Gerencsér Anna: Az ajtó másik oldalán

A körútra merőleges utcácskában lakunk, egy régi ház harmadik emeletén. Azt hiszem, erre mondják a sznob sétálók, mikor feltekintenek a magas ablakokra, hogy „milyen szép polgári lakás”. Az igazság az, hogy már sem szép, sem polgári: a négy méter fölötti belmagasság és a meglehetősen nagy alapterület a kommunizmus alatt elfajzott burzsoá burjánzásnak tűnhetett egy kisstílű kishivatlanok szemében, aki papíron felosztotta a lakást az általa megfelelőnek vélt darabokra, melyet aztán a gyakorlatban csak hozzávetőlegesen sikerült a terveknek megfelelően kivitelezni. A nagy szobák közepére falakat húztak fel, áthelyeztek ajtókat és ablakokat, néhányat befalaztak, hogy aztán újakat üssenek a falba. A végeredmény enyhén szólva is kaotikus: a szobák magasabbak, mint amilyen szélesek vagy hosszúak, az ablakokat nem mindenhol van hely kinyitni, az ajtók pedig már-már véletlenszerű mintát követnek.

A kedvencem a tükrös ajtó a folyosón. A szüleim szobájával szemben, a fürdőszoba és a konyha között nyílik – a konyha egyben átjáró is a húgom szobájába, mely anyám szerint régen cselédszoba volt, apám szerint pedig kamra – és állandóan zárva van. Békésen rozsdásodó vasajtó, amilyet régi lécsőházakban látni néha, a felső felén üveg ablakszemekkel – csak ezekben az ablakszemekben nem közönséges üveg, hanem tükör van.

Az ajtó sokáig izgatta a fantáziámat. Volt, amikor azt képzeltem, tündérország van mögötte, egyszer pedig iszonyú rémálmom volt, melyben az ablakszemek detektívüveggé váltak, s a tükrök áttetsző másik oldaláról egy megnevezhetetlen szörnyeteg figyelte minden lépésünket. Tizenkét éves koromra a tükrös ajtó varázsát végképp kioltotta a megszokás, és már csak reggelente álltam meg előtte néha, hogy a tükörbe nézve lesimítsam a hajam vagy megigazítsam a sapkámat.

Nem tudom, mi vitt rá, hogy egy este megpróbáljam kinyitni. Az ajtó mindig is zárva volt, hiába nyomtam le a kilincset, érezni lehetett, hogy kimozdíthatatlanul beszorult a keretbe. Aznap este azonban, mikor magam sem tudom, miért, megpróbálkoztam vele, olyan könnyedén nyílt, mintha frissen olajozták volna a zsanérokat, hang nélkül és könnyedén, már-már magától.

Az ajtó mögött újabb ajtó következett, olyan szorosan, hogy csukott állapotban a kilincsek el sem fértek volna, ha nem hajszálnyival egymás fölött, illetve alatt helyezkedtek volna el. Így is csak csodálni tudtam, hogy ajtónyitáskor nem akadtak össze.

Végigfutott a fejemben az összes mese, kísértethistória és fantasztikus teória, amit az ajtóról költöttem az évek folyamán, ennek ellenére egy pillantig sem haboztam. A második ajtó éppolyan könnyen nyílt, mint az első.

Parányi világítóudvarra jutottam, melynek alja az este árnyaiba veszve feneketlen kútnak tűnt, a tetejét pedig drótháló fedte, talán a galambok ellen. A falak nedvesek voltak és feketék a koromtól, a kétlépésnyi járdát pedig, melyre az ajtó nyílt, apró kavicsok és nedves trutymó borította, melyről csak remélni mertem, hogy nem galambpotyadék. Szemközt másik ajtó nyílt – épp mint a mi lakásunké – a legmeglepőbb azonban az volt, hogy nem voltam egyedül: a kifelé dőlő korlátra korombéli lány támaszkodott, és lefelé kémlelt az udvar sötétjébe.

– Szia.

– Szia.

Egy darabig csak néztük egymást – nagy, kerek szeme volt, bánatos, sötét és mély, mint az akna alattunk –, végül kinyújtotta felém a kezét.

– Angéla vagyok. Itt lakom.

– Én is. Úgy értem, én is itt lakom.

Ünnepélyesen kezet fogtunk, majd én is a korlátra támaszkodtam, mely nyikordult egyet, mintha tiltakozna.

– Gyakran jársz ide?

– Néha.

