Klára azt kérte, csak fehér virágokat vigyünk a temetésére. Nem valami ötletes. Ha én lettem volna a helyében, kékeket vagy feketéket kérek, hogy a rokonoknak ne legyen olyan könnyű dolguk. És ragaszkodtam volna hozzá, hogy ne legyen a temetésen pap – utálom a papokat –, és hogy rendes zenét játsszanak, ne azt a templomi nyavalygást. Talán Vangelist. Vagy valami sötét, kétségbeesett rockot.
Valószínűleg ezért lett ő az angyalka, a mártírka, a kis hős, én pedig a tiszteletlen, a nem normális, az örök csalódás. Meg persze mert nekem nincs rákom. Bár még nem vagyok lemaradva: Klára tízéves volt, amikor megbetegedett (és tizenhét, mikor pár napja meghalt), én pedig decemberben leszek annyi.
De ő fehér virágokat kért, mást semmit, mert olyan tiszta és jólelkű, úgyhogy visszük a fehér rózsakoszorút, és a szüleim ugyanazokat a mondatokat ismételgetik, amiket a telefonba is mondtak a rokonoknak. Ő már a mennyben van. Ha van menny. Nem vennék rá mérget. Végig olyan hősiesen viselte. Persze, mert az néha egyszerűbb, mint üvölteni az égre, hogy miért pont veled történik ez. Így Klára legalább angyalka lehetett, ahelyett, hogy gyerek lett volna. Kényelmesebb elfogadni az ajándékokat, a törődést, a dicséretet, és úszni a saját hősiességed boldog tudatában, mint zokogni, hogy te az életet akarod, nem a játékokat, édességet, vagy hogy anyukád fél napokig csak a te ágyad szélén üljön és a testvéreidnek lábujjhegyen kelljen járnia, ha pihenni akarsz. Olyan nehéz lehet most a szüleinek! Most? Fogadok, hogy az elmúlt hét év bármelyik napja nehezebb volt.
Tudom, ilyesmiket nem szabad mondani. Ahogy azt sem szabad észrevenni, hogy nagyanyámnak új ékszerei vannak, a nyakláncához, a karkötőjéhez és a klipszeihez illő új kalaptűvel. Annyira lesújtott a hír, semmit nem tudtam csinálni a héten, csak azon rágódtam, miért történnek ilyen borzasztó dolgok. Azért vásárolni biztos el tudott menni, mert a cipője is új. És pont ezzel az aranyos, angyali kislánnyal! Amióta Klára beteg lett, mindenki csak dicsérte. Mert olyan szépen tűrt. Szemben a bátyjával, aki tett egy megjegyzést, hogy ő sose mehet nyaralni, amikor pedig mindenki más az osztályból… Ez még évekkel ezelőtt volt, de a család azóta is emlegeti, hogy Bálint milyen érzéketlen fiú. Mintha neki is meg kellett volna halnia Klárával együtt, de legalábbis bezárkózni a betegszobába, és elfelejteni, hogy odakint fák vannak, amikre fel lehet mászni, srácok, akikhez beállhatna focizni, és tavak, amikben megmártózhatna a kánikulában.
Érzéketlen fiú vagy sem, most Bálint is sír. A ravatalozó bejárata mellett áll a szüleivel meg a húgával, és egy összegyűrt zsebkendővel nyomkodja a szemét, mint a középkorú nők a filmeken. Ha én fiú lennék, biztosan nem sírnék. Egyedül még lehet, de ennyi ember előtt soha. (Bár lehet, hogy nem a fiúságon múlik, mert így sem sírok. Soha nem sírok, csak ha felpofoznak, de az nem számít, mert akkor mindenkinek csorog a könnye, akár sír, akár nem.)
Látod, mondtam, hogy túl korán fogunk ideérni. A szüleim vitatkoznak, anyám a húgomat ringatja, de nem rá figyel, ide-oda villan a szeme, a rokonokat veszi számba. Még el sem kezdték a kondoleálást. Nézd, az ott nem Vali új férje? Az a kövér, aki Péterrel beszélget.
