Gyöngyössy Tibor: Sokadik csapás

2020. december 11., 16:27
Kopriva Attila: Téli motívum I. ( papír, olaj, 20 × 30 cm, 2019)

Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz! Hangzik sokadjára a kis falu pravoszláv templomában vasárnap délelőtt. Itt minden csendes, csak a pap imádsága töri meg a község vasárnapi idilljét. Olja néni ismét ott ül a padsorok között, a tiltások ellenére is, hiszen most nem ajánlatos nagyobb tömegekben mozogni. Tiltották eleget élete során, hogy gyakorolhassa vallását, ezért már nem vet rá figyelmet. Szinte már csak Isten maradt neki. Egyedül éldegélt kis házában. Apja még a világháború idején vesztette életét, édesanyja nevelte, aki sokat betegeskedett, így nem tudtak rendesen élni. Férjével megismerkedve, a régi családi házukba költöztek. Itt nevelték fel egyetlen fiukat is.

A szentmise után hazafelé indul az idős asszony, utána onnan a helyi temetőbe. Rendbe teszi a sírokat, majd könnyes szemével imádkozik néhány percig. Férje is és fia is itt nyugszik. Már beletörődött az eseményekbe, de fia halála után jelentősen megtört a nehézségek ellenére is mindig vidám asszony. Már szeretne inkább ő is másvilágon lenni, ugyanis minden, ami fontos volt számára, mára már csak múlt.

Otthon bármennyire nem vár senki rá, mégis készít egy szerény ebédet, amit imával kísérve elfogyaszt. A régi fényképek között kezd kutakodni. Sorba jönnek elő az emlékek a homályos képeken. A szülők, az esküvő, a gyerek születése. A fényképek között megtalálja a gyászjelentést is, amelyet a fia haláláról küldtek az ukrán hadseregből. Egy repeszgránát felrobbanása okozta halálát, éppen egy éve, Luhanszktól nem messze. Újra sírni kezd. Hősként emlegetik, de számára az lenne a legfontosabb, ha mai napig élne. Lassan nyugovóra tér, mert ma a szokásosnál gyengébbnek érzi magát, megfázhatott a tavaszi szélben, ugyanis köhög, és mintha hőemelkedése lenne. Nem baj, gondolja, holnap már minden rendben lesz.

Minden reggelt imával kezd, így tett másnap is. Majd a férjével vásárolt régi rádión meghallgatja a napi híradót. Itt értesül arról, hogy napról napra nő a fertőzöttek száma az új típusú vírus miatt, és nem messze a falujától vannak már az erdőtüzek, amelyek lassan egy hónapja keltek lángra Csernobilnál, sőt egész Ukrajnában jelentős bozóttüzek vannak. Persze ennek nincs akkora híre, mint az ausztrál tüzeknek.

       Óh, Csernobil. A férj a csernobili sugárfertőzés következtében hunyt el, mert tűzoltóként segédkezett a katasztrófa éjjelén. És most újra ez kísérti. Nemsokára erős harangzúgás veri fel a délelőtti csendet. Azt kiabálják, hogy a falu szélső házait megközelítik a lángok, mindenki, aki tud, jöjjön segíteni oltani. Olja néni már nem sokat tud tenni, gyorsan imára kulcsolja a kezét, hogy legalább így segíthessen szeretett faluján.

Hiába a falu összefogása és a néni imája. Estére több ház leégett, és bizony a templom fatornya is már elszenesedett.

Nagy sírás és kiabálás hallatszik a csendes kis faluban. De az asszony házában senki nem kiabál, nem imádkozik. A néni láza az egekben, remegve fekszik paplanába bújva. Száraz köhögése egyre erősebb, levegő alig jut le a torkán. Hajnali háromkor levegőért kapkodva, végül elindul fiához és férjéhez, de már nem a temetőbe, ezzel megadva magát az utolsó csapásnak, amely földi életében elkísérte.

Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz! Hangzik ismét az imádság, de már nem a templomban a hívekkel, hanem a temetőben. Csak a pap és a koporsó.

 

(Karantének)