Ismét hallgattunk, majd akadozva beszélgetni kezdtünk. Futó ismerősökön és iskolai padtársakon kívül nem sok barátom volt – általában csendes és visszahúzódó voltam, és pár mondat után zavartan elhallgattam, arról pedig fogalmam sem volt, miről lehetne beszélgetni egy lánnyal. Angélával azonban meglepően egyszerűen mentek a dolgok: a kezdeti zavar pár perc alatt elmúlt, s onnantól többet beszéltem, mint bármilyen társaságban addig. Mikor elbúcsúztunk és visszatértem a lakásba, meg voltam győződve róla, hogy ez biztos szerelem, és ha elég idősek leszünk hozzá, Angélát fogom feleségül venni, mert ő az egyetlen lány, aki nemcsak vihog és csúfolódik, mint a húgom és a barátnői, hanem akivel beszélgetni lehet és aki igazán figyel. Rám függesztette nagy, sötét szemeit, mintha egyenesen a szívembe nézett volna, mintha átlátna rajtam, megértene és mindent megbocsátana, s onnantól fogva képtelen voltam kiverni a fejemből. Egész este, míg a húgom nyelve hegyét kidugva lovakat és kutyákat rajzolt a konyhaasztalnál, a szüleim veszekedtek – mostanában egyre többet és egyre csúnyábban kiabáltak egymással –, a bátyám pedig, aki öt évvel idősebb volt nálam, mogorva képpel bezárkózott a szobájába, Angélára gondoltam, a szavaira, a mosolyára, világoskék ruhájára, leírhatatlan szemeire.

Onnantól fogva gyakran jártam ki a világítóudvarra, és igen gyakran találkoztam is vele. Az ajtó hol könnyebben nyílt, hol nehezebben, s ebben nem sikerült rendszert felfedeznem, hacsak nem azt, hogy ha a belső nehezen mozdult, a külső is, s ugyanígy egyszerre nyíltak néha könnyedén. Angéla többnyire ott volt az udvaron, mintha csak rám várt volna, habár nem mindig. Leggyakrabban este láttam, mikor a világítóudvar mélyéről előkúsztak az árnyak, s az ég kékje kazánlemez-szürkévé mélyült a dróthálón túl.

Csodálatosan megértettük egymást. Megbeszéltük, hogy az idősebb testvérek gorombák, a kisebbek nyafogósak – Angélának egy bátyja és egy öccse volt –, és hogy minden évszak fagylaltszezon, aztán hogy mindketten szeretjük a madarakat, bár az ő kedvence a feketerigó volt, míg az enyém a kőszáli sas. Megbeszéltük az összes apróságot, ami az életet jelentette, és nem győztem várni a világítóudvaron töltött perceket, mely mintha egy egészen más világ lett volna, ahol nem létezik az iskolapad unalma és a tanárok szigora, a szüleim haragja és a bátyám közönye. Sosem találkoztunk máshol, csak a kétlépésnyi járdán a szűk aknában, és bár ez kezdetben nem tűnt furcsának, sosem láttam ott senkit, csak őt.

Nem vagyok benne biztos, mikor kezdtem gyanakodni. Nem egyetlen pillanat volt, inkább lassan épült fel bennem a kétely, ahogy egy hatalmas falat raknak fel tégláról téglára vagy ahogy egy gonosz tekintetű kígyófióka növekszik pikkelyről pikkelyre puha tojásában.

Egyszer megemlítettem Angélát otthon, de anyám csak a homlokát ráncolta.

– Angéla? Nem rémlik. Kik a szülei?

Nem tudtam, ahogy nem tudtam Angéla vezetéknevét sem. Apám megpróbálta kinyitni az ajtót, hogy szemügyre vegye a világítóudvart – csak hogy meggyőződjön róla, nem osonhat be onnan a lakásba valami kétes alak –, de úgy beragadt, hogy meg se tudta mozdítani, s másnapra el is felejtette az egészet.

Tulajdonképpen nem is bántam, hogy nem láttam másutt s hogy nem ismerte más: Angéla így csak az enyém volt, nem kellett rajta családtagokkal, szomszédokkal és ismerősökkel osztoznom.

Arra viszont pontosan emlékszem, mikor ébredtem tudatára annak, hogy gyanakszom. Kísértethistóriákat meséltünk, s egyszer csak Angéla azt mondta, megfejthetetlen arckifejezéssel meredve az ajtónkra:

– A ti lakásotokban is történt ám gyilkosság. Talán még most is itt vannak valahol a kísértetek.

