Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz! Hangzik sokadjára a kis falu pravoszláv templomában vasárnap délelőtt. Itt minden csendes, csak a pap imádsága töri meg a község vasárnapi idilljét. Olja néni ismét ott ül a padsorok között, a tiltások ellenére is, hiszen most nem ajánlatos nagyobb tömegekben mozogni. Tiltották eleget élete során, hogy gyakorolhassa vallását, ezért már nem vet rá figyelmet. Szinte már csak Isten maradt neki. Egyedül éldegélt kis házában. Apja még a világháború idején vesztette életét, édesanyja nevelte, aki sokat betegeskedett, így nem tudtak rendesen élni. Férjével megismerkedve, a régi családi házukba költöztek. Itt nevelték fel egyetlen fiukat is.
A szentmise után hazafelé indul az idős asszony, utána onnan a helyi temetőbe. Rendbe teszi a sírokat, majd könnyes szemével imádkozik néhány percig. Férje is és fia is itt nyugszik. Már beletörődött az eseményekbe, de fia halála után jelentősen megtört a nehézségek ellenére is mindig vidám asszony. Már szeretne inkább ő is másvilágon lenni, ugyanis minden, ami fontos volt számára, mára már csak múlt.
Otthon bármennyire nem vár senki rá, mégis készít egy szerény ebédet, amit imával kísérve elfogyaszt. A régi fényképek között kezd kutakodni. Sorba jönnek elő az emlékek a homályos képeken. A szülők, az esküvő, a gyerek születése. A fényképek között megtalálja a gyászjelentést is, amelyet a fia haláláról küldtek az ukrán hadseregből. Egy repeszgránát felrobbanása okozta halálát, éppen egy éve, Luhanszktól nem messze. Újra sírni kezd. Hősként emlegetik, de számára az lenne a legfontosabb, ha mai napig élne. Lassan nyugovóra tér, mert ma a szokásosnál gyengébbnek érzi magát, megfázhatott a tavaszi szélben, ugyanis köhög, és mintha hőemelkedése lenne. Nem baj, gondolja, holnap már minden rendben lesz.
Minden reggelt imával kezd, így tett másnap is. Majd a férjével vásárolt régi rádión meghallgatja a napi híradót. Itt értesül arról, hogy napról napra nő a fertőzöttek száma az új típusú vírus miatt, és nem messze a falujától vannak már az erdőtüzek, amelyek lassan egy hónapja keltek lángra Csernobilnál, sőt egész Ukrajnában jelentős bozóttüzek vannak. Persze ennek nincs akkora híre, mint az ausztrál tüzeknek.
Óh, Csernobil. A férj a csernobili sugárfertőzés következtében hunyt el, mert tűzoltóként segédkezett a katasztrófa éjjelén. És most újra ez kísérti. Nemsokára erős harangzúgás veri fel a délelőtti csendet. Azt kiabálják, hogy a falu szélső házait megközelítik a lángok, mindenki, aki tud, jöjjön segíteni oltani. Olja néni már nem sokat tud tenni, gyorsan imára kulcsolja a kezét, hogy legalább így segíthessen szeretett faluján.
Hiába a falu összefogása és a néni imája. Estére több ház leégett, és bizony a templom fatornya is már elszenesedett.
Nagy sírás és kiabálás hallatszik a csendes kis faluban. De az asszony házában senki nem kiabál, nem imádkozik. A néni láza az egekben, remegve fekszik paplanába bújva. Száraz köhögése egyre erősebb, levegő alig jut le a torkán. Hajnali háromkor levegőért kapkodva, végül elindul fiához és férjéhez, de már nem a temetőbe, ezzel megadva magát az utolsó csapásnak, amely földi életében elkísérte.
Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz! Hangzik ismét az imádság, de már nem a templomban a hívekkel, hanem a temetőben. Csak a pap és a koporsó.
(Karantének)
A nő befejezte a fésülködést. Jobbra, majd balra fordította a fejét. Elégedett volt a látvánnyal: dús haja, amire oly büszke volt, gazdag kontya tökéletesen állt, mint mindig.
– Rendben vagyok? – fordult kis kacér mosollyal a férfi felé. Az már a nyakkendőjét igazgatta az állótükör előtt. Kritikusan végignézett asszonyán.
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.