Mártonné – a doktorné, ahogy nevezik – a földszinten, az utcára néző lakásban lakik, ahol narancssárga függöny zárja ki a lakásból a körút felvillanó képeit. Néha lányok kopognak be hozzá, s ilyenkor Mártonné rendezett, tiszta kis előszobán át kalauzolja be őket a nappaliba, virágos huzatú fotelba ülteti őket, és egy csésze forró gyümölcsteát ad a kezükbe. Mondd el, bogaram, hogy esett. És elcsipogják félénk madárhangjukon: én így, és ő úgy, és ez a vége. Mi lesz otthon? Mártonné pedig megveregeti a vállukat, megsimogatja fényes hajukat, és csupán a dátumot kérdezi: – Mikor?
Aztán kis dobozban fehér tablettát ad nekik, mely kereken és rosszindulatúan lapul a fólia alatt, lenyelhető akár egy korty teával is, mert oly könnyű, mintha nem húzná lefelé egy sosem volt élet súlya. Vagy ha túl késő, csak egy cetlit nyom a kezükbe: jöjjön vissza ekkor a doktor úrhoz, és ne aggódjon, minden rendben lesz.
Ha valaki továbbmegy a hámló falú boltív alatt, el a Mártonné ajtaján lógó kis koszorú előtt, végig a kopogó, sárga kockaköveken, az udvar túlsó végében, a homályos lépcsőházban baloldalt kopoghat be Huszárnéhoz. Hozzá többnyire középkorú asszonyok jönnek, akik mögött hosszú, súlyos árnyék lebeg, mint valami fekete szárny, s keserűen, már-már gyűlölettel nézik a Mártonné lábtörlőjén topogó, kezüket tördelő leányokat. Huszárné nem szól semmit, mikor ajtót nyit, csak némán beinti az asszonyokat, s átvezeti őket a rendezetlen halmokban álló régi könyvek, párnák, kötött pokrócok, újságok és fonalgombolyagok halmain. A nappaliban aztán leülnek, és Huszárné nem kérdez semmit: csendes, szelíd hangján csak akkor kezd beszélni, ha az asszonyok elmondták a magukét. Később senki nem tudja felidézni, pontosan mit is mond neki, de hangjában gyermekhangú búcsúk visszhangoznak, s szavai dallamára apró szárnyak nyílnak és csukódnak odafenn, apró kezek kapaszkodnak a felhők szélébe, s intenek az odalent maradtaknak. Az asszonyok ilyenkor rendszerint sírnak. Néhányan képet vesznek elő, hogy megmutassák Huszárnénak, s a fotópapíron láthatatlanul bomlanak ki a szárnyacskák, s keretezik vigasztalóan a sosem változó, nevető kis arcokat. Aztán az asszonyok elmennek, s az árnyék, mely vállukon ül, egy kicsit haloványabb, egy kicsit kisebb, mint mikor bementek, akár el is lehet hinni, hogy apránként elfújja a szél, s egy nap végre eltűnik.
Huszárné és Mártonné néha találkoznak az udvaron, de sosem néznek egymásra. Azt azonban mindketten hallják, ahogy odafenn halkan suhognak a parányi szárnyak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.