Korán vagy sem, máris rengetegen állnak ott. Az összes nagynéném és nagybátyám. Az unokatestvéreim. (Mínusz Klára.) A másod-unokatestvérek, akiknek mindig összekeverem a nevét, mert csak karácsonykor találkozunk, meg néha a temetéseken, de akkor úgysem engednek minket beszélgetni. Az idősebb rokonok, akiket nem tudok számon tartani, mert szintén csak karácsonykor találkozunk. Olyankor rendszerint megkérdezik, hogy megy az iskola, én mormogok valamit, ők összehúzott szemmel tanulmányoznak. Melyik is vagy te? Az Évi lánya? Vagy a Magdié? Mire megkérdeznék a nevemet, rendszerint lelépek, elimbolygok a felnőtt fenekek, szoknyák, nadrágok között, átcsusszanok a beszélgető csoportok közti réseken. Ebben már nagy gyakorlatom van, most is könnyedén sikerül.
A ravatalozó már nyitva: középen a fekete koporsó, fehér virágos koszorúkkal és csokrokkal körberakva. Elképzelem Klárát, ahogy fekszik odabenn, kopasz fején a virágos kendője, a sovány arca tükörképe ott úszik felette a fekete lakkban. (Láthatatlanul, hacsak nem szerelnek a koporsókba kicsi lámpákat.) Útközben megkérdeztem, zárt vagy nyitott koporsó lesz – miért vannak mindig olyan morbid kérdéseid? Zárt, nem Amerikában vagyunk – és sajnálom, hogy zárt: még sosem láttam halottat. Kíváncsi vagyok, Klára arcáról eltűnt-e valami, eltávozott-e a klárasága, a szomorkás mosolya, a fájdalmasan lehunyt mártírszemek. Vajon olyan, mintha csak aludna? Vagy idegenné vált, üres burokká, mozdulatlan, viaszos bőrű szörnyalakká?
Talán nem vennék észre, ha csak besurrannék és résnyire felemelném a fedelet. De arra is virágokat pakoltak, fehér szalagos, fehér liliomos koszorúkat, és ha egyáltalán fel is tudnám emelni a fedelet, biztos mind lecsúsznának.
Kintről behallatszik, hogy valaki hangosan zokog, aztán az orrát fújja, de a ravatalozóban csend van. Arra jutok, hogy szeretem a temetéseket. Sokkal jobbak, mint az esküvők. Nyugodtabbak. Van bennük valami komolyság, valami túlvilági szépség, amit még a rokonaim se tudnak tönkretenni. Talán ez a csend.
Kivéve…
Azért hallom meg, mert a csendre figyelek, és az a hang megtöri a csendet. Olyan halk, hogy meg sem tudnám mondani, miféle zaj, susogás vagy sóhaj, elfojtott nyögés vagy egy lopakodó lépés. Félrehajtom a fejem, a hang után fordulok: oldalt, ahol magas támlás székek sorakoznak a fal mentén, résnyire nyitott ajtó vezet a szomszéd ravatalozóba. Az ajtó mögött vastag, barna függöny, mint amilyet a könyvtár ajtaja elé húznak ki minden télen, a függöny mögött pedig ravatalozó, középen koporsóval. Ez is fekete, mint Kláráé, de még nincsenek körülötte virágok, csak a férfi és a nő a koporsó végénél.
A nő a koporsón ül, ezüst-fekete ruhája vastag redőkbe gyűrődik a hasán és a derekán, hullámos haja a férfi vállára omlik, és a mozgásukat követve imbolyog, mint a hínár a sekély vízben. A férfi a nő meztelen combjai között áll, csak hátulról látom, de onnan jól meg tudom nézni a részleteket, a tarkóján rövidre nyírt haját, az izmos nyakát, a vállán megfeszülő ingét, még az ereket is a kezén, ahogy a nő puha combjába markol. A nadrágja lazán lóg, úgyhogy tudom, hogy elöl nyitva van, de hátulról semmi sem látszik, a csípőjére lógó ing eltakar mindent, amit a lejjebb csúszó nadrág felfedhetne.
Pontosan tudom, mit csinálnak, bár ahogy halottat, szexet se láttam még. (Igaz, most sem látok semmit a dolog lényegi részéből, úgyhogy lehet, hogy ez sem számít.) Vajon jobb egy koporsón szexelni, mint valahol másutt? Úgy hangzik, mint amivel egy csomó szabályt meg lehet szegni egyszerre, úgyhogy biztosan.
