Teljesen bolond volt, a legőrültebb férfi, akit valaha láttam. Egy tyúk nyakát nem tudta elvágni, de harcosnak hitte magát, és így is viselkedett, hogy mindenki megbotránkozott a császári udvarban, amikor a messzi Parthiából követségbe jött. Göndör haja volt, kibodorított szakálla, s valami édeskés illatt lengte körül, fűszeresen, túl fűszeresen.
Hosszú, egyenes orrú ember, ami római származásra utalt, noha benne semmi nem volt a római nemességből. Büszke volt, túl büszke, dicsekedett női hódításaival. Minden túlzás volt nála. Túlzás volt, ahogyan bejött nagybátyám templomába, ahogyan hivalkodóan beverte az utolsó szöget az oszlopba, és túlzás volt, ahogy rám nézett, és levetkőztetett a szemével.
Akkor már tudtam, az övé leszek.
Magas rangú ember volt, követ, de magam is a Regulusok fájából származom, és Rómában sokan ontották volna érettem a vérüket. Engem azonban kötött a fogadalom, a szübillák fogadalma, s noha forrt a vérem, megtartóztattam magam a testi szerelemtől.
Aztán jött ez a barbár, az őrűlt, ki a régi királyoktól származtatta magát, holott csak egy arméniai kereskedő fi a volt: és elvarázsolt. Kétszer sem telt meg a hold, amíg feleségül mentem hozzá: Róma nagy botránkozására. A császár, Tiberius, kényszerűen beleegyezett: a birodalmi érdek erősebb volt. Nagybátyám, aki felnevelt, többé nem szólt hozzám, noha Arakánt, immár szeretett férjemet, mindig mosolyogva fogadta. Nekem nem bocsátott meg. Férjem családja, a gőgös tevehajcsárok, egy képzelt királyi törzs: köszönni sem volt hajlandó nekem. Farkasszukának neveztek a hátam mögött, nem ülhettem asztalukhoz, és csak lányom és fiam láttán terült el mosoly az arcukon. Mert azt hitték: az ő vérük: pedig az én vérem volt.
Ez megvigasztalt.
Meg az is, hogy szerettem Arakánt, és jó férj volt, noha sokat ivott, és fölöttébb lusta ember. Naphosszat hevert a pálmafa alatt, erős, vegyítetlen borokkal élt, mindenféle kóbor emberekkel beszélgetett, szerecsenyekkel, zsidókkal és az istenek tudják még miféle népekkel: Ő ezt diplomáciának hívta.
Most itt, Arméniában, Tigránkertben nagy udvarunk van, noha férjem, a drága és őrült Arakán kegyvesztett lett Égbatanában, ezért ide küldtek bennünket. Aranykalitka ez, de élni így is lehet, és gyermekeink vidáman futkosnak.
Lehet, csak ennyi, ami számít. Néha ránézek Uramra, Páromra, akit Rómában magamba fogadtam: és úgy érzem, jól cselekedtem. Keleties szakálla, mandulavágású szemei mögött valóban van valami, amiről csak részegen beszél. Talán tényleg az, akinek hiszi magát.
Hát, úgy legyen. Majd fiunk, lányunk, unokáink tanúskodnak erről.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. márciusi számában)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.