2019. november 19-én az Országos Mentőszolgálat az alábbi hírt tette közzé Facebook-oldalán:
„Jockey még a fájdalmat is csillapítja? Idős női hang tárcsázta a segélykérőt a hét elején Pest megyében. A bejelentő azért kérte a mentők segítségét, mert megsérült a csuklója, amely »elviselhetetlenül fáj«. A mentésirányító magas prioritásba sorolta a segélykérést, ám amikor nyugtatni próbálta a sérültet azzal, hogy mindjárt ott a segítség, váratlan fordulat következett. A hölgy arról kezdte győzködni bajtársunkat, hogy ne most, hanem a hamarosan kezdődő Dallas epizódja után küldje a mentőt, mert azt még szeretné megnézni. Az elmondása szerint deformált csuklójú asszony végül hamar belátta, hogy gyakran ismétlik a népszerű sorozatot, és arra is sikerült rávenni, hogy ne nyomkodja a távirányítót, inkább tartsa mozdulatlanul sérült végtagját. Bajtársaink végül gyors helyszíni ellátás után, stabil állapotban szállíthatták kórházba az idős asszonyt. Mielőbbi felépülést kívánunk!”
Szerda este óta fájt a keze, Edit mégis csak szombaton hívta fel a mentőket. Addig még győzködte magát, hogy ha pihenteti, magától elmúlik, szombat délutánra azonban már úgy érezte, mintha a csuklója üvegszilánkokkal volna kitömve.
Persze ez is Sára hibája volt. Amióta szerdán összevesztek, Edit nem volt önmaga: a feje is fájt, mintha valami ki akarna törni a halántékán át, a keze pedig – hát az egyszerűen elviselhetetlen volt.
Mikor a diszpécser végre felvette a telefont, könnyezni kezdett a megkönnyebbüléstől. A konyhában állt, jó kezében a kagylóval, remegő hangon sorolta a panaszait, s bár a nappaliból kiszűrődött Jockey hangja, neki ismét csak Sára szavai jártak a fejében. Az a ribanc! Hogy tehette ezt vele? Azt hitte, barátnők, hisz jó szomszédok voltak negyven éve, és erre Sára képes azt mondani... A rosszindulatú mondatok visszatértek, s a feje körül keringtek gúnyosan sziszegve és csattogva. Bizony, Sára szerint ő... Nem talált szavakat, amelyek ráillettek erre az árulásra. Bár talán akkor sem kellett volna megütnie.
– Én megértem – mondta a nappaliban Jockey, épp mikor a diszpécser azt kérdezte:
– Mikor történt a sérülés?
Edit válaszolt, de közben Jockeyra figyelt. Szerette hallgatni: megnyugtatta a hangja, az az érett, férfias, határozott hang, amelynek minden rezdüléséből áradt a magabiztosság, s amely azzal az érzéssel töltötte el, hogy valaki vigyáz rá, és segít, amikor ő nem tudja, mit kell tennie.
– Teljesen igazad van, nem szabadott volna ezt mondania.
– Úgy érzem, túlreagáltam.
– Tessék?
– Semmi, semmi – Edit hallotta, ahogy a diszpécser sóhajt egyet, mintha csak egy vállvonást akarna közvetíteni, de valójában Jockey-ra figyelt.
– Jól tetted, hogy megütötted – folytatta az a bársonyos hang –, de jobban kellett volna vigyáznod a kezedre.
Tény és való, sosem volt igazán harcos alkat, s amikor a csuklója helyén feszülő, vöröseslilás, torz duzzanatra nézett, újra és újra végignyilallt karján a fájdalom, s ismét a fülébe csengett a száraz roppanás, amellyel a keze Sára száraz, ráncos bőrének csapódott. Gyerekes, ostoba dolog volt megütni, egy kislány pofozkodik így az iskolaudvaron, nem egy megfontolt, felnőtt nő, aki már nem is fiatal. Jockey azonban nem erre célzott.
– Mi lesz, ha bejönnek?
Erre nem is gondolt. Pedig biztos bejönnek, nem fogják annyival beérni, hogy a kapuban lássák el, a kerítés szélén ülve.
– Mi lesz, ha valamelyikük bemegy a konyhába?
– Halló? Ott van még, asszonyom?
– Igen – Edit ép keze remegni kezdett. – Nem tudnak... Nem tudnak később jönni?
– Később?
– Ez az, Editkém – biztatta Jockey – csak találj egy kifogást!
– Most kezdődik a Dallas.
– Micsoda?
– A sorozat. Mindenképpen meg kell néznem. Nem tudnak utána jönni?
– De asszonyom...
Edit a nappali felé pillantott, hátha Jockey megjelenik az ajtóban és megsúgja, mit kell mondania, de csak a hangja úszott át a lakáson.
– Ez nem elég jó. Azt fogják hinni, hogy egy szenilis, tévébolond vénasszony vagy, és mindenképpen kijönnek. Inkább azt kérdezd meg, mikor érnek ide!
A diszpécser még mindig azt magyarázta, micsoda abszurdum, amit az előbb mondott.
– Igaza van – vágott közbe Edit. – Összevissza beszélek a fájdalomtól. Amúgy is lesz ismétlés is. Mikorra lesznek itt?
– Nyolc-tíz perc múlva.
– Alig várom!
Letette a telefont, és a nappali felé fordult.
– Ez túlzás volt – mondta Jockey feddőn, de azért mosolygott, és Edit felderült. – Öt perccel számolj – intett a konyha felé. – A hűtővel kezdd.
Edit jó kezével félretolta a hűtő elől a sámlit, a ládányi almát és a kisbaltát.
– Azt rakd majd ki a kamrába. Előbb azonban végezz a hűtővel. Gyorsabban, Editkém! Tedd bele egy zacskóba, és ügyelj, hogy ne szivárogjon.
Edit kinyitotta a hűtőt. A felső polcról Sára nézett vissza rá, üveges szemében néma váddal.
– Nem kellett volna olyan szörnyű dolgokat mondanod – nézett vissza Edit rezzenéstelenül. – Lepcses szájú ringyó.
Hajánál fogva felemelte a fejet és egy fekete szemeteszsákba süllyesztette.
– Rakd a mosogató alatti szekrénybe – sürgette Jockey, és mosolyogva a vállára tette a kezét. – Siess, már csak négy perc!
Edit visszamosolygott rá, s egy pillanatra megérintette az ujjait, vidáman, félelem nélkül. Amíg Jockey itt van vele, minden rendben van.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 15-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.