Az ajtó alatti résen beszivárgó fény a homály szélére sodorja a porszemeket, ahogy a hullámok görgetik fel a folyópartra a kavicsokat. Az ágy alatt a szörny karmai kopognak a parkettán.
– Nem félsz?
– De. Elő ne gyere!
Kuncog. A hangja olyan, mintha sajtreszelőket dörzsölnének egymáshoz.
– És ne kaparászd a parkettát! Le fog jönni a lakk.
– Nahát, tényleg? És az baj? – Kapar, kapar. Néha koppannak a karmok, mint a táblára vetett kockák, vagy a vikingek jóslócsontjai. Ujjperccsontok percegnek a diófa deszkákon. – Gyere le ide, akkor abbahagyom.
– Nem megyek.
A kuncogás lassan érkezik, mintha nem találná az útját a szokásosnál sokkal több fog között. Aztán csend.
A lámpafény visszavonul az ajtórésből, átadja az éjjeli őrséget a redőny résein épp csak átderengő közvilágításnak.
– Alszol?
– Igen.
Roppannak a deszkák, hasadó fa reccsen.
– Mit csinálsz?
– Azt hittem, te alszol.
– Hogy aludnék ebben a zajban? Mit csinálsz?
– Élesítem a karmaimat. Aztán kipróbálom, elég élesek-e. Így.
Recseg a parketta, a karmok úgy szaladnak bele, mint kés a vajba, ujjak a gyurmába.
– Ne csináld!
– Miért?
– Anya azt fogja hinni, én voltam.
– Na és?
– Engem fognak megbüntetni helyetted.
– És nem véletlenül! Meg is akadályozhatnál abban, hogy tönkretegyem a parkettát. Csak le kell jönnöd ide, és a kezemre csapni. Pardon, a mancsomra.
– Hiába próbálkozol.
A kuncogás végigkaristolja az ágy rugóit, a lemondó sóhajtól feláll a szőr még a pokrócon is.
– Hagyj aludni, jó? Úgyse megyek le oda, ahol elérsz.
Az ajtó alatti résen beszivárgó fény tisztára mossa a padlólakk sima felületét.
– Mit mocorogsz? Még a fejemre szakad az ágy.
– Úgy kell neked.
– Mi bajod? Sírsz?
– Nem sírok.
– Ó, pedig hallom, ahogy csipp, csepp, csepereg a sötétben. Vagy talán bepisiltél?
– Nem pisiltem be!
– Akkor mégiscsak sírsz. Vagy elolvadsz, mint egy bödön jégkrém.
A szörny felszörcsög, mintha a levegőből próbálná kiszívni a fagylaltot.
– Hülye vagy…
– Miért sírsz?
A csend szétterjed a szobában, végigterül az asztalon, a törött támlás széken, súlya alatt megroppan a parketta. A csend rést nyit a falon, és beereszti a szomszéd szobában vitázó felnőtt hangokat.
– Ki bántott? Gyere le ide, lenyalogatom a vért a sebeidről.
– Fúj.
– Miért vertek meg?
– Elszakítottam az ingemet.
– Na és?
– Drága ing volt. És apa nem azért dolgozik annyit, hogy én csak úgy elszaggassam… Hé, te a padlóra köptél?
A szörny recsegő altesti hangok sorozatával felel.
– Csak egy ing. Tojok az ingekre.
– Csak mert neked nem kell hordani őket.
– Minden normális ember vagy szörny tojik az ingekre.
– De ez egy drága ing volt…
– Te meg a drága kis kölykük vagy. Phí!
– Ne köpködj! Tiszta kosz lesz a padló.
Egyébként sem illik.
– A szörnyek azt csinálnak, amit akarnak.
– De az ágyra nem jöhetsz fel, nem?
– Oké, majdnem azt, amit akarnak. Nem jössz le ide? Unalmas idelent egyedül.
Kipufogó durran az utcán, reszketnek a redőnyök.
– Nem megyek. Úgyis tudom, hogy csak meg akarsz enni.
