Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz! Hangzik sokadjára a kis falu pravoszláv templomában vasárnap délelőtt. Itt minden csendes, csak a pap imádsága töri meg a község vasárnapi idilljét. Olja néni ismét ott ül a padsorok között, a tiltások ellenére is, hiszen most nem ajánlatos nagyobb tömegekben mozogni. Tiltották eleget élete során, hogy gyakorolhassa vallását, ezért már nem vet rá figyelmet. Szinte már csak Isten maradt neki. Egyedül éldegélt kis házában. Apja még a világháború idején vesztette életét, édesanyja nevelte, aki sokat betegeskedett, így nem tudtak rendesen élni. Férjével megismerkedve, a régi családi házukba költöztek. Itt nevelték fel egyetlen fiukat is.
A szentmise után hazafelé indul az idős asszony, utána onnan a helyi temetőbe. Rendbe teszi a sírokat, majd könnyes szemével imádkozik néhány percig. Férje is és fia is itt nyugszik. Már beletörődött az eseményekbe, de fia halála után jelentősen megtört a nehézségek ellenére is mindig vidám asszony. Már szeretne inkább ő is másvilágon lenni, ugyanis minden, ami fontos volt számára, mára már csak múlt.
Otthon bármennyire nem vár senki rá, mégis készít egy szerény ebédet, amit imával kísérve elfogyaszt. A régi fényképek között kezd kutakodni. Sorba jönnek elő az emlékek a homályos képeken. A szülők, az esküvő, a gyerek születése. A fényképek között megtalálja a gyászjelentést is, amelyet a fia haláláról küldtek az ukrán hadseregből. Egy repeszgránát felrobbanása okozta halálát, éppen egy éve, Luhanszktól nem messze. Újra sírni kezd. Hősként emlegetik, de számára az lenne a legfontosabb, ha mai napig élne. Lassan nyugovóra tér, mert ma a szokásosnál gyengébbnek érzi magát, megfázhatott a tavaszi szélben, ugyanis köhög, és mintha hőemelkedése lenne. Nem baj, gondolja, holnap már minden rendben lesz.
Minden reggelt imával kezd, így tett másnap is. Majd a férjével vásárolt régi rádión meghallgatja a napi híradót. Itt értesül arról, hogy napról napra nő a fertőzöttek száma az új típusú vírus miatt, és nem messze a falujától vannak már az erdőtüzek, amelyek lassan egy hónapja keltek lángra Csernobilnál, sőt egész Ukrajnában jelentős bozóttüzek vannak. Persze ennek nincs akkora híre, mint az ausztrál tüzeknek.
Óh, Csernobil. A férj a csernobili sugárfertőzés következtében hunyt el, mert tűzoltóként segédkezett a katasztrófa éjjelén. És most újra ez kísérti. Nemsokára erős harangzúgás veri fel a délelőtti csendet. Azt kiabálják, hogy a falu szélső házait megközelítik a lángok, mindenki, aki tud, jöjjön segíteni oltani. Olja néni már nem sokat tud tenni, gyorsan imára kulcsolja a kezét, hogy legalább így segíthessen szeretett faluján.
Hiába a falu összefogása és a néni imája. Estére több ház leégett, és bizony a templom fatornya is már elszenesedett.
Nagy sírás és kiabálás hallatszik a csendes kis faluban. De az asszony házában senki nem kiabál, nem imádkozik. A néni láza az egekben, remegve fekszik paplanába bújva. Száraz köhögése egyre erősebb, levegő alig jut le a torkán. Hajnali háromkor levegőért kapkodva, végül elindul fiához és férjéhez, de már nem a temetőbe, ezzel megadva magát az utolsó csapásnak, amely földi életében elkísérte.
Uram, irgalmazz, uram, irgalmazz! Hangzik ismét az imádság, de már nem a templomban a hívekkel, hanem a temetőben. Csak a pap és a koporsó.
(Karantének)
Voltunk mi boldogok. Tisztán emlékszem rá. Kellett hogy legyünk. Szerintem egy ideig mindenki az. Vagy csak a régóta áhított szerelem illúziója ragadott volna magával, lesöpörve minket a realitások sakktáblájáról? Vajon csupán a sors alattomos bábjátékának áldozatai voltunk, mert elhittük, hogy még létezik az a bizonyos első pillantásra és egész életen át tartó? Lehet, hogy csak a bárgyú naivitás édeskedése hitette el velünk a lehetetlent? Majdnem mindegy.
Idáig jutottunk.