Mozdulatlanul, hangtalanul állok és figyelek, de a férfi megérezhette a tekintetemet a hátán, mert megfordul. (Csak a fejét fordítja felém, úgyhogy a szexi részekből még mindig nem látok semmit, de már nem vagyok biztos benne, akarok-e. Eddig kíváncsi voltam, de most úgy érzem, talán mégsem. Végül is ráérek. Majd talán, amikor tizenkettő leszek. Vagy tizennégy. Gondolom, nem kell egészen felnőtt koromig várni.) Fél kezét felemeli, és egy pillanatra azt hiszem, teljesen megfordul, de csak visszahúzza a válla és a nyaka közti gödörbe a nő fejét, aki megpróbált felnézni, mikor a férfi megállt. (Bár lehet, hogy a rengeteg hajától úgysem látott volna meg.)
A férfi szeme egészen világos, nem igazán kék, nem igazán szürke – mint a pengén megvillanó fény vagy az ég a villámlás előtti pillanatban –, és a tekintete átfúr, érzem, ahogy áthatol a testemen, az agyamon. A mesterlövészek szemét képzeltem ilyennek.
Azt várom, hogy kiabálni fog, vagy legalábbis mond valamit, de csak néz rám, és meg se moccan. Talán azt várja, hogy elfordulok. (A felnőttek mindig meglepődnek, amikor nem sütöm le a szemem. Nem tudom, miért.) Egy darabig – nekem őrületesen hosszú időnek tűnik – csak nézzük egymást, aztán anélkül, hogy akár csak pislognék, hátralépek, át a függöny szárnyai közt. A férfi arca közben meg se rezdül, csak az utolsó pillanatban változik meg rajta valami. Csak akkor jövök rá, mi az, mikor már kitakarja a függöny: ilyen, amikor azok a hideg, éles szemek mosolyognak.
Kiosonok a ravatalozóból, vissza a szüleimhez. Miért kell neked folyton elkóricálni? Még egy temetésen se tudsz viselkedni! Most szélesre nyitják az ajtókat, Bálinték elindulnak befelé: itt az idő, hogy sorba álljunk, és a szüleim nekik is elmondják ugyanazokat a közhelyeket, amiket a többi rokonnak meg egymásnak. Ahelyett, hogy megbecsülnéd magad, és örülnél, hogy egészséges vagy!
Apám megragadja a felkaromat, és húz maga után, mintha nem mennék amúgy is. Előttünk Péter bácsi és Ica néni állnak, Ica néni szipog, Péter bácsi a fejét csóválja. Mindig a legjobbakat veszi magához az Isten. Emlékszem, Klárika milyen tündéri kislány volt… (Számolnom kellene. A tündéri kislányt szerintem számíthatom az angyalka és kis hős kategóriába, biztos vagyok benne, hogy ez vezet, és az ő már a mennyben van a szoros második.)
Anyám a rokonságot kémleli, meg Klára általános iskolai osztálytársait, akik egy csoportba verődve ácsorognak. Gondolod, hogy Donát eljön? Az osztálytársak kórusban zokognak, és óvatosan törölgetik a szemüket, hogy el ne kenjék a sminkjüket. Mindegyik lányon tűsarkú. Kíváncsi vagyok, Klárán volt-e valaha tűsarkú. Talán ezek közül a lányok közül kölcsönadhatta neki valamelyik a sajátját – bár nem hiszem, Klára azóta nem járt iskolába, hogy megbetegedett, úgyhogy valószínűleg nem sokat találkoztak.
Pszt, még meghallja Vali. Nem, biztos nem jön. Donát is az unokatestvérem, de róla nem szoktunk beszélni. Ne a gyerek előtt! Vali néni idősebb fia, aki drogos, bár hogy ettől miért ne jöhetne a temetésre, azt nem tudom. Legalább annyit ő is biztos meg tudna tenni, amennyit én, hogy szépen odasétál az anyja nyomában Klára szüleihez és testvéreihez, és lehajtott fejjel elmotyogja, hogy őszinte részvétem. Az övé talán még őszintébb is lenne, mint az enyém. De nem hibáztatom magam: hogyan vegyek részt őszintén a nem is tudom, miben, amikor alig ismertem Klárát? Sose beszélgettünk igazán. Sose játszottunk. Csak nagy ritkán találkoztunk, és akkor ő a felnőttek között ült a tolószékében, én meg a körükön kívül, a többi gyerekkel. Húzd ki magad! Viselkedj rendesen, úgy eszel, mint egy disznó! Klára volt az egyetlen gyerek, aki maga vehetett a süteményestálból, ami középen állt. Nekünk bele se volt szabad nyúlni, csak a felnőttek adhattak. Klárika, kérsz még egy linzert?