Az ajtó alatti résen beszivárgó fény fennakad egy lerúgott zoknin és egy ottfelejtett gumilovon.
– Annak a lónak miért van szarva?
– Mert az nem ló, hanem unikornis.
– Gumikornis.
Két nevetés siklik le egymásról, egy lágy, mint a karácsonyi csengettyűk, és egy érdes, mint a reszelő egy rozsdás rácson.
– Ne nevettess, még meghallják, hogy ébren vagyok!
– És akkor mi lesz?
– Nem akarok miattad kikapni!
– Akkor gyere le az ágy alá. Innen nem hallatszik ki semmi.
– Dehogynem, most is hallom, ahogy kaparod a parkettát. Hagyd abba!
– Talán ha lejönnél…
– Álmaidban!
Az ajtó alatti résen beszivárgó sugarakat elsodorja a nyíló ajtó fényáradata.
– Hol az a nyavalyás kölyök?
A padlón láthatatlan repedések futnak szét a cipőtalpak alól, mint a jégen végigsikoltó rianás. A lámpaernyőben összehúzza magát a pók, a szekrényben egymáshoz bújnak a pulóverek. Az ágy alatt halk suttogás kél és búvik meg a levegőben lebegő porszemek mögött.
– Csússz egy kicsit odébb, még kilóg a lábam!
Körmök reccsennek a parkettán.
– Ennél laposabb már nem tudok lenni! Lapulj ide!
– Jó lesz…
Hosszú árnyak villognak végig az ablaküvegen.
– Már mióta mondom, hogy ezt a kibaszott parkettet is ki kellene cserélni! A kölyök úgyis csak tönkrevágja.
– Mit cseszteted még a padló miatt is?
Ha nem ragaszkodtál volna hozzá, hogy az anyádra hallgassunk, már rég laminált padlónk lenne!
– Szóval ez is az én hibám?
– Te nyavalyogsz mindig, hogy minden mennyibe kerül, és milyen kibaszott sokat kell dolgoznod! A laminált padló tizedenynyiből kijött volna!
– Ja, de te azt mondtad…
Hangok rivallnak végig a szobán, suhogó pengékként szelik fel a csendet, majd kiszáguldanak a nappaliba. Felnyög a parketta, fáradt sóhajjal zárul az ajtó, s az ágy alatt lassan enged a dermedt rettegés.
– Ez az a rész, ahol mindig belevágod a körmöd?
– Aha.
– Teljesen szétjött a sarokban.
– De ott úgyse látja senki.
Csontos térdek koccannak halkan a parkettához, pamut sziszeg, ahogy egy sovány test a földhöz lapulva kúszik elő, s kapaszkodik fel óvatosan az ágyra.
– Miért szeded fel mindig a parkettát?
– Miért ne? Hátha egyszer lejössz megakadályozni, és megehetlek. – A pók csendben hálót kezd szőni a villanykörte köré, a fény lusta hullámokban fut ki az ajtórésből. – Mármint máskor is.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
valamikor a háború kezdetén, vagy a háború előtt, nem emlékszem,
mintha tegnap történt volna meg az egész tavasz, az a bemutató utáni este is, ami után hetekig nem tudtam, hányadán állok a férfiakkal, főleg a crushsal, akiről ma sem tudom megmondani, hogy köt-e hozzá valami, vagy csak a barátságunk lépett szintet
Hej-jej, a Keselyűhegy-kolostor apátja egész éjjel a teliholdat nézte. A mester üresség volt kívül és belül, átlátszó tükör a valóságnak és szikrázó fényvisszaverődés a magába zárult énhit minden tévedésének.
Senki sem nézett azonban ezen az éjjelen tükörbe, az egész kolostor mély álmát aludta. Sápadt fényével az egész tájat bevilágító telihold volt Hej-jej mester egyetlen társa a nagy döntés meghozatalakor. Tudta, hogy eljött a vég, és mint a kötelességtudó apátok teszik, gondoskodni akart a szangháról.