Inkább felvillanyozott, mint megijesztett.

– Tényleg? Mi történt?

– Azt hallottam, hogy aki itt lakott, megőrült, és megölte az egész családját. A feleségét, a fiait, a kislányát... Végül pedig saját magát – ide-oda hintázott, sötét fürtjei a homlokába lógtak, törékeny kis arcán komoly kifejezés ült. – Azt hallottam, szörnyű volt, a szomszédok megpróbálták kinyitni az ajtót, amikor hallották a kiabálást meg a zajokat bentről, de be volt zárva, úgyhogy megpróbálták betörni, amíg bent a kislány csak sikoltozott és sikoltozott, aztán egyszer csak hirtelen nagy-nagy csend lett...

– Ez igaz? – Nem akartam elhinni. Végül is csak ijesztgettük egymást, s a rémtörténeteknek nem kell mindig valósnak lenniük ahhoz, hogy jeges, zsigeri rettegéssel töltsenek el. – Komolyan?

Angéla a szemembe nézett: sötét szeme végtelen mély kútnak tűnt.

– Halálkomolyan. Ötven évvel ezelőtt történt.

– Honnan tudod?

Egy pillanatra hallgatott, az ég tompa fényű rombuszait nézte a felettünk feszülő dróthálón át.

– Nagymamám mesélte. A családom már egész régen itt lakik.

Aznap este nem beszéltünk erről többet, a gyanú mérgezett tüskéje azonban már belém akaszkodott horgas végével.

– Biztos nem láttad? – kérdeztem anyámat vacsora közben. – Olyan magas, mint én, sötét a szeme meg a haja, és egész fehér az arca, mint a hold télen.

– Nem, nem emlékszem – anyám a homlokát ráncolta. – Egészen biztos vagyok benne... Nem is tudok róla, hogy ilyen korú gyerek lakna a házban.

Mikor legközelebb találkoztam Angélával, a kimondatlan kérdés ott égett a nyelvem hegyén. Mégsem mertem feltenni: vannak dolgok, amiket képtelenség kimondani. Csak néztem a szemét, melyről legszívesebben verseket írtam volna, a homlokába hulló fürtjeit, sápadt kis arcát, s megismerkedésünk óta először egyetlen szava sem jutott el hozzám, mert hiába próbáltam figyelni rá, egyre csak ugyanaz járt a fejemben.

Talán negyedórája állhattunk ott, mikor olyasmi történt, mint soha korábban. Már elhatároztam, hogy felteszem a kérdést, de nem bírtam.

– Angéla?

– Igen?

Amikor rám nézett, képtelen voltam megszólalni – de ekkor félbeszakítottak, s a kérdés a gyanakvással együtt eltűnt a gondolataim között, egyszerűen elsüllyedt, mintha sose lett volna.

Zörrent az ajtó Angéla háta mögött, s ahogy kitárult, egy öregasszony állt a küszöbön kötött ruhában és papucsban.

– Szívecském, gyere be a hidegből, mielőtt...

Itt rám nézett és megállt, ajka az utolsó szótag köré dermedt. Megismertem, találkoztam már vele a lépcsőházban, bár akkor egészen máshogy festett, de emlékeztem a nevére.

– Csókolom, Erika néni.

Felsikoltott és a csuklójánál fogva magához rántotta Angélát, aztán csattant az ajtó, s ott maradtam egyedül a félhomályban.

Talán nem ismert fel, és azt hitte, valami idegen próbálja elcsalogatni otthonról Angélát. Azért nem esett jól: én bezzeg felismertem, bár csak a szeméről, az ősz haj és a karcsú testen köpenyként lógó ráncos bőr alatt a lépcsőházban látott eleven fiatalasszonyt.

Visszamentem a lakásba, és csalódottan csuktam be magam mögött az ajtót. Most Angélát majd biztos eltiltják tőlem, mert a szülők – és a nagyszülők is – ilyenek. Az enyémek most is veszekszenek, mint az utóbbi időben minden este.

Talán átmehetnék Angéláékhoz, és elmagyarázhatnám a szüleinek is, hogy nem vagyok rossz gyerek.

Meghúztam a kilincset, de az ajtó nem engedett.

Nem baj. Egyik este ismét kinyílik, és akkor visszamehetek hozzá. Talán még azt is elmeséli, mitől ijedt meg annyira Erika néni.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)