Gerencsér Anna: Balszerencse

2022. szeptember 05., 07:23
Keszthelyi György: Faluvég

Ketten ültek az ég peremén: a Fakó és a Veres. A Fakónak sápadt arca volt, finom, deákos ujjai, a Veresnek bordás nagy szarva, éhes szeme.

– Válassz akárkit – így a Veres.

– Akárkit?

– Amék tetszik.

A Fakó végigpillantott a pusztán, a hegyeken.

– Legyen, akire esik.

Feldobott egy apró mennykövet, s mindketten nézték, ahogy aláhull, megpördül, átvágja felhőket, a levegőeget, egy háztető öreg nádazását, s nagyot koppan Móricz Bálint s a lelkész leánya csecsemő fia bölcsője fáján.

– No, tessék.

– Az a fióka? Nincs szerencséd, öcsém. Még meg sincs keresztelve.

– Annak is eljön az ideje.

– Ha él addig. S ha nem: veszítesz.

– Élni fog, ha az Úristen is úgy akarja.

 

Úgy akarta: s a fiúcskát a csécsei templomban Zsigmond névre keresztelték.

– Ez még ugyan nem jelent semmit – mondta a Veres.

– Dehogynem. Győzelmet és védelmet.

– Nem a név, te. S ha igen, hát az én győzelmemet.

A Fakó nem felelt, csak csendesen mosolygott vértelen ajkaival.

 

A következő esztendőkben a Fakó és a Veres csendesen figyelte, ahogy a kis Zsiga első lépteit terelgetik a szülei. Velük együtt figyelt a parasztház faláról Kossuth egy kopott rámából, s Jézus Krisztus az asztal fölötti feszületről.

A fiú először csak sírt, szopott, mosolygott, ahogy a gyerekek teszik. Főként sírt: hol anyja, hol apja ringatta a karján, sétált vele a kertben az eperfa árnyékában. Ha nem ők, hát a falubeli lányok kényeztették, pedig tépte, húzta a hajukat, ha a nyakukba vették.

– De kényelmes odale’ első fiúnak lenni – mondta a Veres. – Mintha ugyan körülötte forogna a főd!

Nem soká forgott: megszületett a második fivér, a harmadik, negyedik, ám a lelkész leányának továbbra is csak két karja s egy öle volt, hogy a porontyokat ringassa.

– Látod-e – vigyorgott a Veres –, vége az aranyéletnek! Figyelsz-é, öcsém?

Fakó nézte, ahogy a fiúk egymás ingét tépik, veszekszenek, Zsiga fellöki Pista öccsét, s elszalad.

– Gyermekek még. Minden gyermeknek rövidebb a türelme fonala. Majd nőnek, érnek, kibékülnek.

– No, ha lesz kivel – vigyorgott a Veres, és szikrát vetett a házra, a mezőre.

Szűkös nyár köszöntött be, állva száradt el a vetés, összeaszott a gyümölcs, majd korai esőkkel érkezett az ősz, s mi megmaradt, a gyökere felől rohadt ki a tócsákban. A termés satnya volt, a jószág bőre a csontjaira tapadt. A lelkész lánya is sorvadt, megfogyott: arca beesett, melle kiszikkadt, s legkisebb, csecsszopó fia hiába sírt, hiába nyöszörgött, anyja nem adhatott más neki, mint sovány karja lázas ölelését, könnyes szeme bánatos pillantását. Egyik nap aztán a gyermek belefáradt a hiábavaló sírásba, s elhallgatott.

– Láttam egyszer egy embert – mondta a Veres, miközben a kis Zsiga lehajtott fővel nézte, hogy kopognak testvére koporsója fedelén a göröngyök –, aki a halott leánya után vetette magát a sírba, és azt üvöltötte, nincs Isten.

– De hallottad-é, hogy egy gyermek ezt mondja?

– Nem kell kimondani.

– Én azt mondom – vonta össze a Fakó a szemöldökét –, a gyermekek erősebbek. Ők nem adják meg magukat a gyásznak.

– Nem-é?

– Nem így.

– Majd elválik.

És a Veres ismét szikrát vetett a háztetőre – s a szomszéd kisfiának, aki gyertya mellett vigyázott Zsiga másik kisöccsére, megbicsaklott a keze, hogy belekapott a láng a fiú ingecskéjébe. Belekapott, végigszaladt rajta, s mire a rémült fiú egy veder vízért nyargalt, a tűz már falni kezdte a gyermek pelyhes bőrét, angyalfürtjeit.

Aznap éjjel ismét halottat virrasztottak Móricz Bálint portáján. Ennek azonban lepel födte nem csak a testét, de az arcát is. A kis Zsiga is ott térdelt a felnőttek sora végén, imára kulcsolt kézzel.

Odafenn pedig mosolygott a Veres, s lehajtotta fejét a Fakó.

 

Csécsén azt beszélték, alaposan próbára teszi a Jóisten Móriczékat. Kilenc gyermekükből kettő már a faluvégi temetőben nyugodott. A hitelre vett cséplőgépet szétvetette a gőz, a tiszai jégzajlás pozdorjává törte a vízimalmot – odalett Móricz Bálint öt hold földje, oda a jómód, mire Zsigmond fia betöltötte a hatodik évét. A család Istvándiba, majd Prügyre költözött, az egykori módos gazda napszámba szegődött.

– Lásd, hogy küzd az ember – mondta a Fakó Prügy felé bólintva. – Hét gyermeke van, s mind iskolába járatja, ha belé is szakad.

– Szép találmány az iskola – bólogatott a Veres, s úgy vigyorgott hozzá, hogy a szája majd’ körülszaladt a fején. – Ott tanulja meg az ember, merre kéne forogjon a világ. Csak azt nem tanítják meg, miért nem arra forog!

