Gerencsér Anna: Az ajtó másik oldalán (részletek)

2021. május 12., 07:03
Faragó Géza: Karcsú nő macskával, 1912

Apró titkok
Tizenöt éves voltam, mikor megtudtam, hogy anyámnak második neve is van. Endarietta. Nem hibáztattam, amiért titkolta – ha engem sújtott volna az a balszerencse, hogy Endariettának neveznek, valószínűleg ünnepélyes szertartás keretében elégetem a születési anyakönyvi kivonatomat és az összes hivatalos iratomat, aztán szenteltvizet locsolok a hamvakra, sóval hintem be a tűzhelyet, és a továbbiakban letagadom, hogy ilyen név egyáltalán létezik.
Endarietta néniről, akitől anyám a nevet örökölte, csak egy képet láttam: haját szigorú kontyba fogta, fekete ingén féltenyérnyi bross pompázott, száját pedig mogorva parabolává görbítette az elégedetlenség. Anyám szerint az ostrom alatt megölt egy orosz katonát – betörte a fejét a csúf ezüstkancsóval, ami a tálalón állt –, de erről nem volt szokás beszélni, mert mindenkit kínosan érintett a gondolat, hogy egy úrinő ilyesmit tehet. Nem hiszem, hogy ez különös lett volna: minden családnak megvannak a kínos kis titkai, melyekről senki nem beszél.
Csupa apróság. Nem sokkal azután mondta el nagyanyám az unokahúga történetét – úgy maradt, mondták akkoriban –, és hogy a fi ú végül nem vette el, de az öccse, akit én csak Gyuri bácsinak ismertem, igen. Persze erről nem beszélünk... Mi értelme lenne felhánytorgatni azokat a régi dolgokat?
Édesanyámnak is volt egy unokanővére, akiről a család régen hallgatott, s akiről felnőttként tudtam meg, hogy tíz évet töltött börtönben, mert meggyilkolta a férjét és a kisfiát. Véletlenül bukkantam rá egy régi újságcikkben, s láttam, hogy igazán rosszul érintette, amikor rákérdeztem. Visszatértem az újságcikkekhez: nem akartam a vérben ázó szőnyeg és a homályos nappali fekete-fehérben is baljós képeivel zaklatni. Egyébként sem tehet róla – senki sem tehet róla, milyenek a rokonai, nem igaz? Különösen az ősök. A gyerekeket még lehet nevelni, de mit tehet az ember az ősökkel azon kívül, hogy hallgat róluk?
Én azonban figyelek, bár kérdezni nem merek. Hallom az elsuttogott szavakat, az elharapott félmondatokat. Tudok Alána néniről is, akit lógva találtak a saját padlásán. Őt magát, ha valaki épp tudni akarja.
Három héttel ezelőtt hallottam Márton atya ügyéről is, bár ő csak másod-unokatestvér, és azt anyám is csak akkor tudta meg. Rémesen megviselte: mert mindenki bűnös, de hogy gyerekeket is, erre már tényleg gondolni sem jó. Csúf történet, de hiába, még a legjobb családokban is előfordulhat.
Beszélni persze nem beszélünk róla: ez nem szalonképes téma, tehát nem emlegetjük. Vannak ilyenek.
A múlt héten, mikor kinyitottam a régi szekrényt a második emeleti gardróbban, egy csontvázat találtam. Női csontváznak tűnt: a kis koponya, a kerek szemüregek s a bordák közé akadt vékony aranylánc nőt sugalltak, s még ebben az állapotában is volt benne valami bájos szelídség. Az egyetlen szépséghibája a fogsora: két fogát is fémkorona csúfítja el.
Még nem szóltam róla senkinek. Évának hívom, és alkalmanként, ha úgy érzem, nem tudok magamban tartani valamit, beszélek is hozzá.
Néha még válaszol is. Régi titkokról suttog poros hangján, hosszú évek óta halott emberek tetteiről, és azt mondja, én sem vagyok más.
Biztos vagyok benne, hogy téved.

