Az ajtó alatti résen beszivárgó fény a homály szélére sodorja a porszemeket, ahogy a hullámok görgetik fel a folyópartra a kavicsokat. Az ágy alatt a szörny karmai kopognak a parkettán.
– Nem félsz?
– De. Elő ne gyere!
Kuncog. A hangja olyan, mintha sajtreszelőket dörzsölnének egymáshoz.
– És ne kaparászd a parkettát! Le fog jönni a lakk.
– Nahát, tényleg? És az baj? – Kapar, kapar. Néha koppannak a karmok, mint a táblára vetett kockák, vagy a vikingek jóslócsontjai. Ujjperccsontok percegnek a diófa deszkákon. – Gyere le ide, akkor abbahagyom.
– Nem megyek.
A kuncogás lassan érkezik, mintha nem találná az útját a szokásosnál sokkal több fog között. Aztán csend.
A lámpafény visszavonul az ajtórésből, átadja az éjjeli őrséget a redőny résein épp csak átderengő közvilágításnak.
– Alszol?
– Igen.
Roppannak a deszkák, hasadó fa reccsen.
– Mit csinálsz?
– Azt hittem, te alszol.
– Hogy aludnék ebben a zajban? Mit csinálsz?
– Élesítem a karmaimat. Aztán kipróbálom, elég élesek-e. Így.
Recseg a parketta, a karmok úgy szaladnak bele, mint kés a vajba, ujjak a gyurmába.
– Ne csináld!
– Miért?
– Anya azt fogja hinni, én voltam.
– Na és?
– Engem fognak megbüntetni helyetted.
– És nem véletlenül! Meg is akadályozhatnál abban, hogy tönkretegyem a parkettát. Csak le kell jönnöd ide, és a kezemre csapni. Pardon, a mancsomra.
– Hiába próbálkozol.
A kuncogás végigkaristolja az ágy rugóit, a lemondó sóhajtól feláll a szőr még a pokrócon is.
– Hagyj aludni, jó? Úgyse megyek le oda, ahol elérsz.
Az ajtó alatti résen beszivárgó fény tisztára mossa a padlólakk sima felületét.
– Mit mocorogsz? Még a fejemre szakad az ágy.
– Úgy kell neked.
– Mi bajod? Sírsz?
– Nem sírok.
– Ó, pedig hallom, ahogy csipp, csepp, csepereg a sötétben. Vagy talán bepisiltél?
– Nem pisiltem be!
– Akkor mégiscsak sírsz. Vagy elolvadsz, mint egy bödön jégkrém.
A szörny felszörcsög, mintha a levegőből próbálná kiszívni a fagylaltot.
– Hülye vagy…
– Miért sírsz?
A csend szétterjed a szobában, végigterül az asztalon, a törött támlás széken, súlya alatt megroppan a parketta. A csend rést nyit a falon, és beereszti a szomszéd szobában vitázó felnőtt hangokat.
– Ki bántott? Gyere le ide, lenyalogatom a vért a sebeidről.
– Fúj.
– Miért vertek meg?
– Elszakítottam az ingemet.
– Na és?
– Drága ing volt. És apa nem azért dolgozik annyit, hogy én csak úgy elszaggassam… Hé, te a padlóra köptél?
A szörny recsegő altesti hangok sorozatával felel.
– Csak egy ing. Tojok az ingekre.
– Csak mert neked nem kell hordani őket.
– Minden normális ember vagy szörny tojik az ingekre.
– De ez egy drága ing volt…
– Te meg a drága kis kölykük vagy. Phí!
– Ne köpködj! Tiszta kosz lesz a padló.
Egyébként sem illik.
– A szörnyek azt csinálnak, amit akarnak.
– De az ágyra nem jöhetsz fel, nem?
– Oké, majdnem azt, amit akarnak. Nem jössz le ide? Unalmas idelent egyedül.
Kipufogó durran az utcán, reszketnek a redőnyök.
– Nem megyek. Úgyis tudom, hogy csak meg akarsz enni.
Az ajtó alatti résen beszivárgó fény fennakad egy lerúgott zoknin és egy ottfelejtett gumilovon.
– Annak a lónak miért van szarva?
– Mert az nem ló, hanem unikornis.