A Fakó nem felelt, színtelen szeme bogara meg se rezzent.

– Református Kollégium – könyökölte oldalba a Veres. – Nincs is jobb az egyházi iskolánál arra, hogy lássa az ember fia, ki prédikál vizet, ám vedeli a bort!

A Fakó vont egyet a vállán szelíden, s ismét csak hallgatott.

 

Zsigmond végül Kisújszálláson érettségizett, jó rendű eredménnyel, majd teológiát kezdett hallgatni az egyetemen. A Fakó helyeslőn bólintott. Alig egy esztendő múltán Zsigmond átiratkozott a jogra: akkor már a Veres somolygott magában, s lapos pillantásokat vetett a Fakó felé, ugyan mit szól.

Zsigmond azonban a jogot is otthagyta a bölcsészetért, végül azt is az újságírásért.

– No – így a Veres –, ugyan kár ennyi mindenbe belefogni, ha félbehagyja. Állhatatlan ember lesz belőle. Mivé lesz, ha még szoknyát is lát?

Látni pedig láthatott eleget. Azt, mely mellett végül megállapodott, a szomorkás szemű Holics Janka hordta.

– Tessék – mondta a Veres, miután Janka fiút szült –, most majd meglássuk, utánaugrik-é.

A gyermek egy délután elpihent, s nem ébredt fel többé. Eltemették, megsiratták, de senki nem vetette magát hiábavalóan a kis koporsóra.

– No, látod – mondta a Fakó.

– Látom.

– Hát most?

– Megszántam egy kicsit. Hadd éljen kedvére. Nem gondolod, öcsém?

 

És Zsigmond élt is, amennyire azokban a nehéz években élni lehetett. Kislányai születtek, akik szelíd gyermekekké cseperedtek, puhákká és édesekké, mint a mézes kalács. Budapest örömmel fogadta bús novelláit, a színpadok közönsége elismeréssel színműveit. A háború, mely megtiporta Európát, megkímélte őt – s mikor a vihar elvonult, s kihűlni érezte a hitvesi ágyat, a szép szavú Simonyi Mária karjai közt talált pihenőre.

– No lám – mondta a Veres. – Én állok nyerésre, úgy-e?

– Messzi még a játszma vége.

S ezúttal a Fakó vetett szikrát a budapesti lakás ablakába. A megcsalt Janka sírt és fenyegetőzött, vitázott és könyörgött – végül pedig veronált szórt utolsó csésze kávéjába, s elhagyta Zsigmondot és az árnyékvilág minden búját-baját.

– Jól melléfogtál, öcsém – A Veres ismét vigyorgott, s kajánul dörzsölte össze a kezét, mikor a gyászév letelt, s Zsigmond feleségül vette Máriát. – Csak az én kezemre játszol.

A Fakó csak a fejét csóválta. Csóválta, s csendben figyelte, ahogy a politika árapálya hol ide, hol oda sodorta Zsigmondot; ahogy a gyermekei felnőttek, s ő Máriát is elhagyta, hogy asszonyává fogadja leányainál is fiatalabb Árvácskát. Aztán megszületett az első unokája, s a Veres és a Fakó egyforma közönnyel figyelték, ahogy a hír hallatán örömében leejti a telefon kagylóját – lehajol – a földre rogy.

– Ez biza gutaütés – mondta a Veres szakértő hangsúllyal, dögevő vicsorral.

Öt nap múltán Zsigmond halott volt, a Veres és a Fakó pedig mérleget vontak.

– Nos, öcsém, én nyertem.

– Nana.

– A fogadás állt, ne próbálj most szökni belőle.

– Nem is azér’ mondom.

– Hát akkor? Én nyertem.

– Ugyan miért? Soha meg nem tagadta Őt.

– Szavaiban nem, de tetteiben számtalanszor – Ám a Fakó csak a fejét csóválta. – Nem-é? Ő hajszolta a halálba Jankát. Megadta magát a legalantasabb vágyainak, bűnbánat nélkül árulta el sorra minden asszonyát.

– De ez nem minden.

– Nem elég?

A Fakó egy könyvet csúsztatott a Veres elé.

– Elébb olvass. Aztán ítélkezz.

A Veres olvasott, majd becsukta a könyvet.

– Ezek csak szavak.

– Szavak, melyek sokak lelkéhez szólnak.

– Mit számít egy könyv? – A Fakó újabbat nyújtott felé: mellette egész halom tornyosult. – Mit számít akárhány?

– Ha számít, ahogy másokhoz szólott, számít az is, mit írt.

– No jó.

Ültek az ég szélén, olvastak.

– „Csak azt lehet leírni, ami fáj.” Szép szógálatot tettél az irodalomnak, hogy úgy zúdítottad rá a balszerencsét, ahogy másutt a jégeső hullik.

– Mintha te nem! De ez mind csak szó – A Veres lapozott, összevonta a szemöldökét. – Hogy áll hát a mérleg?

– Én azt mondom, aki hozzátesz a teremtés munkájához, Őt szolgálja. Én nyertem.

– Méghogy teremtés! Nincs a szavaknál pusztítóbb fegyver.

– Ha azt mondod, te nyertél, bizonyítsd be. Mutass rá a szavakra, melyek pusztítanak.

– Szintúgy, öcsém. Ha nyerni akarsz, bizonyítsd.

– Bizonyítani is fogom!

– No, meglássuk.

A Fakó és a Veres egymásra néztek, bólintottak.

Egy lélek, melyen fogadás állt, továbbszállt, de kik a fogadást tették, nem foglalkoztak vele. Érdekesebb dolguk akadt: egymás mellett ültek az ég peremén, és csendben olvastak.