátokat cserélgettek ennivalóra egymással, a pénznek itt nem volt értéke.
Néha jött egy autó, szép ruhába öltözött emberek szálltak ki belőle, körbejártak, megszemlélték a nyomorukat. Bólogattak, hümmögtek, aggodalmas kérdéseket tettek fel, aztán elmentek.
Ballagott a liget felé az egyre homályosabb alkonyban. Korgott a gyomra az éhségtől, és a Damjanich utca végén levő fogadóra gondolt, ahol olcsóbb volt az étel, mint a belvárosban, arrafelé indult. Hiába a sok fordítás, amit a padlásszobában körmöl négy nyelvből, alig van pénze. Apollinaire Kalligrammáira gondolt, a dadaisták kiáltványára, Thomas Mann írásaira, Pirandello drámáira, az alkotás gyötrelmére és gyönyörére. Kell-e még fordítás, kell-e irodalom, kell-e művészet egyáltalán?
A Centrálban az a szóbeszéd járja, hogy Kosztolányi egy antológiát készít elő, melynek címe: Vérző Magyarország. Mindenki írni fog
A rég holt nagyapák, apák szomorú története visszhangzott benne most is. Félárvaként nőtt föl, akárcsak apja. A rettenetek idején, mikor a turulmadarakat nem saját szárnyuk, hanem a robbantások repítették az égbe, és menekültek szekereivel zsúfolódtak az utak, az otthon maradottak pedig lányaikat a trágyadombba fúrt rejtekbe bújtatták, beözönlöttek az országba a megszállók.