Éberling Anikó: Bubó álma (ablakkeret, vegyes technika, kasírozott vászon, 63 × 52 cm, 2017)
Az ajtó alatti résen beszivárgó fény a homály szélére sodorja a porszemeket, ahogy a hullámok görgetik fel a folyópartra a kavicsokat. Az ágy alatt a szörny karmai kopognak a parkettán.
– Nem félsz?
– De. Elő ne gyere!
Kuncog. A hangja olyan, mintha sajtreszelőket dörzsölnének egymáshoz.
– És ne kaparászd a parkettát! Le fog jönni a lakk.
– Nahát, tényleg? És az baj? – Kapar, kapar. Néha koppannak a karmok, mint a táblára vetett kockák, vagy a vikingek jóslócsontjai. Ujjperccsontok percegnek a diófa deszkákon. – Gyere le ide, akkor abbahagyom.
– Nem megyek.
A kuncogás lassan érkezik, mintha nem találná az útját a szokásosnál sokkal több fog között. Aztán csend.
A lámpafény visszavonul az ajtórésből, átadja az éjjeli őrséget a redőny résein épp csak átderengő közvilágításnak.
– Alszol?
– Igen.
Roppannak a deszkák, hasadó fa reccsen.
– Mit csinálsz?
– Azt hittem, te alszol.
– Hogy aludnék ebben a zajban? Mit csinálsz?
– Élesítem a karmaimat. Aztán kipróbálom, elég élesek-e. Így.
Recseg a parketta, a karmok úgy szaladnak bele, mint kés a vajba, ujjak a gyurmába.
– Ne csináld!
– Miért?
– Anya azt fogja hinni, én voltam.
– Na és?
– Engem fognak megbüntetni helyetted.
– És nem véletlenül! Meg is akadályozhatnál abban, hogy tönkretegyem a parkettát. Csak le kell jönnöd ide, és a kezemre csapni. Pardon, a mancsomra.
– Hiába próbálkozol.
A kuncogás végigkaristolja az ágy rugóit, a lemondó sóhajtól feláll a szőr még a pokrócon is.
– Hagyj aludni, jó? Úgyse megyek le oda, ahol elérsz.
Az ajtó alatti résen beszivárgó fény tisztára mossa a padlólakk sima felületét.
– Mit mocorogsz? Még a fejemre szakad az ágy.
– Úgy kell neked.
– Mi bajod? Sírsz?
– Nem sírok.
– Ó, pedig hallom, ahogy csipp, csepp, csepereg a sötétben. Vagy talán bepisiltél?
– Nem pisiltem be!
– Akkor mégiscsak sírsz. Vagy elolvadsz, mint egy bödön jégkrém.
A szörny felszörcsög, mintha a levegőből próbálná kiszívni a fagylaltot.
– Hülye vagy…
– Miért sírsz?
A csend szétterjed a szobában, végigterül az asztalon, a törött támlás széken, súlya alatt megroppan a parketta. A csend rést nyit a falon, és beereszti a szomszéd szobában vitázó felnőtt hangokat.
– Ki bántott? Gyere le ide, lenyalogatom a vért a sebeidről.
– Fúj.
– Miért vertek meg?
– Elszakítottam az ingemet.
– Na és?
– Drága ing volt. És apa nem azért dolgozik annyit, hogy én csak úgy elszaggassam… Hé, te a padlóra köptél?
A szörny recsegő altesti hangok sorozatával felel.
– Csak egy ing. Tojok az ingekre.
– Csak mert neked nem kell hordani őket.
– Minden normális ember vagy szörny tojik az ingekre.
– De ez egy drága ing volt…
– Te meg a drága kis kölykük vagy. Phí!
– Ne köpködj! Tiszta kosz lesz a padló.
Egyébként sem illik.
– A szörnyek azt csinálnak, amit akarnak.
– De az ágyra nem jöhetsz fel, nem?
– Oké, majdnem azt, amit akarnak. Nem jössz le ide? Unalmas idelent egyedül.
Kipufogó durran az utcán, reszketnek a redőnyök.
– Nem megyek. Úgyis tudom, hogy csak meg akarsz enni.
Az ajtó alatti résen beszivárgó fény fennakad egy lerúgott zoknin és egy ottfelejtett gumilovon.
– Annak a lónak miért van szarva?
– Mert az nem ló, hanem unikornis.
– Gumikornis.
Két nevetés siklik le egymásról, egy lágy, mint a karácsonyi csengettyűk, és egy érdes, mint a reszelő egy rozsdás rácson.
– Ne nevettess, még meghallják, hogy ébren vagyok!
– És akkor mi lesz?
– Nem akarok miattad kikapni!
– Akkor gyere le az ágy alá. Innen nem hallatszik ki semmi.
– Dehogynem, most is hallom, ahogy kaparod a parkettát. Hagyd abba!
– Talán ha lejönnél…
– Álmaidban!
Az ajtó alatti résen beszivárgó sugarakat elsodorja a nyíló ajtó fényáradata.
– Hol az a nyavalyás kölyök?
A padlón láthatatlan repedések futnak szét a cipőtalpak alól, mint a jégen végigsikoltó rianás. A lámpaernyőben összehúzza magát a pók, a szekrényben egymáshoz bújnak a pulóverek. Az ágy alatt halk suttogás kél és búvik meg a levegőben lebegő porszemek mögött.
– Csússz egy kicsit odébb, még kilóg a lábam!
Körmök reccsennek a parkettán.
– Ennél laposabb már nem tudok lenni! Lapulj ide!
– Jó lesz…
Hosszú árnyak villognak végig az ablaküvegen.
– Már mióta mondom, hogy ezt a kibaszott parkettet is ki kellene cserélni! A kölyök úgyis csak tönkrevágja.
– Mit cseszteted még a padló miatt is?
Ha nem ragaszkodtál volna hozzá, hogy az anyádra hallgassunk, már rég laminált padlónk lenne!
– Szóval ez is az én hibám?
– Te nyavalyogsz mindig, hogy minden mennyibe kerül, és milyen kibaszott sokat kell dolgoznod! A laminált padló tizedenynyiből kijött volna!
– Ja, de te azt mondtad…
Hangok rivallnak végig a szobán, suhogó pengékként szelik fel a csendet, majd kiszáguldanak a nappaliba. Felnyög a parketta, fáradt sóhajjal zárul az ajtó, s az ágy alatt lassan enged a dermedt rettegés.
– Ez az a rész, ahol mindig belevágod a körmöd?
– Aha.
– Teljesen szétjött a sarokban.
– De ott úgyse látja senki.
Csontos térdek koccannak halkan a parkettához, pamut sziszeg, ahogy egy sovány test a földhöz lapulva kúszik elő, s kapaszkodik fel óvatosan az ágyra.
– Miért szeded fel mindig a parkettát?
– Miért ne? Hátha egyszer lejössz megakadályozni, és megehetlek. – A pók csendben hálót kezd szőni a villanykörte köré, a fény lusta hullámokban fut ki az ajtórésből. – Mármint máskor is.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2022. augusztusi számában)
