György Attila: II. Thánia

2020. augusztus 01., 11:16
Kaliczka Patrícia: Bardo (olaj, vászon, 175 × 159 cm, 2015–2017)

Teljesen bolond volt, a legőrültebb férfi, akit valaha láttam. Egy tyúk nyakát nem tudta elvágni, de harcosnak hitte magát, és így is viselkedett, hogy mindenki megbotránkozott a császári udvarban, amikor a messzi Parthiából követségbe jött. Göndör haja volt, kibodorított szakálla, s valami édeskés illatt lengte körül, fűszeresen, túl fűszeresen.

Hosszú, egyenes orrú ember, ami római származásra utalt, noha benne semmi nem volt a római nemességből. Büszke volt, túl büszke, dicsekedett női hódításaival. Minden túlzás volt nála. Túlzás volt, ahogyan bejött nagybátyám templomába, ahogyan hivalkodóan beverte az utolsó szöget az oszlopba, és túlzás volt, ahogy rám nézett, és levetkőztetett a szemével.

Akkor már tudtam, az övé leszek.

Magas rangú ember volt, követ, de magam is a Regulusok fájából származom, és Rómában sokan ontották volna érettem a vérüket. Engem azonban kötött a fogadalom, a szübillák fogadalma, s noha forrt a vérem, megtartóztattam magam a testi szerelemtől.

Aztán jött ez a barbár, az őrűlt, ki a régi királyoktól származtatta magát, holott csak egy arméniai kereskedő fi a volt: és elvarázsolt. Kétszer sem telt meg a hold, amíg feleségül mentem hozzá: Róma nagy botránkozására. A császár, Tiberius, kényszerűen beleegyezett: a birodalmi érdek erősebb volt. Nagybátyám, aki felnevelt, többé nem szólt hozzám, noha Arakánt, immár szeretett férjemet, mindig mosolyogva fogadta. Nekem nem bocsátott meg. Férjem családja, a gőgös tevehajcsárok, egy képzelt királyi törzs: köszönni sem volt hajlandó nekem. Farkasszukának neveztek a hátam mögött, nem ülhettem asztalukhoz, és csak lányom és fiam láttán terült el mosoly az arcukon. Mert azt hitték: az ő vérük: pedig az én vérem volt.

Ez megvigasztalt.

Meg az is, hogy szerettem Arakánt, és jó férj volt, noha sokat ivott, és fölöttébb lusta ember. Naphosszat hevert a pálmafa alatt, erős, vegyítetlen borokkal élt, mindenféle kóbor emberekkel beszélgetett, szerecsenyekkel, zsidókkal és az istenek tudják még miféle népekkel: Ő ezt diplomáciának hívta.

Most itt, Arméniában, Tigránkertben nagy udvarunk van, noha férjem, a drága és őrült Arakán kegyvesztett lett Égbatanában, ezért ide küldtek bennünket. Aranykalitka ez, de élni így is lehet, és gyermekeink vidáman futkosnak.

Lehet, csak ennyi, ami számít. Néha ránézek Uramra, Páromra, akit Rómában magamba fogadtam: és úgy érzem, jól cselekedtem. Keleties szakálla, mandulavágású szemei mögött valóban van valami, amiről csak részegen beszél. Talán tényleg az, akinek hiszi magát.

Hát, úgy legyen. Majd fiunk, lányunk, unokáink tanúskodnak erről.

 

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)