Borzasztó sokáig tart, amíg mindenki elmondja ugyanazt a két mondatot egymás után, újra és újra. Aztán a pap beszél, aki mindezeket egyetlen hosszú, hömpölygő monológgá fűzi. (Most már tényleg számolom. A neki már nem fáj semmi közben feljött a második helyre, az ő most már a mennyben van mellé.) És a rengeteg beszéd alatt azon gondolkozom, vajon ők jobban ismerték-e Klárát, mint én. Fehér virágok, igen. Angyalka. De vajon tudja bárki, mi akart volna lenni Klára, ha nem angyalka? Hogy a szobája magányában elátkozta-e Istent és az egész világot, vagy hűséges mártír maradt az utolsó leheletéig? Ő sem lett volna hajlandó Donátról beszélni? Vajon szégyellte magát, hogy Bálint miatta nem mehet nyaralni? Vagy gyűlölte, amiért ha ő nem lett volna, mehetett volna? Vagy annyira elveszett lassú, hősiesen viselt haldoklása történetében, hogy észre sem vette, hogy nyaralás is van a világon?
És mindeközben figyelek, nagyon figyelek, hogy meglátom-e a se nem szürke, se nem kék mesterlövészszemeket egy nagynéni vagy nagybácsi válla fölött. De a férfi eltűnt: valószínűleg más temetésére jött. Nem is csodálom: nem úgy festett, mint akinek bármi köze lehetne a családomhoz.
A koporsó lakkozott fedele eltűnik a göröngyök alatt. És az örök világosság fényeskedjék neki. És vége. Nincs többé Klára. Nincs bátor angyalka, tündéri kis hős. És nem lesz soha Klári néni vagy Klára nagyi, se doktornő vagy Klári szívem. Végre szilárd talaj, mondja mögöttem Vali néni, mikor a sírok közül visszaérünk a kövezett útra. Ezektől a göröngyöktől egészen megfájdult a bokám. Kicsit odébb Péter bácsi az orrát fújja, aztán Ica nénihez fordul. Azt mondtad, maradt tegnapról sajtos csirke ebédre, ugye?
Mi is indulhatnánk. Anyám idegesen toporog apám mellett, és gépies mozdulatokkal ringatja a húgomat. Mielőtt felébred a gyerek. Csoda, hogy eddig nem kezdett bömbölni. Körülnéz, aztán rám. El ne kószálj már megint valahová!
Búcsúpuszik, amiket el kell viselni, és újabb könnyes megjegyzések. (Végül az angyalka nyert, és a neki már nem fáj semmi visszacsúszott a negyedik helyre, a milyen nehéz lehet most nektek mögé.) Aztán ismét az autóban, összefolynak a házak, az utcák, a lombtalan fák és az ólomszínű ég. Piros lámpa és buszmegálló, a buszmegállóban plakát: Támogassa adója 1%-ával a Daganatos Gyermekekért Alapítványt, a képen halott lány fehér ruhában, fehér virágok között. Anyám megböki apámat. Mintha Isten keze lenne. Vagy csak az alapítványból éppúgy hiányzik a képzelőerő, mint Klárából. De ezt sem mondhatom. Anyám szipog. Nincs ennél szörnyűbb tragédia… Apám bólogat. A következő piros lámpánál már arról beszélnek, hogy anyám tésztát főz ebédre, mert az gyorsan elkészül, és egyébként is van otthon, nem kell még a boltban is megállni.
Kíváncsi vagyok, ők vajon tudják-e. Nem azt, hogy amíg Klára hidegen feküdt a koporsójában, és a rokonság úgy ácsorgott a fekete ruháiban, mint egy csapat kiglancolt varjú, valaki más egy koporsón szexelt. Hanem azt, hogy van egy másik világ az angyalkás megjegyzések, ünnepi kalaptűk és fehér virágok mögött, ahol a mesterlövészszemű férfi él. Egy világ, ahol még a temetőben is szabad mosolyogni, és ha nincs mondanivalód, elég csak nézni, és egyetlen szót sem szólni.