Nézem, ahogy beszél. Elkalandozom. Néha nem is tudom, mit mond, csak a száját nézem, időnként a szemébe pillantok. Mélykék. Mi az, hogy mélykék? Hogy mélyen belé látok? Hogy elveszek benne? Hogy ott a mélységben összekapcsolódunk? Vajon ő tudja ezt? Vagy a személyiségrétegei most, ebben az életünkben elrejtik még a tudást önmaga elől?
Harminc év után sem múlt el úgy nap az életében, hogy ne jutott volna eszébe az a kora délután, amikor a dunakeszi révre várakoztak, mint most ezek a fiatalok itt, akik, bár még csak szürkület van, máris fáklyát gyújtottak, nyilván odaátról várnak valakit, és tudják, mire átér a komp, be is sötétedik. Annak idején ők a túlsó partra szerettek volna átjutni. A többi fiúval együtt János is hallotta Vera felharsanó kacagását az ártéri fák közül, aztán közvetlenül utána a sikoltást, amitől meghűlt ereiben a vér, jó darabig mozdulni sem tudott, mire leért a partra, Verát már körbevették a többiek.
Yarden már kora reggeltől forgott, mint a ringlispíl: vendéget várt. Ritkaságszámba ment nála akkoriban a látogató, így nem bízta teljes mértékben a gépekre a takarítást. Persze azért ne gondold, hogy felmosott vagy porszívózott – nem ment el az esze! Inkább azon lakássejteket rendezgette, amelyeket vendégének is megmutat majd.
Régen valahogy úgy képzeltem, az ördög azért teremtette meg a gitárszólót, hogy az énekesnek legyen ideje whiskyt inni két üvöltés között. Látom, ahogy ott remeg az üveg a lábdob előtt, a szesz már félig „elpárolgott” belőle, én meg egyre jobban szédülök. Ahogy a gitárosunk belekezd a szólóba, kitekerem a kupakot, nagyot kortyolok, és hagyom, hogy a hangszálaim felforrósodjanak, rövid időre tisztára pucolja a torkomat a szesz.
Sudár, égre csodálkozó fák között kígyózó, süppedős ösvény viszi lábam. Erdei sudárút. Az óriások lombkoronáján át beszórja fényét a nap. Mintha mindenfelé aranypor lebegne. Avar- és gombaillat lengi be a levegőt, teret adva a kesernyés szagú friss zöldnek is. Ballagok. Mintha álmodnék. Távol a város zajától minden más értelmet nyer.
Hallottál már a ravasz vándordiákról, aki mágikus könyvéből képes akár egy sárkányt is kiolvasni? Akitől reszketnek a népek, hiszen sötét varázserejével irányítani tudja az időjárást? Nem? Hát akkor éppen itt az ideje! De mégis ki is ő? És tényleg oly rémisztő, mint ahogyan mondják?
Almabál. Azt szerveztek itt, a Székelyföld eme eldugott zugában minden ősszel. Bár egyre nehezebben jött össze, a fiatalság ugyanis egyre fogyott. Lejjebb, ahol a szőlő megterem, ha nem is nagy mennyiségben, de bár mutatóban, háztájékon, szüreti bálokat szerveztek, de itt a szőlő nem igazán volt honos (bár néhányan próbálkoztak a direkttermő fajtákkal), itt a vendég csak akkor kért bort a házigazdától, ha sérteni akart.
Legendák terjednek az újságírók között, hogy vajon miképpen alakulhatott meg a Kelet Az Új Nyugat folyóirat. Mivel az alapítás után húsz évvel csatlakoztam a szerkesztőséghez, így szokásommá vált, hogy kérdéseket tegyek fel ezzel kapcsolatban a munkatársaimnak. Tudni kell rólam, hogy még csak két éve kezdtem el újságírással foglalkozni. Ám a kollégáim sem tudnak többet, mint én, talán csak egyikük-másikuk, de persze ők sem mondhatják el. Miért? Mert titok övezi az alapítók kilétét, vagy csupán nem szeretnék, hogy megtudjuk, ki kicsoda volt akkortájt.