János bácsi pipája füstölög a világba, Zalatnay Sarolta énekelte ezt a dalt, és azért volt különösen is érdekes, mert János bácsit valóban nem lehetett pipa nélkül látni sose. Kicsi fapipája volt neki, és büdös dohánya, folyton pöfékelt vagy szörcsögött. Ha kialudt a parázs, elővette a zsebéből a vadászgyufát, mindig olyat használt, vastagabbat, hosszabbat, mint a pinszki, ez megbízhatóbb volt, biztosan lángra lobbant az összes szál, és tovább is égett, rá tudott gyújtani az ilyenekkel János bácsi komótosan. A vadászgyufáknak angol címkéik voltak, Royal Templar és hasonlók, és azt is ráírták mindegyikre: Safety Matches. Hogy ez
Mondja a fater, hogy menjek velük Erdélybe. Oda keveredett a mi szétszakított Bánátunkból, ott él a bátyja családostul. – Nem mehetek, fater, most tényleg nem mehetek! Foglalkoznom köll az Ilonkával! Mert úgy áll a dolog, hogy pont most került kerékvágásba – hárítom az öreget. – Menjen csak a sógorral, nem köllök én oda annyira, ellesznek maguk nélkülem is – magyarázkodom. Nem akarom, most nem, nem akarom Ilonkát magára hagyni. Ráadásul az öregek már holnap hajnalban indulnának.
A közeledő sötétségben Lukács Huba igyekezett a tengerhez. Egy pillanatra megállt, nézte a csoportokba verődött embereket, és úgy tűnt neki, mintha tehetetlen kövek vagy ottfelejtett csomagok hevernének szanaszét a parton. Huba a megszokott helyére ment, és fáradtan ereszkedett le egy kiálló farönkre. Beletúrt a hosszúra nőtt, gondozatlan hajába. Tekintete a sötéten morajló tengert pásztázta. A hosszú, kígyózó sorra gondolt, azokra, akik ma érkeztek Oroszország minden területéről a hadifogolytáborba. Arcok merültek fel az emlékezetében, akiket megjegyzett a nyilvántartásba vétel során.
Az anya nélkül felnőtt Perc Etus tizenkét évet taposott, amikor a június eleji délutánon minden magyarázat nélkül sétálni vitték őket a rozoga, újramázolt, talajba belesuvadó oskolából. A behúzott nyakkal közlekedő gyereklány rossz előérzettel vette tudomásul, hogy a posta aznap nem nyitott ki, a sarki kocsma zárva volt, és Frici, a bolond, ebéd utáni rikoltozása is elmaradt.
A mama gyűlölte Párizst. Nem a divat és a fény jutott róla eszébe. A szerelem meg soha. Én viszont mindig erről a városról álmodtam. Gondolatban sétáltam kacskaringós utcáin, unatkoztam a Luxembourg-kertben egy kopott padon. Olykor rojtos szélű croissant-t eszegettem egy feltörekvő festőművésszel. Csak a könyvek vittek közelebb hozzá, más aligha. Ha elmeséltem a mamának, mindig különös tekintettel nézett rám és csak ennyit mondott:
– Ostobaság. Majd rájössz.
Klári óvatos alapossággal vizsgálgatta a férfiakat. Akivel legutóbb randizott, azt állította, hogy az olajiparban dolgozik. A részletekről annyit mondott: egy kisebb, unalmas, de vidám értékesítési csoportnál. Klári három órát pazarolt rá az életéből, mire rájött, hogy a férfi igazából benzinkutas. Ez még annál a hidegburkolónál is rosszabb volt, aki úgy mutatkozott be: veszélyes csempész vagyok.
A sötétség követe vagyok, a végzet angyala. A szüleim úgy tudják, Csabánál alszom, itt az ideje a beteljesedésemnek. Gyerekkorom óta tudom, hogy más vagyok, mint a többi ember. Felsőbbrendű, a halandók számára felfoghatatlan. Nem is vágyom rá, hogy megértsenek, és nem is várhatom el. A hangyák sem képesek felfogni apám traktorjának működését, az emberek sem értenek meg engem, kivéve talán a nagyit, ő mindig tudta, hogy különleges vagyok.
Gergő a csónak farában ült. Óvatosan előhúzta a bottartó zsákból a pergetőbotot. Hallottam már, hogy mi történt vele. A kollégák elmesélték, miért nem jött be dolgozni. Mesélték, hogy milyen erős szédülés jött rá. Alig bírt kimászni az ágyból. Valahogy kikeveredett a fürdőszobába, de mikor a csaphoz hajolt, hogy igyon, beesett a fürdőkád és a mosógép közé.
Az éjjel erősen havazott, de a kertes házak előtt sokan már járhatóvá tették a járdát, az azonban helyenként síkos maradt a tócsányi jeges foltoktól. A városi buszok járatait ritkították, most ketten szálltak le, Tamás meg egy testesebb, félénk nő, olyan harminc körüli. A nap sütött, fényeivel vakítóvá téve az amúgy csendet visszhangzó tájat. A férfi hátranézett, akkor vette észre, hogy a nő terhes, s a kerítés egy oszlopába kapaszkodva mérlegeli a hó alól felbukkanó, a járda egészén szétterjedő jeges részt.