Mártonné – a doktorné, ahogy nevezik – a földszinten, az utcára néző lakásban lakik, ahol narancssárga függöny zárja ki a lakásból a körút felvillanó képeit. Néha lányok kopognak be hozzá, s ilyenkor Mártonné rendezett, tiszta kis előszobán át kalauzolja be őket a nappaliba, virágos huzatú fotelba ülteti őket, és egy csésze forró gyümölcsteát ad a kezükbe. Mondd el, bogaram, hogy esett. És elcsipogják félénk madárhangjukon: én így, és ő úgy, és ez a vége. Mi lesz otthon? Mártonné pedig megveregeti a vállukat, megsimogatja fényes hajukat, és csupán a dátumot kérdezi: – Mikor?
Aztán kis dobozban fehér tablettát ad nekik, mely kereken és rosszindulatúan lapul a fólia alatt, lenyelhető akár egy korty teával is, mert oly könnyű, mintha nem húzná lefelé egy sosem volt élet súlya. Vagy ha túl késő, csak egy cetlit nyom a kezükbe: jöjjön vissza ekkor a doktor úrhoz, és ne aggódjon, minden rendben lesz.
Ha valaki továbbmegy a hámló falú boltív alatt, el a Mártonné ajtaján lógó kis koszorú előtt, végig a kopogó, sárga kockaköveken, az udvar túlsó végében, a homályos lépcsőházban baloldalt kopoghat be Huszárnéhoz. Hozzá többnyire középkorú asszonyok jönnek, akik mögött hosszú, súlyos árnyék lebeg, mint valami fekete szárny, s keserűen, már-már gyűlölettel nézik a Mártonné lábtörlőjén topogó, kezüket tördelő leányokat. Huszárné nem szól semmit, mikor ajtót nyit, csak némán beinti az asszonyokat, s átvezeti őket a rendezetlen halmokban álló régi könyvek, párnák, kötött pokrócok, újságok és fonalgombolyagok halmain. A nappaliban aztán leülnek, és Huszárné nem kérdez semmit: csendes, szelíd hangján csak akkor kezd beszélni, ha az asszonyok elmondták a magukét. Később senki nem tudja felidézni, pontosan mit is mond neki, de hangjában gyermekhangú búcsúk visszhangoznak, s szavai dallamára apró szárnyak nyílnak és csukódnak odafenn, apró kezek kapaszkodnak a felhők szélébe, s intenek az odalent maradtaknak. Az asszonyok ilyenkor rendszerint sírnak. Néhányan képet vesznek elő, hogy megmutassák Huszárnénak, s a fotópapíron láthatatlanul bomlanak ki a szárnyacskák, s keretezik vigasztalóan a sosem változó, nevető kis arcokat. Aztán az asszonyok elmennek, s az árnyék, mely vállukon ül, egy kicsit haloványabb, egy kicsit kisebb, mint mikor bementek, akár el is lehet hinni, hogy apránként elfújja a szél, s egy nap végre eltűnik.
Huszárné és Mártonné néha találkoznak az udvaron, de sosem néznek egymásra. Azt azonban mindketten hallják, ahogy odafenn halkan suhognak a parányi szárnyak.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
Az előadás végén, a japán főszervező, Akechi úr, bemutatott az igazgatónak néhány helyi igazgatót, akik annak konbanvájára kiváló angolsággal válaszoltak. Rövid társalgás után a főszervező intett az igazgatónak, hogy kövesse, és egy csoport halkan cseverésző lány felé terelte őt. Akechi úr kiválasztott egyet közülük, és a japán férfiak európai fülnek durvának ható hangsúlyával mondott neki ezt-azt, majd meghajolt az igazgató felé és eltűnt.
Azt mondják, a hajdani barozdák az óriások lépcsői, felvezetnek valameddig. Hogy óriások járnak le s fel a barozdákon, szinte bizonyosság, hanem a nép odahisz egy kicsit lágy, mulya, egy kicsit meghunyászkodó magyar istent, mert milyent, ha nem. Ágon szalonnától zsíros újságpapír leng, lehet, a szél tűzi fel a galagonya tüskéire. Juhok csipkebogyótól megtépett gyapja bűznek.
Rohanunk a végtelennek tűnő aszfaltjárdán a késő délután egyenletes, tompa szürkületében, és nem találjuk. A szembejövők arcába nézünk, tekintetünk a távolabb sétálókat is végigpásztázza, de nem ismerős egyik alak sem, idegenek a mozdulatok, a ruházat. Odébb épületek. Tovább, tovább az épületek irányába, fel az üres emeletekre a megmagyarázhatatlan eróziótól rogyadozó lépcsőkön. Senki. Irány a padlás portól és pókhálóktól maszatos, törött gerendáktól szabdalt terei. Nem találjuk itt sem. Ki az épületből gyorsan, mert sejtjük, hogy egyre fogy az időnk. Mindjárt rajtunk a sötét.
A 6-os számú kórtermen van csak egyedül gombfogantyú az ajtón. Kijutni a szabad térbe, a folyosóra is lehetetlen. Egy hatalmas vakablak köti össze a vizsgálót a kórteremmel. Ezen át lüktet a 6-os számú kórterem lakóinak kínosan kínzó élete. Nővérek váltják óránként egymást, éjjel-nappal monitorozzák a kórtermet.
Miért játszódott le az Othello úgy, ahogy lejátszódott? – Ez a cím. Bevezető esszé egy saját interpretációhoz. Holnap van a határidő. Finoman ütögetem, de nem nyomom le a billentyűket. Talán magyarul kéne először megírnom, könnyebb lesz elkapni a lendületet. De még fordítgatni utána...
Amikor egypercnyi precízen elvégzett munkáért szó szerint százhúszfelé kell szakadni, bárki elgondolkozna azon, hogy kérje a felmentését, esetleg egész teremtett lénye megszüntetését. Persze a főnöknek ezt nehéz jelezni, főleg hogy maga is olyasfajta lény, aki egyesével tervezi meg a halált mindenki számára, és hasonló morált vár el munkatársaitól a saját munkakörükben. Viszont remélem, a mai nap után ezzel többet nem lesz problémám.