A krakkói sárkánycsontok
A sárkánycsontok a waweli székesegyház kapuja mellett lógtak, s amióta Paweł elég nagy lett, hogy egyedül járkálhasson a városban, gyakran felkereste őket. A csontokat rendszerint turisták lelkes hada fényképezte, Paweł pedig alkalmanként a csoportokhoz csapódott, és meghallgatta az idegenvezetők meséjét arról, hogyan csalta csapdába a sárkányt Skuba Dratewka egy kénnel és szurokkal megtömött birkabőrrel.
Egy nap azonban egy pattanásos, tüsihajú fiú rémisztő kérdést tett fel:
– Milyen csontok azok igazából?
– Természetesen a sárkány csontjai! Ne hidd el, ha bármi mást hallasz.
Az idegenvezető azonban a sündisznófejűre kacsintott, miközben ezt mondta, s ezzel elültette Paweł lelkében a gyanakvás magjait.
– Milyen csontok igazából a waweli sárkánycsontok? – kérdezte aznap vacsora közben a szüleitől.
– Sárkánycsontok – felelte az apja. – Mi más?
– Ne tömd mindenféle mesével a gyerek fejét, elég nagy már. – Paweł anyja mártást kanalazott a fi a pirogjaira, és megsimogatta a vállát. – Egy bálnaborda és egy mamut lábszárcsontja.
Paweł aznap alig aludt valamit. Ha lehunyta a szemét, hatalmas csontok kezdtek forogni körülötte, és durva szemcséjű porrá omlottak, amikor próbálta őket megérinteni.
Másnap az iskolában odasomfordált Ratajczyk úrhoz, a felsős történelemtanárhoz, akit egész Krakkó legbölcsebb emberének tartott, és előadta az aggodalmait. Ratajczyk úr a történeti hitelesség híve volt, de vajszívű férfi ú, s miután meglátta a Paweł szemében égő őszinte kétségbeesést, az arany középút mellett döntött.
– Nem tudhatjuk biztosra, mert még nem vetették alá a csontokat tudományos vizsgálatnak. Lehet, hogy dinoszauruszcsontok.
Ratajczyk úr úgy okoskodott, hogy – szemben a sárkányokkal – a dinoszauruszok legalább igaziak, ráadásul a csontok között valóban akadnak igen régiek is, és bár feltételezett koruk, a pleisztocén még igen messze van a mezozoikumtól, így talán sikerülhet a fi ú érdeklődését a tündérmesék felől a történelem kézzelfoghatóbb matériája felé terelni. Paweł láthatóan vidáman és új lendületet nyerve távozott, Ratajczyk úr pedig elégedetten állapította meg, hogy valóban nagyszerűen ért a gyermekek lélektanához.
Paweł lelkesedése abból fakadt, hogy tudomása szerint a dinoszauruszok, ahogy a sárkányok is, hatalmas hüllők voltak. A különbséget a szárnyak és a tűzokádás jelentette, mivel azonban ennek a sárkánynak csak egy-két csontját találták meg, nem csoda, ha még egy ilyen bölcs ember is, mint Ratajczyk úr, dinoszaurusznak véli. Bárki összetéveszthetné őket! Persze ha valaki megtalálná a sárkány szárnyának a csontjait is, egészen más lenne a helyzet.
Paweł máris tudta, hogy ez a nemes feladat rá vár. Természetesen tudta, hogy nem lesz könnyű dolga: okos gyerek volt, és érezte, hogy ez a régészeket, történészeket és biológusokat is meghátrálásra kényszerítő feladat valószínűleg meghaladja gyermeki erejét. A küldetés feladásának gondolata azonban fel sem merült benne, s úgy vélte, ha szorgalmasan nekilát, talán kicsit lassabban, mint egy felnőtt, de épp olyan határozottan haladhat célja felé. Végül is azt mondják, Mozart kétévesen már zongorázott – miért ne kezdhetné egy jövendő nagy sárkánytudós már első osztályos korában megalapozni élete főművét?
Nagyjából két és fél évvel később Paweł a kilencedik születésnapját ünnepelte. Éppen nekilátott a kék papír kibontásának, melybe édesapja az ajándékát csomagolta, mikor valaki hangosan kopogtatott.
Paweł anyja nyitott ajtót, és bevezette a szobába a látogatókat: két mogorva férfi t. Hamarosan kiderült, hogy az urak Bakowski és Jagłowski rendőrfelügyelők, és aziránt szeretnének érdeklődni, hogyan került Paweł egyik iskolai füzete és az apja ásója néhány csokoládépapír társaságában abba a lyukba, melyet valaki a folyópart Dębniki kerületbe eső részén, a Sárkánybarlanggal és a tüzet okádó sárkányszoborral szemben ásott, s ami az előzetes vizsgálatok szerint hosszú alagútban folytatódik, melynek egy órával azelőtti beomlása következtében egy egész házsor merült el a Visztula zavaros vizében.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. májusi számában)