– Gumikornis.
Két nevetés siklik le egymásról, egy lágy, mint a karácsonyi csengettyűk, és egy érdes, mint a reszelő egy rozsdás rácson.
– Ne nevettess, még meghallják, hogy ébren vagyok!
– És akkor mi lesz?
– Nem akarok miattad kikapni!
– Akkor gyere le az ágy alá. Innen nem hallatszik ki semmi.
– Dehogynem, most is hallom, ahogy kaparod a parkettát. Hagyd abba!
– Talán ha lejönnél…
– Álmaidban!
Az ajtó alatti résen beszivárgó sugarakat elsodorja a nyíló ajtó fényáradata.
– Hol az a nyavalyás kölyök?
A padlón láthatatlan repedések futnak szét a cipőtalpak alól, mint a jégen végigsikoltó rianás. A lámpaernyőben összehúzza magát a pók, a szekrényben egymáshoz bújnak a pulóverek. Az ágy alatt halk suttogás kél és búvik meg a levegőben lebegő porszemek mögött.
– Csússz egy kicsit odébb, még kilóg a lábam!
Körmök reccsennek a parkettán.
– Ennél laposabb már nem tudok lenni! Lapulj ide!
– Jó lesz…
Hosszú árnyak villognak végig az ablaküvegen.
– Már mióta mondom, hogy ezt a kibaszott parkettet is ki kellene cserélni! A kölyök úgyis csak tönkrevágja.
– Mit cseszteted még a padló miatt is?
Ha nem ragaszkodtál volna hozzá, hogy az anyádra hallgassunk, már rég laminált padlónk lenne!
– Szóval ez is az én hibám?
– Te nyavalyogsz mindig, hogy minden mennyibe kerül, és milyen kibaszott sokat kell dolgoznod! A laminált padló tizedenynyiből kijött volna!
– Ja, de te azt mondtad…
Hangok rivallnak végig a szobán, suhogó pengékként szelik fel a csendet, majd kiszáguldanak a nappaliba. Felnyög a parketta, fáradt sóhajjal zárul az ajtó, s az ágy alatt lassan enged a dermedt rettegés.
– Ez az a rész, ahol mindig belevágod a körmöd?
– Aha.
– Teljesen szétjött a sarokban.
– De ott úgyse látja senki.
Csontos térdek koccannak halkan a parkettához, pamut sziszeg, ahogy egy sovány test a földhöz lapulva kúszik elő, s kapaszkodik fel óvatosan az ágyra.
– Miért szeded fel mindig a parkettát?
– Miért ne? Hátha egyszer lejössz megakadályozni, és megehetlek. – A pók csendben hálót kezd szőni a villanykörte köré, a fény lusta hullámokban fut ki az ajtórésből. – Mármint máskor is.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
Nagy kincs, ha a sors tehetséges unokákkal áldja meg az embert. Mi négynél tartunk, a három tavaly született még pici, de a rangidős már kilencéves. A foci elkötelezett híve, regisztrált ififocista. Tavasszal volt a születésnapja, gondolkodtam, mivel lephetném meg. Eszembe jutott, hogy a magyar válogatott a Puskás Stadionban játszik két nemzetközi mérkőzést, gondoltam, akár nevelő célzattal is elmehetnénk oda.
Máté tehát fél órával később itt ül ezzel a modellszépségű nővel Budapest legmenőbb éttermében. Mellettük a sötéten hömpölygő Duna szívja magába a város fénypontjait. Mátét jelenleg a vele szemben ülő tünemény érdekli. Figyeli, ahogy vérvörös ajkaival csacsog, öntudatlanul végigsimít vörös körmeivel a haján. Máté nem szereti a hosszú műkörmöket, de a gondolatra, hogy az est alakulásától függően akár a hátába is mélyedhet az örömtől, feléled a vágya. Ez a nő egy valóságos szirén.
Semmi sem jelzi a szabad világ és az Intézmény közötti határt. Régóta ballag a széles, salakos úton. Kétoldalt – ritkásan bár, de az úthoz is, egymáshoz is közel – tanyák fészkelnek a szikes kaszálók, kifésült szántók között. Lágyan hullámzó vidék: lekoptatott kunhalmok tucatját sejteni a zsendülő búza alatt.
