2019. november 19-én az Országos Mentőszolgálat az alábbi hírt tette közzé Facebook-oldalán:
„Jockey még a fájdalmat is csillapítja? Idős női hang tárcsázta a segélykérőt a hét elején Pest megyében. A bejelentő azért kérte a mentők segítségét, mert megsérült a csuklója, amely »elviselhetetlenül fáj«. A mentésirányító magas prioritásba sorolta a segélykérést, ám amikor nyugtatni próbálta a sérültet azzal, hogy mindjárt ott a segítség, váratlan fordulat következett. A hölgy arról kezdte győzködni bajtársunkat, hogy ne most, hanem a hamarosan kezdődő Dallas epizódja után küldje a mentőt, mert azt még szeretné megnézni. Az elmondása szerint deformált csuklójú asszony végül hamar belátta, hogy gyakran ismétlik a népszerű sorozatot, és arra is sikerült rávenni, hogy ne nyomkodja a távirányítót, inkább tartsa mozdulatlanul sérült végtagját. Bajtársaink végül gyors helyszíni ellátás után, stabil állapotban szállíthatták kórházba az idős asszonyt. Mielőbbi felépülést kívánunk!”
Szerda este óta fájt a keze, Edit mégis csak szombaton hívta fel a mentőket. Addig még győzködte magát, hogy ha pihenteti, magától elmúlik, szombat délutánra azonban már úgy érezte, mintha a csuklója üvegszilánkokkal volna kitömve.
Persze ez is Sára hibája volt. Amióta szerdán összevesztek, Edit nem volt önmaga: a feje is fájt, mintha valami ki akarna törni a halántékán át, a keze pedig – hát az egyszerűen elviselhetetlen volt.
Mikor a diszpécser végre felvette a telefont, könnyezni kezdett a megkönnyebbüléstől. A konyhában állt, jó kezében a kagylóval, remegő hangon sorolta a panaszait, s bár a nappaliból kiszűrődött Jockey hangja, neki ismét csak Sára szavai jártak a fejében. Az a ribanc! Hogy tehette ezt vele? Azt hitte, barátnők, hisz jó szomszédok voltak negyven éve, és erre Sára képes azt mondani... A rosszindulatú mondatok visszatértek, s a feje körül keringtek gúnyosan sziszegve és csattogva. Bizony, Sára szerint ő... Nem talált szavakat, amelyek ráillettek erre az árulásra. Bár talán akkor sem kellett volna megütnie.
– Én megértem – mondta a nappaliban Jockey, épp mikor a diszpécser azt kérdezte:
– Mikor történt a sérülés?
Edit válaszolt, de közben Jockeyra figyelt. Szerette hallgatni: megnyugtatta a hangja, az az érett, férfias, határozott hang, amelynek minden rezdüléséből áradt a magabiztosság, s amely azzal az érzéssel töltötte el, hogy valaki vigyáz rá, és segít, amikor ő nem tudja, mit kell tennie.
– Teljesen igazad van, nem szabadott volna ezt mondania.
– Úgy érzem, túlreagáltam.
– Tessék?
– Semmi, semmi – Edit hallotta, ahogy a diszpécser sóhajt egyet, mintha csak egy vállvonást akarna közvetíteni, de valójában Jockey-ra figyelt.
– Jól tetted, hogy megütötted – folytatta az a bársonyos hang –, de jobban kellett volna vigyáznod a kezedre.
Tény és való, sosem volt igazán harcos alkat, s amikor a csuklója helyén feszülő, vöröseslilás, torz duzzanatra nézett, újra és újra végignyilallt karján a fájdalom, s ismét a fülébe csengett a száraz roppanás, amellyel a keze Sára száraz, ráncos bőrének csapódott. Gyerekes, ostoba dolog volt megütni, egy kislány pofozkodik így az iskolaudvaron, nem egy megfontolt, felnőtt nő, aki már nem is fiatal. Jockey azonban nem erre célzott.
– Mi lesz, ha bejönnek?
Erre nem is gondolt. Pedig biztos bejönnek, nem fogják annyival beérni, hogy a kapuban lássák el, a kerítés szélén ülve.
– Mi lesz, ha valamelyikük bemegy a konyhába?
– Halló? Ott van még, asszonyom?
– Igen – Edit ép keze remegni kezdett. – Nem tudnak... Nem tudnak később jönni?
– Később?
– Ez az, Editkém – biztatta Jockey – csak találj egy kifogást!
– Most kezdődik a Dallas.
– Micsoda?
– A sorozat. Mindenképpen meg kell néznem. Nem tudnak utána jönni?
– De asszonyom...
Edit a nappali felé pillantott, hátha Jockey megjelenik az ajtóban és megsúgja, mit kell mondania, de csak a hangja úszott át a lakáson.
– Ez nem elég jó. Azt fogják hinni, hogy egy szenilis, tévébolond vénasszony vagy, és mindenképpen kijönnek. Inkább azt kérdezd meg, mikor érnek ide!
A diszpécser még mindig azt magyarázta, micsoda abszurdum, amit az előbb mondott.
– Igaza van – vágott közbe Edit. – Összevissza beszélek a fájdalomtól. Amúgy is lesz ismétlés is. Mikorra lesznek itt?
– Nyolc-tíz perc múlva.
– Alig várom!
Letette a telefont, és a nappali felé fordult.
– Ez túlzás volt – mondta Jockey feddőn, de azért mosolygott, és Edit felderült. – Öt perccel számolj – intett a konyha felé. – A hűtővel kezdd.
Edit jó kezével félretolta a hűtő elől a sámlit, a ládányi almát és a kisbaltát.
– Azt rakd majd ki a kamrába. Előbb azonban végezz a hűtővel. Gyorsabban, Editkém! Tedd bele egy zacskóba, és ügyelj, hogy ne szivárogjon.
Edit kinyitotta a hűtőt. A felső polcról Sára nézett vissza rá, üveges szemében néma váddal.
– Nem kellett volna olyan szörnyű dolgokat mondanod – nézett vissza Edit rezzenéstelenül. – Lepcses szájú ringyó.
Hajánál fogva felemelte a fejet és egy fekete szemeteszsákba süllyesztette.
– Rakd a mosogató alatti szekrénybe – sürgette Jockey, és mosolyogva a vállára tette a kezét. – Siess, már csak négy perc!
Edit visszamosolygott rá, s egy pillanatra megérintette az ujjait, vidáman, félelem nélkül. Amíg Jockey itt van vele, minden rendben van.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 15-i számában.)
