Gerencsér Anna: Az angyalcsinálók

2020. november 25., 07:46
Nemes Fekete Edit: Távozók – Fotó: Molnár Edvárd

Mártonné – a doktorné, ahogy nevezik – a földszinten, az utcára néző lakásban lakik, ahol narancssárga függöny zárja ki a lakásból a körút felvillanó képeit. Néha lányok kopognak be hozzá, s ilyenkor Mártonné rendezett, tiszta kis előszobán át kalauzolja be őket a nappaliba, virágos huzatú fotelba ülteti őket, és egy csésze forró gyümölcsteát ad a kezükbe. Mondd el, bogaram, hogy esett. És elcsipogják félénk madárhangjukon: én így, és ő úgy, és ez a vége. Mi lesz otthon? Mártonné pedig megveregeti a vállukat, megsimogatja fényes hajukat, és csupán a dátumot kérdezi: – Mikor?

Aztán kis dobozban fehér tablettát ad nekik, mely kereken és rosszindulatúan lapul a fólia alatt, lenyelhető akár egy korty teával is, mert oly könnyű, mintha nem húzná lefelé egy sosem volt élet súlya. Vagy ha túl késő, csak egy cetlit nyom a kezükbe: jöjjön vissza ekkor a doktor úrhoz, és ne aggódjon, minden rendben lesz.

Ha valaki továbbmegy a hámló falú boltív alatt, el a Mártonné ajtaján lógó kis koszorú előtt, végig a kopogó, sárga kockaköveken, az udvar túlsó végében, a homályos lépcsőházban baloldalt kopoghat be Huszárnéhoz. Hozzá többnyire középkorú asszonyok jönnek, akik mögött hosszú, súlyos árnyék lebeg, mint valami fekete szárny, s keserűen, már-már gyűlölettel nézik a Mártonné lábtörlőjén topogó, kezüket tördelő leányokat. Huszárné nem szól semmit, mikor ajtót nyit, csak némán beinti az asszonyokat, s átvezeti őket a rendezetlen halmokban álló régi könyvek, párnák, kötött pokrócok, újságok és fonalgombolyagok halmain. A nappaliban aztán leülnek, és Huszárné nem kérdez semmit: csendes, szelíd hangján csak akkor kezd beszélni, ha az asszonyok elmondták a magukét. Később senki nem tudja felidézni, pontosan mit is mond neki, de hangjában gyermekhangú búcsúk visszhangoznak, s szavai dallamára apró szárnyak nyílnak és csukódnak odafenn, apró kezek kapaszkodnak a felhők szélébe, s intenek az odalent maradtaknak. Az asszonyok ilyenkor rendszerint sírnak. Néhányan képet vesznek elő, hogy megmutassák Huszárnénak, s a fotópapíron láthatatlanul bomlanak ki a szárnyacskák, s keretezik vigasztalóan a sosem változó, nevető kis arcokat. Aztán az asszonyok elmennek, s az árnyék, mely vállukon ül, egy kicsit haloványabb, egy kicsit kisebb, mint mikor bementek, akár el is lehet hinni, hogy apránként elfújja a szél, s egy nap végre eltűnik.

Huszárné és Mártonné néha találkoznak az udvaron, de sosem néznek egymásra. Azt azonban mindketten hallják, ahogy odafenn halkan suhognak a parányi szárnyak.

 

GERENCSÉR ANNA 1994-ben született Budapesten, és az ELTE jogi karán végzett. Az irodalom, a rajz és a csokoládé a szenvedélye, de minden érdekli, amiből ötletet lehet meríteni az íráshoz. Gyermekkora óta ír, elsősorban fantasztikus vagy rémisztő történeteket. Több novellája és esszéje is megjelent a (magyarországi) Előretolt Helyőrség, a Kortárs és a Napút folyóiratokban. Az ajtó másik oldalán című kötete az Előretolt Helyőrség Íróakadémia Enumeráció sorozatában jelenik meg hamarosan. A közölt írás is a kötet része.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)