– Nem, dehogy, nem hiszek a vámpírokban – válaszoltam, és beszélgetni kezdtünk. Folyamatosan engem nézett meleg barna szemével. Megtudtam, hogy építész szeretne lenni, és zenész is, szereti az éjszakát, akkor alkot. Ha csalódik, akkor egyszerűen továbblép, és új álmokat épít. Arra gondoltam, ilyen ez a nyugati világ, meg lehet valósítani mindent. Ha nem sikerül, akkor meg továbblépünk, és új álmokat szövünk.
Egyébként imádom őket. Gyönyörű, izmos, okos állatok. Különös érzés bársonyosan puha orrukat megsimítani… Nem csodálkozom azon, hogy a jobb érzésű paraszt- és fuvaros embereknek mindig volt egy-egy olyan történetük, amelyben a Csillag, Szellő, Csinos, Fakó vagy akármilyen nevű lovuk főszerepelt. Érthető, hiszen jó esetben egy-egy patás húsz-huszonöt évig szolgálta gazdáját.
A faluban egyszer az a pletyka kapott szárnyra, hogy valaki leskelődik a házaknál esténként, bekukucskál az ablakokon, s időnként be is kopogtat rajtuk. Csak suttogásokat és feltételezéseket lehetett hallani. Nálunk is járt, meg nálunk is. Még abban sem voltak biztosak, hogy férfi-e vagy nő. Volt, aki azt állította, hogy nem is ember. Hogy csak teliholdkor jár. Volt, aki megesküdött volna, hogy ruha nélkül, ádámkosztümben látta. Abban viszont egyetértettek, hogy gyorsan tud futni, mert még senki sem érte utol, és még senkinek a kutyája sem.
„Evés, evés, evés!” – zakatolta egyvégtében a szörny agya, miközben vérben forgó szemmel csörtetett a testét teljesen elrejtő kék fűtengerben. Ő volt a BK 6-os bolygó nappali csúcsragadozója. Első ránézésre olyan benyomást keltett, mint egy víziló méretű égkék sündisznó. Leginkább abban különbözött földi hasonmásaitól, hogy nem volt se füle, se orra. Nem érzett szagokat, és nem hallott hangokat. Csupán a hatalmas látószerve vezérelte, mely a színekre specializálódott. A formák másodlagosak voltak számára. Amikor evésre gondolt, a piros és a zöld színre csorgott a nyála.
A legrosszabb az, hogy titoktalan a világ. Kisebb koromban sok érdekes, sőt csudálatos dolgokkal, lényekkel, emberekkel találkoztam, s minden hatalmas és változatos volt. Mára összementek és kifakultak. Persze, ebben is van jó – a részletekben olyan érdekes elveszni. Már ha – amint Gazda mondaná – van valakinek ilyesmire érzéke. Nekem, úgy vélem, van. Annak ellenére, hogy nagy kutya lettem, még mindig jó kihasalni a fűbe, elnézni a fehér csíkos fűszálakat, a szirombontó virágokat, a lepkék cikázását, s jó sétálni, bámészkodni, beleolvasni a könyvekbe. Ezt egyébként az emberek életnek mondják. Bár nekik hozzátartozik a munka is.
Az öreg tárcsás hegedűn játszott, olvastam már róla, de csak most láttam először. Lassan vijjogott a zene, lépegetett a vicinális. Aztán folytatta az öreg tovább, néha magyarul, néha románul, néha azon a különleges hegyi nyelven. Néha rakott valaki a tűzre, a sarokban álló vaskályha kellemes meleggel töltötte meg a vagont. Kézről kézre járt a cujkás üveg és az alvadt sör, én is kaptam belőle, kaparta a torkom, égett a gyomrom, úgy éreztem, mintha lassan megalvadt volna a vérem.
A létra megbillent alattam, amikor a karácsonyfa tetejére felraktam a giccses, csillogó díszt. Bosszankodva csaptam tenyerem a fehér falra, hogy megtámasszam magam, és ne zuhanjak hátra. Ezt régen te szoktad csinálni. Neked ehhez nem kellett létra, még lábujjhegyre sem kellett állnod. Mindig megmosolyogtad, hogy alacsony vagyok, de nem rosszindulatból.